Az előadásban folyamatos és lépcsőzetes „modernizáció” figyelhető meg: minden felvonás – azaz minden évszak – egy-egy korszaknak felel meg.

A Szalay lányok története fájdalmasan szép és groteszk história. A XX. század elején, egy kisváros szélén, távol a világ és a férjnek való férfiak zajától vágyik a három nővér valamire, melyet részeiben férfinak, kérőnek, a Nagy őnek, a családi tűzhely boldogságának s összefoglalóan szerelemnek nevezhetnénk. Nellinek, a korosodó vénlánynak már mindegy, csak férfi legyen. Lujza a költőt, Bikyt szereti, aki viszont a karrierje érdekében Pestre megy, s garantáltan elfelejti majd a lányt az ingergazdagabb környezetben. Böske szintén öngyilkos szerelembe menekül, s egy se inge, se gatyája katonába habarodik bele. Ekkor toppan be az esetlen, mulya, beteges agglegény, Komoróczy, s a három lány rástartol a férfira. Főleg Nelli érzi jogosnak követelését, a másik két lány inkább csak játszadozik.
Barta Lajos drámájának címe: Szerelem, mely érzés a maga tökéletlenségében és sokszínűségében, de elsősorban hiányában van jelen. Ugyanakkor a darabbéli lányok csimpaszkodásában van valami groteszk hősiesség, s a komikumot belengi valamiféle felemelő, édes nosztalgia és tisztaság.
Akárcsak akkoriban, ma is van szerelem és csalódás, érzelmeket csonkító-roncsoló külső körülmények: rideg valóság, kompromisszumok s egy bizonyos kor fö-lött kompromisszumkészség, s csak a szó – szingliség – új. Ami annyira komoly probléma (vagy jelenség? tendencia?) manapság, hogy szingliknek szóló jó tanácsokkal vannak tele a magazinok, speciálisan nekik szóló ajánlatokkal állnak elő az utazási irodák, és szinglikről szóló filmek garmadája megy a mozikban. Van, aki karriert emlegetve büszkén vállalja ezt a „családi állapotot”, ám sokaknak görcsös, napról napra átélt szenvedést okoz.

Harsányi Attila (Komoróczy) Bócsi Krisztián felvétele

A Miskolci Nemzeti Színház produkciója is mintegy felkiáltójelszerűen jelzi, hogy a Szerelem témája aktuális. Sőt, a rendező az aktualizálásnak nem is feltétlenül szokványos formáját választotta: az előadásnak mintha egyfajta fejlődési vonala lenne, mely Barta Lajos korától a máig ível. Ez azonban önmagában kevés a gondolatébresztéshez, és ez az általam feltételezett koncepció sem minden ízében következetes.
Az előadásban folyamatos és lépcsőzetes „modernizáció” figyelhető meg: minden felvonás – azaz minden évszak – egy-egy korszaknak felel meg. A jelmezek például a század eleji kosztümöktől a hatvanas évek tarka mintás, harangszoknyás ruháin át a miniszoknyáig és a bőrdzsekiig jutnak el. A játék a színházi kifejezőeszközök tekintetében is „fejlődik” – az első felvonás, az ősz még a realista színjátszás jegyében telik, nagy indulatokkal, majd szinte búvópatakként bukkannak fel a szövegből hiányzó, groteszk vagy a lappangó szexualitást felfedő mozdulatsorok és motívumok. Szalay bácsi például a fején papírzacskóval alszik el a szilveszteri összejövetelen, Böske többször is szétrakja lábait, Lujza és Szalay néni beszélgetés közben úgy mozognak a széken, mintha maszturbálnának. A legutolsó felvonás pedig szinte az alternatív színház közhelyeinek orgiájává fajul. Van benne pucér férfifenék (a „nagybeteg” Komoróczyé); hangeffektekből álló, nyűglődős zene; az ismétlődés monotonságában idegesítő jajgatás; kihangosított és mikrofonba beszélő színészek; a lehető legnaturalistább stílusban, csámcsogás és morzsák köpködése közepette előadott szerelmi vallomás, ja, és persze filmvetítés.
Ez az utolsó felvonás azonban túlságosan nagy ugrás, ráadásul más elemek nem „modernizálódnak”. A díszlet például nem a kispolgári miliőhöz illő, nehéz tölgyfa bútorokkal indul, hanem ennél sokkal üresebb térrel: székek sorakoznak a mesterséges, nehéz szagú avarral borított színpadon, mely az őszt hivatott jelképezni. A téli felvonásban viszont már hosszú asztal is van, s nem hó, hanem a karácsonyi és szilveszteri ünnepség szimbolizálja az évszakot. Tavasszal, mintha virágpiacra készülnének, hatalmas virágkupacokat rakosgatnak ide-oda a Szalay lányok; a cselekvéssor – azonkívül természetesen, hogy az évszaknak megfelelő – céltalannak és megkoreografálatlannak tűnik. Ugyanígy értelmetlen a szünet utáni bábos közjáték, melyben a színészek még egyszer eljátsszák Lujza és Biky – a szülők által szemmel kísért – szerelmi légyottját, hacsak nem arról a közhelyes megfejtésről van szó, hogy mi, emberek akarat nélküli bábok vagyunk.

