…koherens, a szöveg – és jelenünk! – elmélyült elemzésén alapul.

Kis túlzással (nagyon kis túlzással!) Magyarországon nem ismerik Euripidész egyik legjobb drámáját, az i. e. 412-ben írt Helenét. Mindössze két előadását láttam (1977 Gorsium, rendezte Karinthy Márton, a címszerepben Pécsi Ildikó; 1998 Aquincum, rendezte Papp János – a huszonegy évvel korábbi gorsiumi előadás Theoklümenosza! –, a címszerepben Bánsági Ildikó); mindkét színrevitel a sürgősen elfelejtendő kategóriába tartozott. Sok éve foglalkoztat a rejtély, miért nem veszi elő valamelyik színház ezt az igazi Bravurstücköt: remek karakterek (azaz remek szereplehetőségek), fordulatos cselekmény, bravúros dramaturgia, a tragikum és a komikum szélsőségei között lüktető jelenetek, minden, ami rendező és színész számára vonzóvá tehetné a Helenét. Persze nem könnyen adja meg magát a szöveg, sokat kell(ene) dolgozni vele, gondolkozni kell(ene) háborúról és békéről, látszatról és valóságról, külső és belső értékekről, és még sok minden másról, ami Euripidész Helenéjéből kibontható (lenne).
Pedig hogy megéri elvégezni e munkát, bizonyítja a 2010-es Wiener Festwochen Helené-bemutatója: az Ünnepi Hetek idei társigazgatója, a svájci Luc Bondy rendezte, Peter Handke új, erre az előadásra rendelt fordításában. A recept „egyszerű”: Bondy talált egy egészen kimagasló minőségű Helenét a német nyelvű film- és színházművészet utolsó évtizedének sztárja, Birgit Minichmayr személyében; szervezett köré egy remek színészekből álló, kitűnően teljesítő csapatot. Minichmayr alakításának kulcsa, hogy nem a világ legszebb asszonyát játssza, hanem helenéi természetességgel viseli szépségét. Ennél azonban sokkal fontosabb, hogy ijesztően-ellenállhatatlanul intelligens és célratörő, minden mozdulatában, szavában érző és gondolkodó, szenvedő nő. Menelaosz (Ernst Stötzner) jó karban lévő, öntudatos macsó ötvenes, aki pontosan építi fel a Helené valóságával való szembesülés következményeként életének kudarcát, a teljes összeomlást. A Theoklümenoszt játszó Johann Adam Oest alakítása Minichmayrénak méltó párja: élveteg, nagystílű és nagyképű keresztapa, túltengő erotikus késztetésekkel, aki megszokta, hogy mindig, minden helyzetben győztes; megsemmisülése azért lehet megrendítő, mert Helené a szemünk láttára, saját területén győzi le: nevetségessé teszi, ország-világ előtt gúnyt űz belőle. Teukrosz (Dietmar König), Theonoé (Andrea Clausen) és az Öregasszony-Karvezető (Libgart Schwarz) egy pontosan végigvitt értelmezés keretei között fölényes szakmai biztonsággal vesznek részt a játékban. Bondy tiszta képet ad arról, ahogyan ő látja Euripidész mítoszkezelését, ám mégis mindenekelőtt arról beszél, hogy a mi értékrendünkben hol van a helye annak a harcnak, amelyet Helené, ez a múltjától és jövőjétől megfosztott nő folytat kétségtelen igazáért. Merthogy Bondy abból indul ki, hogy ha Helené soha nem jutott el Trójába (mert Parisz – Héra bosszújaként – mindössze egy felhőből formált képmás Helenét vihetett magával Spártából), akkor nyilván semmi értelme nem volt a trójai háborúnak. Igen ám, kérdezi – Euripidészt felhasználva – Bondy, de feljogosítja-e ez a tény az igazi, egykoron Egyiptomba „menekített” Helenét arra, hogy leleplezze a görög történelem legdicsőbb hadjáratának hazugságát, semmissé tegye oly sok ezer görög és trójai hősiességét, felszámolja a görög identitást meghatározó alaptörténetet, röviden: átírja a történelmet? Az én válaszom e kérdésekre s Bondyé sok ponton eltér egymástól, de értem és tiszteletben tartom Bondyét, mert koherens, a szöveg – és jelenünk! – elmélyült elemzésén alapul.
A bal oldalon égbe nyúló könyvoszlop, hozzátámasztva létra, mellette a színpad mélyébe veszően olvasólámpával ellátott egyenasztalok, mindegyikhez egy-egy szék tartozik. Később a tizenéves lányokból álló Kar és egyenruhás felügyelőnő karvezetőjük helyezi kontextusba e teret: egy leánynevelő intézet könyvtárában vagyunk, ezek a lánykák most tanulják a görög történelmet és mitológiát, s szemléltető oktatás keretében ötvözhetik olvasmányélményeiket a gyakorlattal, amikor be-belépnek Helené történetébe. Jobb oldalon homoksárga tengerpart, hajóroncs, rongycsomó (majd meg fog elevenedni, alatta a jósnő, Theonoé kuporog), fekete földkupac; elöl a mélybe nyíló sírgödör (Próteusz, az előző király sírja, Helené „lakhelye”, ide menekült az új király, Theoklümenosz házassági ajánlata elől). Hatalmas színpad, amely a nézőtér első tíz sorát „fel is falta” – a történet viszolyogtató erőszakossággal tolakszik ily közel hozzánk. A hozzánk kapcsolást erősíti fel az a magasba futó (vagy a magasból leeresztett?) neonkötél, amely teljes mélységében kettévágja a színpadot, és valahol a nézőtér fölött eltűnik a kupolában. Nyilván az istenekkel való összekötő út és a meneküléshez elengedhetetlen hajó árbockötele. Helené a könyvek közül kiemelt térképen Egyiptomot böngészve mondja el prologoszát szenvtelenül elszánt hangon, s e bemutatkozó beszéd lényege: haza akar menni. Minichmayr pontosan megadta az alaphangot: ezt a Helenét nem érdekli senki és semmi, egyszerűen haza akar jutni. Ezért tesz mindent: Teukroszt ravaszul kikérdezi-kihasználja-tönkreteszi, Menelaoszt nem szavaival, de testével csábítja el (gyönyörű értelmezés!), Theoklümenoszt viszont a szavaival, pontosabban egy maga írta-rendezte-főszerepelte színház a színházban előadással – „Menelaosz halála” lehetne a címe – kábítja el és teszi tönkre. Igen, ez is a Helené: vedd el Helenétől a „végzet asszonya”, „a szexuális csáberejét a világ elpusztítátására felhasználó Gonosz Nő” epithetonokat, és helyezd olyan környezetbe, ahol nem követhetett el semmit a neki tulajdonított bűnökből. És akkor a cselekményből kiderül, hogy Helené itt is, így is maga a megtestesült, minden férfit elpusztító, ellenállhatatlan erő. Ezt láttatja Bondy: ennek a nőnek, ennek a szépségnek, ennek az intelligenciának mindenki behódol – háborúban és békében egyaránt. Hogy közben világok omlanak össze, egyéni sorsok mennek tönkre, népek és történelmek pusztulnak el?! Na és? Tetszettetek volna, tisztelt férfiak, szembenézni saját akaratotokból múltatokkal, tetteitekkel, háborúitokkal. Most már késő.