A hömpölygő, dramatizált szövegben körvonalát veszti az igazság, a jó és a rossz. Nincs mihez viszonyítsunk, hacsak nem Lajka kutyához…

Csórics Balázs, Andrássy Máté, Krisztik Csaba / Koncz Zsuzsa felvétele

Felköltöztettünk a nagyszínpadra, intim távolságra a kerek pódiumtól, még ennél is intimebb távolságra nézőtársainktól, meg egy „romantikus mesétől” – ezzel kecsegtet a színlap. Szálinger Balázs író, Horváth Csaba koreográfus-rendező és a Forte Társulat neve árnyal a „romantikus” fogalmán. A gyakran elhangzó „égő hús”, a „szemét” víziója is. A Gaál Erzsébet Stúdióval közös produkciót a színház tágas nézőterétől a vasrács választja el.
Van egy város Pennsylvania államban, bizonyos Centrália, melynek városgazdái valamikor a 60-as években úgy döntöttek, hogy a Föld mélyébe mintegy száz év alatt gyűjtögetett-halmozott szemetet meggyújtják. Azzal nem számoltak, hogy a nagymennyiségű szénre épült város alatt forrósodni kezd a talaj… Ez a történet jó kiindulópontja egy „romantikus” amerikai katasztrófa-filmnek, robbanásokkal, fejvesztve menekülő emberekkel, szerelemmel, önfeláldozó tűzoltókkal és érző szívű mentősökkel. De a történet igaz, a város létezik, a szén ég, az emberek lassan, lassan odahagyják a várost, míg az végképp el nem hamvad, láthatatlanul. A „romantikus mese” tehát valójában emberiség-dráma, inkognitóban, tele biblikus utalásokkal, Madách Űr-jelenetének utánérzésével, Fausttal… Végigbogarászva a szövegkönyvet nyilván se szeri s száma az irodalmi allúziónak.
De néző nem bogarász. Hiába jól szabottak a verssorok, hiába érdekes a különböző stílusrétegek egymásra játszása, hiába keveredik a klasszikus szépségű szövegrészletekbe egy-egy profán kifejezés, egy hétköznapi tónus, egy meglepő nyelvi-stiláris ellenpont, egy Szemét, ha a játszók bár szépen, de gyakran értelmezetlenül intonálják szövegeiket. Pontosabban, míg a korábbi, nagy volumenű Szálinger-Horváth vállalkozásban, a Kalevalában ténylegesen megvalósult a fizikalitásnak, a „fizikai színháznak” egy sajátos, a testekben, az izzadságcseppekben, az erőkifejtésben, a fejszecsapásoktól meghasadó fahasábok tompa koppanásában artikulálódó nyelve, addig ez a nyelv A tiszta mézben dadogva-nekilendülve (földre zuhanva, magasban egyensúlyozva, táncbetétekkel) próbálja tartani a költő mellett a szólamot. A Kalevala szövege sem drámaszöveg, az egyes sorsok-történetek felolvadnak az eposz meséjében, de újra tudnak szilárdulni a húsban, az emberi testben, több rendben érzékítve a darabot. Az efféle metamorfózis A tiszta mézben elmarad. A néző – és a színészek nem kevésbé – gigászi feladatot kapnak a rendezőtől. Mi, a porondon kívül ülők, azon igyekszünk, hogy ennek az intellektuális – az „alkalmazott művészetiség” öngúnyoló attitűdjével is átjárt – szövegnek a referenciahalmazából összerakjuk, ki kicsoda a lassú emberiséghalált vizionáló, Istennel, Ördöggel (vagy a tán legrosszabbal: az előbbi kettő, vagyis a transzcendentális teljes hiányával) számoló mesében. Megkíséreljük beazonosítani, hogy miféle ez a centráliai család, a pinkbe öltözött Feleséggel (Fehér Anna), a kalapácsmintás, neonzöld nadrágos Férjjel (Horváth Virgil), és a Papával (Háda János), aki szürke melegítőjén rajzolt Glóbuszt visel. Hogy ki a három, a világmindenséget meghódítani vágyó fiú (a Búvár, a Pilóta, a Hegymászó), s hogy miféle szerelem elől menekülnek ők a rekordok számszerűsített dicsőségébe, a mélybe, a sebességbe, a magasba. S ki a három hős, a Tűzoltó, a Mentős, a Kéményseprő. És mi is a Szemét… Az intenzív agytornán ugyan lazít a nyelvi lelemény – mely például a három utóbbit hol angyali közbenjárókként, hol meg Bádogemberként, Szalmabábként és Oroszlánként beszélteti -, de valós drámai súlypontok híján a szöveg könnyen gegbe csúszhat (rögtön a furmányos „romantikus mese” műfaji megjelölésnél…). A hömpölygő, dramatizált szövegben körvonalát veszti az igazság, a jó és a rossz. Nincs mihez viszonyítsunk, hacsak nem Lajka kutyához…

A szerzőpáros célja – talán nem túlzás ezt írni a szorosan együttműködő Szálinger Balázsról és Horváth Csabáról – eddigi munkáiból ítélve ennél magasztosabb, küldetésszerűbb, s bár A tiszta méz sem olcsósodik el, de zavaros, kevéssé átlátható. Az érzékeny, mindentudó tekintetű narrátor (Simkó Kati) egymaga nem adhat struktúrát a „mesét” filozófiával elnehezítő darabnak. A „valamit” mondani vágyás erősebb a „hogyannál”, az író öngólt rúgat a rendezővel. Mindemellett a Benedek Mari tervezte tornadresszek homogenitásukban is segítik a követhetőséget: a sajátosan egyedi karaktert nem nyerő szereplőket finom jelzésekkel teszi „beazonosíthatóvá” (pl. a búvár fiún egy hal sziluettje látható, a pilótáén repülőgép…). Jól működik a forgószínpadon körbemozduló, manuálisan is pörgethető pódium (Éberwein Róbert munkája), mely egyszerre kelti az egyhelyben toporgás, s a vágyott továbblépés képzetét. Érezni, hogy itt valami fontosról, valami ritkán kimondottról – talán kimondhatatlanról – hallhatnánk, olyanról, amiről Goethe vagy Madách beszél. De a szót a szájban elkeveri a nyelv, keserédes íz marad.

Szálinger Balázs: A tiszta méz

Színpadtér: Éberwein Róbert. Jelmez: Benedek Mari. Dramaturg: Upor László. Rendezőasszisztens: Czipó Gabriella. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Horváth Virgil, Fehér Anna, Háda János, Gieler Csaba, Andrássy Máté, Kádas József, Csórics Balázs, Dányi Krisztián, Blaskó Bori, Krisztik Csaba, Varga Gabriella, Sipos Vera, Földeáki Nóra, Simkó Kati.

Forte Társulat – József Attila Színház, 2010. szeptember 11.