Kutszegi Csaba: A vadember testre szab
Fehér Ferenc jól teszi, ha pedagógusként is mutatkozik, mert így lehámlik róla a „kedves utcai táncos vadember” imázs.
Sokan megerősíthetik: nem mindegyik színpadon kitűnő koreográfus-táncművészt lehet próbateremben elviselni, és még ennél is szomorúbb, hogy sokukra odafigyelni sem érdemes. A próbavezetői-pedagógusi rátermettség általában meg is látszik az oktatási folyamat végtermékén: a tanulók produkcióján elemezhető a mester tehetsége is.
Már régebben is felmerült bennem a gondolat, hogy az előadó- és alkotóművészként markánsan saját maga testi-lelki mélységéből táplálkozó Fehér Ferenc vajon hogyan koreografálna társulatnak, illetve képes-e tudását másoknak szervezetten átadni. Az előbbire a tavalyi Dűnékből már lehetett valamelyest következtetni, a MU Terminál idei évadnyitóján pedig az is kiderült, hogy Fehér pedagógiában is őstehetség. Ez persze nem azt jelenti, hogy a B. A. H. A. P. Á. című kompozíció korszakalkotó remekmű volna, de koreográfus-betanítója a darab bemutatásával a Terminál célkitűzéseit (fiatal tehetségek felkutatása és képzése) átlagon felüli színvonalon valósítja meg. Nem állítom, hogy Fehér soha nem látott, vadonatúj mozdulatokat talált volna ki, viszont – ami ugyanolyan nehéz – a jól ismert, saját maga és mások által is gyakran alkalmazott, klisészerű koreográfiai elemeket meggyőzően tanítványaira szabja. A B. A. H. A. P. Á.-ban öt érdekes egyéniséget látok. Nem kész, kiforrott táncművészek, rutintalanok, hibáznak is, gesztusaik gyakran keresetlenek, de ráéreztek a legfontosabbra: be tudják fogadni a kapott mozdulatokat, amiket aztán önmagukban emésztenek tovább, hogy végül sajátjukként szüljék újjá, tárják a publikum elé. Ez az interpretáló előadó-művészet alapreceptje. A benne foglaltak betartása nélkül is lehet táncolni, olyankor mozgó testeken megjelenik ugyan a koreográfia, de a néző csak mozdulatokat lát, táncosokat nem.
Egyértelműen Fehér érdeme, hogy az idei Terminál-csapat öt fiatalja már első bemutatkozásukon művésznek érezhette magát. Nem tagadom a teoretikus felkészültség fontosságát a művészképzésben, de jólesik látnom annak bizonyítékát, hogy táncot tanítani és koreografálni mégsem könyvből vagy videóról érdemes. Lépést, metodikát lopni is csak úgy szabad, ha a zsákmányt a továbbpasszolás előtt hitelesen a magamévá teszem. Aki csak átveszi, és ugyanúgy továbbadja, az egy sima orgazda.
A Terminál-esten még két koreográfiát játszottak. Bemutatkozhatott egy fiatal alkotó, Molnár Kriszta, akinek alig tízperces Metszetek című koreográfiáját szimpatikus alkalmi tinédzsercsapat tolmácsolta. Az est második felvonásában Fejes Ádám Images-felújítását tűzték műsorra. A technikás, szépen bevilágított koreográfia kitűnő stúdium tanuló táncosok számára: megízlelhetik benne, hogyan kell kemény követelménykényszerben, nehéz fizikai teljesítmény mellett stilizált művészi közegben stilizált művészként viselkedni. A stilizált jelző kétszeri használatával arra utalok, hogy az Images-ben – bár nem színvonaltalanul – látványban, mozgásban a kortárs tánc tipikus külsőségei jelennek meg. A testre, egyéniségre szabás hiányzik belőle.MU Terminál évadnyitó
Molnár Kriszta: Metszetek; Fehér Ferenc: B. A. H. A. P. Á.; Fejes Ádám: Images (Zene: Kunert Péter. Jelmez: Béres Móni.)
Előadók: Baranyai Erika, Frigy Ádám, Hoffmann Adrienn, Horváth Ádám, Plóza Gabriella.
MU Színház, 2010. szeptember 10.