Bodor Németi Gyöngyi (Nelli) és Takács Katalin (Szalayné) Bócsi Krisztián felvétele

Jobban működik az előadásnak az a rétege, mely elsősorban az érzelmekre hat, s mely szerint a szerelem olyan megfoghatatlan és titokzatos, mint egy gyönyörű dallam. Amikor felcsendül Arturo Annecchino elvágyódó zenéje, a színpadkép fényképszerűen kimerevedik, a szereplők a távolt fürkészik, s úgy ringatja el őket a muzsika, mintha nem is hallanák. Ezekben az időn kívüli, magányosan átélt pillanatokban megsejtenek valamit, ami rögtön és emlék nélkül tovatűnik, amint visszazökkennek a valóságba.
Ebben a szerelemfürkészésben vagy egyáltalán nem, vagy kevésbé intenzíven vesznek részt a férfiak, akik már darabbéli minőségükben is kevésbé termettek szerelemre. Bősze György (Szalay bácsi) bele-beleszundít ezekbe a pillanatokba és a saját életébe is: akkora hatása van lányai sorsának alakulására, mint egy növénynek. Erre a szunnyadozásra és vegetálásra túl sok lapáttal tesz rá tiroli jelmeze. A költő Biky Fandl Ferenc alakításában kiéltnek és puhánynak tűnik, akinek szerelmi életében Lujza nem az első, hanem csak az egyik állomás. Harsányi Attila Komoróczy komikus oldalát hozza, mely különösen az „alteros” felvonásban – valószínűleg szándékosan – fajul a ripacskodásig.
Fabók Mariann Lujzájában a kamaszos, szerelmes lendület keveredik a női értéssel. Indulatai viszont darabosak, s előkészítetlen mozdulat, ahogy például Biky verseskötetét hajigálja, vagy ahogy a férfiba csimpaszkodik. Bodor Németi Gyöngyi annál nőiesebb és komolyabb Nelliként, semhogy Komoróczyhoz hasonlóan egyfolytában nevetség vagy szánalom tárgya legyen: kecsesség van abban is, ahogy székével kiszemeltje felé billen. Az utolsó felvonásban gügyögve „nő fel” Komoróczyhoz. Pataki Szilvia Böskéjében van valami flúgos-krúdys egzaltáltság, szexuális kíváncsisága és fokozott libidója azzal a készséggel társul, hogy kész lenne meghalni szerelméért. Takács Katalin (Szalay néni) nem fogatlan anyatigris: alakjában felsejlenek egykori vágyai és reményei, s emiatt inkább mintha a lányok barátnője vagy nagynénje lenne.
Paolo Magelli vendégrendező és a Miskolci Nemzeti Színház előadása alighanem sokszínűségre törekszik. A szándék nem érdektelen.

BARTA LAJOS: SZERELEM
(Miskolci Nemzeti Színház)

Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Laczó Henriett. Zene: Arturo Annecchino. Zenei munkatárs: Szakács Sára. A rendező munkatársa: Tóth Loon. Filmfelvétel: Kovács Márk. Színpadmester: Farkas Gábor. Dramaturg: ?eljka Udovicˇic´. Rendezőasszisztens: Gribovszky Pál. Rendező: Paolo Magelli.
Szereplők: Bősze György, Takács Katalin, Bodor Németi Gyöngyi, Fabók Mariann, Pataki Szilvia, Hunyadkürti István, Fandl Ferenc, Chajnóczky Balázs, Harsányi Attila, Kerekes Valéria, Garami Mónika.