Ezúttal is a három szőke nővér vadul vibrál, beleértve a vénlány Olgát is…

Andrei Şerban Három nővért rendezett a Nemzetiben, és ez nagy szó, igen nagy szó. Nem árt néha külső szemmel is önmagunkra nézni, és ha akad is olykor erre példa (mondjuk a tavalyi évadból a Bárkán Tim Carroll vagy Kaposvárott Anatol Vasziljev rendezése), ez a szemlélet gyakorinak semmiképp nem mondható. Nyilván, mivel egyfelől pénzügyi kérdés, ám másfelől, ugye, ott a szándék. Ezért a Három nővér létrejötte ünnep. Fontos, hogy a magyar közönség nem először lát Şerban-előadást, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban rendezett Ványa bácsi két éve már vendégeskedett a „lágymányosi híd lábánál”, az előadásnak – számos más román díj mellett – itthon a színikritikusok díját is megítélték legjobb előadás kategóriában. De nem is kell ennyire messzire visszagondolnunk, mert aki nyaralt idén Gyulán, az láthatta a román rendező bukaresti Lear királyát is a Shakespeare Fesztiválon.
Többször megfigyeltem, hogy a román színházban mennyi őserő sugárzik a nőkből, Gyulán ráadásul Lear három lánya mind tökéletes szépség volt. Ezúttal is a három szőke nővér vadul vibrál, beleértve a vénlány Olgát is: Udvaros Dorottya előadásnyitó monológjában izgalmas nő, aki a férfiszerzés terepén teljesen esélytelennek éppúgy nem mondható, mint amikor csúf, gonosz mostohaként csábítgatja János vitézt ugyanebben a színházban. Kihívó az is, ahogy hamiskásan mosolyogva azt állítja, hogy huszonnyolc éves (a hamar öregedő Csehov szereplőkhöz hasonlóan a házasságról lassan lemondó Olga mindössze huszonnyolc!), amit a közönség derűvel fogad, és ez a derű marad az egész első felvonás legfőbb jellemzője; akár ha az előadást a Sirály Trepljovja rendezte volna némi önreflektált iróniával. Mása (Schell Judit) igéző, borzoló titokzatossággal tekereg, közben fején-arcán kendő, az egzaltált és infantilis Irina (Péterfy Bori) pedig látszólag ok nélkül egyszer csak balettozni kezd (sauté, sauté, demi plié).

 

Sinkó László, Mátyássy Bence, Kulka János és Péterfy Bori / Koncz Zsuzsa felvétele

Nevetünk, ahogy Versinyin (Alföldi Róbert) és Mása gyengédebb érzelmei aláfestő zenét kapnak, és ez a nevetés olyan jóízű, hogy elfelejtjük, a darabnak ezen a pontján már sírni szoktunk. A Három nővér repetitív szólamai felerősödnek, Versinyin abszurdba és groteszkbe hajlóan szajkózza ugyanazt, nemcsak eszmefuttatását arról, hogy mi lesz két, vagy háromszáz év múlva, de egyéb udvarlásaiban sem lehet nem észrevenni, hogy folyton önismétel. Sinkó László Csebutkinja shakespeare-i bolond, a függöny mögül kihajolva vagdos fájó igazságokat a többiek fejéhez, Anfisza (Nagy Mari) pedig jó, hogy azt nem mondja, „galuska galagonya”. Groteszkek, ironikusak a Gergye Krisztián koreografálta mozdulatok is, elrajzoltak a figurák, Natasa (Mészáros Piroska) ráadásul, szó szerint igazolva férje diagnózisát arról, hogy ő „nem is ember,” gyereket ellik, de nem lövöm le, hogyan. Időnként burleszkjelenetek ékelődnek a történetbe, ilyen például a születésnap zenés intermezzója, és halványan egy cirkuszi allúzió is felsejlik Kuligin (Kulka János) nem véletlenül bohóc-csíkos zoknijában, vagy a lelki farktollaikat szétteregető hadnagyok, Alekszej Petrovics (Szatory Dávid) és Vlagyimir Karlovics (Fehér Tibor) erőművész-csíkozású pulcsijain. Nincsenek szobabelsők, csak a színházi bársonyfüggöny, és az, amit titokzatosan eltakar, no meg a függöny mögül kikukucskáló báb-nővér fejecskék, a három kötéltáncos, avagy függönytáncos lány. Mása ugyanis egyszer csak mérgében nemhogy falra, de függönyre mászik, felkúszik egészen magasra. Később, szerelmi vallomása a függönyhintán lengedezve hangzik el, nem csodálkoznék, ha ez a monológ egyszer majd olyan emblematikussá válna, mint Ascher legendás búgócsiga-jelenete.

A komikus figurák, a nem egymással, hanem velünk, a közönséggel beszélgető, kiszóló szereplők vígjátéka időnként megszakad. A kormos második felvonástól, a tűzvésztől kezdve egyre sűrűbben ékelődnek be a pillanatot kitágító szünetek, drámai hangbevágások. A felerősített csehovi hangok, vonatfütty, Mása fütyülése, a kémény süvítése és kristálypoharak miszlikbetörése metafizikai mélységet ad a banális mondatoknak, amiket az előbb még kinevettünk. Képileg talán a legszebb drámai pillanat Irina és a báró (Mátyássy Bence) búcsúja: egybeforrt, sötét alakjuk úgy ringatózik, mintha valóban a többiekkel együtt hajladozó, kiszáradt fák volnának; nem halottak de nem is élnek egészen. Akiről még mindenképp szólni kell, az Vaszilij Vasziljevics, a kiváló Szabó Kimmel Tamás, aki eléri, hogy az őt minden Három nővér-előadásban visszautasító Irina itt legfeljebb szavaiban tegye lapátra.
Şerbanra jellemző érzéki alapszínek uralják az előadást, vörös, fehér, fekete. Ebbe rondít bele a rikító és csiricsáré Natasa, akit talán az jellemez leginkább, hogy Kuligin vallomásmonológjába gátlástalanul beleénekel egy álszent AveMariát. Ez most nem sírós Csehov, hanem kifejezetten nevetős komédia (aminek Csehov is szánta), de persze ennél a drámánál a nevetés valahogy mindig a csuklásra emlékeztet. Arra pedig, hogy a kimondatlant, a láthatatlant is képes megmutatni, most álljon itt egyetlen bizonyíték: feltűnik a színen az örök láthatatlan szereplő is, Natasa állítólagos szeretője, és mi megláthatjuk (maszkos) arcát. Nicsak, ö az, Protapopov.

Anton Pavlovics Csehov: Három nővér
Kosztolányi Dezső fordítása alapján az előadás szövegváltozatát Andrei Şerban és Keszthelyi Kinga készítette. Zenei munkatárs: Komlósi Zsuzsa. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Daróczi Sándor. Dramaturg: Keszthelyi Kinga. Koreográfus: Gergye Krisztián. Rendezőasszisztens: Daniela Dima m. v., Tüű Zsófia. Rendező: Andrei Şerban.
Szereplők: Znamenák István, Mészáros Piroska, Udvaros Dorottya, Schell Judit, Péterfy Bori, Kulka János, Alföldi Róbert, Mátyássy Bence, Szabó Kimmel Tamás, Sinkó László, Szatory Dávid, Fehér Tibor, Hollósi Frigyes, Nagy Mari.

Nemzeti Színház, 2010. szeptember 24.