Nem derült ki semmi lényeges, nem kapott új ruhát a király, igaz, meztelensége sem mondatott ki.

A Debreceni Alternatív Színházi Szemlét idén Budapesten rendezték meg. Bár első hallásra eléggé abszurdnak tetszik az ötlet (ezen az alapon drukkolhatunk, hogy fővárosunk majd adjon helyet a Salzburgi Ünnepi Játékoknak is), de nem illik élcelődni ezen, mert nem a szervezők vicces jókedve miatt alakult így a helyzet: a debreceni lebonyolítás financiális okok miatt lehetetlenült el, és a Merlin Színház önzetlen segítő szándékból fogadta be a rendezvényt. Amelynek zárónapjára izgalmasnak ígérkező szakmai programot is szerveztek: Hány szelete van a tortának? címmel tízperces tematikus előadások hangoztak el – leginkább a színházi törvényről és annak várható változásairól, következményeiről.
A rövid előadásra felkértek listája igen impozáns volt, szerepeltek rajta a legfontosabb színházi szervezetek vezetői (akiknek többsége színház- vagy intézményvezető is), sajnálatos, hogy Hegedűs D. Géza, Márta István, Novák János és Vidnyánszky Attila egyéb fontos teendők miatt nem tudott eljönni.
De nem csak ők hiányoztak, a valódi izgalom is elmaradt. Mindenki elmondta a magáét, valamennyien gondosan igyekeztek nem túllépni az időkeretüket, ennek ellenére viszonválaszokra nem adódott lehetőség, így vitára eleve nem kerülhetett sor. Kérdés persze, hogy az összegyűlt tisztelt társaság tagjai vajon ebben az összetételben és ebben a pillanatban képesek-e, hajlandók-e lettek volna őszinte, kollegiális disputára. Ha a vizuális memóriámban megőrzött tekintetek mögé próbálok pillantani, és ott igyekszem olvasni (mint hajdanán a sorok között), az a válasz fogalmazódik meg bennem, hogy: nem. Ezzel nem azt állítom, hogy a színházi szakma és érdekképviselet prominensei hazug emberek volnának, de úgy érzem: a király csupasz testét mindenki konszenzussal takargatja, legalábbis senkinek sincs ínyére a király meztelenségére vonatkozó megállapítás ódiumát felvállalni.
Lehet, hogy csak egyedül én látom meztelennek a koronás uralkodót, de szerintem az ilyen és ehhez hasonló szakmai beszélgetéseken nem különböző (színház)felfogású nézetek állnak szemben egymással, hanem kőkemény – teoretikus okfejtések köntösébe bújtatott – pénz- és pozícióharc dúl. Emiatt egyáltalán nem kellene finnyáskodni, csak az a baj, hogy a kölcsönösen rejtegetett motiváció irányította érvelés törvényszerűen kölcsönös dezinformáláshoz vezet. Márpedig hogyan lehetne közös, jó megoldásra jutni ott, ahol a problémamegoldók – ki jobban, ki kevésbé – folyamatosan és ügyesen mellébeszélnek, ha érdekeik úgy kívánják. Vagy intelligens mondandójukat szerényen ott kezdik (és azzal is végzik), hogy mennyire fontos lenne több támogatásban részesíteni éppen azt a területet, amelyen tevékenykednek. És mindenki hiszi: muszáj ezt harcosan képviselnie, mert mások is így teszik, és ha ő nem meggyőződéses-erőszakos lobbista, akkor hoppon marad az övéivel együtt. Egyenként mindenkinek igaza is van. De – ne hitegessük magunkat – közös, jó megoldás így sohasem fog születni. Ebben az országban úgyis mindig valaki a másik rovására győz.
Szerintem nem lehet véletlen, hogy színházi életünk egyik legőszintébb és leghitelesebb alakja, Csizmadia Tibor (Magyar Színházi Társaság) felszólalásában csak odáig merészkedett, hogy hangsúlyozza: azért fontos a színházi törvény megléte, mert definiálja a problémákat, felhívja a figyelmet a gondokra. Talán neki a legkönnyebb valóban őszintének lennie, mert egy személyben őszintén kőszínházi és őszintén alternatív. De ettől még egyáltalán nincs irigylésre méltó helyzetben (nem is mutatkozott vidámnak az eszmecserén).
Hudi László (Független Színházak Szövetsége) igen közel járt az alapigazság kimondásához, amikor azon kesergett, hogy bizonyos időközönként mindig mindent újra kell kezdeni, mert az érdekkörök – nem ritkán politikai hovatartozás mentén – újraszabják a tortát, a játékszabályokat, mindent. Gonoszul azt mondhatnám: Hudinak most igencsak érdeke hangsúlyozni, hogy „a szakmának közösségként kellene viselkednie”; „hatalmi pozícióból nem lehet eredményt elérni” stb. Ugyanis – vélhetően – a jelenlegi kultúrkormányzat preferenciái között az alternatív színjátszás nem pöffeszkedik dobogós helyen, erre már a hatos kategóriára szánt összeg országos átlagnál nagyobb megkurtításából is lehet következtetni.
Szabó György (Trafó) – egyebek mellett – azt hangoztatta: a legtöbb külföldi országban (pl.: Belgium, Japán, Szlovénia) nem is értik, hogyan kötheti a színházi törvény nézőszámhoz a finanszírozást. Szerinte egyébként a hatos kategória tíz százaléka nem okozna a jövőben sem gondot, gond inkább a kilencven százalékos területen van, mert az is nyitott alulról, így elindulhatnak állami pénzt szerezni ügyeskedő intézmények.
Szinte valamennyi felszólaló bírálta a törvény egyes részeit, ezen nincs mit csodálkozni, hiszen soha senki nem állította, hogy a törvény tökéletes volna. Fekete Péter (Vidéki Színházigazgatók Egyesülete) mégis csodálkozott, jobban mondva kifejtette: Vidnyánszky Attila, ha itt lenne, elmondaná, mennyire csodálkozik, hogy az összes felszólaló „elhatárolódott a törvénytől”. Fekete hozzáfűzte: „a Magyar Teátrumi Társaság azért is jött létre, hogy ne siessük el a törvényt” (ami, ugye, mégis el lett sietve, Fekete szerint az akkori kulturális miniszternek vagy másoknak nyilván érdekük fűződött a gyorsasághoz), ezért most „jogos a kormányzat felkérése, hogy a Teátrumi Társaság készítse elő a módosítást”. (Amin Dr. Kriza Zsigmond – a Teátrumi Társaság felkérésére – dolgozik is.)
Akiket nem említettem, jórészt saját területük speciális gondjait tárták fel, miközben a törvény vonatkozó részeit bírálták. A felszólalások után Magács László (Befogadó Színházak Társulása) házigazdaként megkérte Varga Melindát, a Nemzeti Erőforrás Minisztérium jelen levő képviselőjét, hogy tájékoztassa az egybegyűlteket a törvénymódosítás megszületésének várható időpontjáról. Az osztályvezető asszony elmondta, hogy mivel hivatalosan nem kapott meghívást, csak nem hivatalos véleményt közölhet. A kormány ez évi tervei között szerepel a törvénymódosítás, amelyet azonban a költségvetési törvénnyel is egyeztetni kell. A kormány egyeztetni fog a szakmai szervezetek képviselőivel is, az Előadó-művészeti Tanáccsal, a szakmai kuratóriumokkal. Kevés az idő, ebben az évben csak azokat a javaslatokat kellene megtenni, amelyek megkönnyítik a szakma életét. A nagyobb változásokra csak jövőre lehet számítani.
Nem derült ki semmi lényeges, nem kapott új ruhát a király, igaz, meztelensége sem mondatott ki. Azt is csak (változatlanul) találgatni lehet, hogy mennyire jogos a szakma egy részének félelme: úgy fog-e módosulni a törvény, hogy annak az alternatívok kárát látják? Könnyen lehet, hogy a törvényből az is kiderül majd, hogy az alternatívok idei megkurtítása gazdasági kényszer, vagy kulturális diszkrimináció miatt történt-e. Nem öröm, ha nincsen pénz, mégis: de jó lenne, ha az előbbi volna igaz.

A megjelent előadók:
Befogadó Színházak Társulata – Magács László
FSZSZ – Hudi László
Magyar Bábművészek Szövetsége – Lengyel Pál
Magyar Színházi Társaság – Csizmadia Tibor
Magyar Táncművészek Szövetsége – Mucsi János
Nemzetiségi Színházak Szövetségének Egyesülete – Frigyesi András
Nemzetközi példák – Szabó György
Színházi Intézet – Szabó István
Színházi Kritikusok Céhe – Tompa Andrea
Vidéki Színházigazgatók Egyesülete – Fekete Péter

Merlin Színház, 2010. szeptember 14.