A mi tragédiánk, és az egész alternatív szféra katasztrófája az, hogy a magyar színházi struktúra csak azt érti, amit ismer.

– 1998 őszétől dolgoztál Schilling Árpád mellett a Krétakör produkciós vezetőjeként, majd ügyvezetőjeként. Most úgy hírlik, befejezted. Ez jelenti a Krétakör történetének végét, vagy annak már korábban, „a krétapor feltörlésekor”, a társulat szélnek eresztésekor vége szakadt?
– Akár szervezeti életét, akár szellemiségét tekintjük, a Krétakör akkor sem, most sem szűnt meg. A Krétakört Árpád találta ki, ő hozta létre, s mindaddig, amíg vannak tervei, melyekhez maga köré gyűjt embereket, akár projektjelleggel, akár társulat formájában, akár itthon, akár külföldön, addig a Krétakör létezni fog. Ezt az előző, jelentős átalakulásnál is hangsúlyoztam, és az én kiválásom kapcsán sem tudok mást mondani. Persze akiknek a Krétakör egy bizonyos formációt jelentett, a mai napig nehezen vagy egyáltalán nem fogadják el ezt az interpretációt.
– Miért szálltál ki?
– A döntésnek leginkább személyes okai vannak. Hűséges és lassú típus vagyok magánéletben, munkában egyaránt. A Pesti Estnél eltöltöttem hét évet, Árpáddal pedig közel tizenkét évig dolgoztunk együtt. Néha váltani kell, és bennem ez egy ideje már érlelődött. Elkezdtem keresni a tanulási lehetőségeket tartogató szerepeket, kihívásokat. A napi menedzsment jellegű feladatvégzés felől pár évvel ezelőtt elindultam stratégiaibb irányokba, különböző kuratóriumi megbízásokon, a tanításon és a tanuláson – jelenleg a Színművészeti doktori iskolájába járok – keresztül. A 2008-as átalakulással ismét projekt alapúvá vált a Krétakör működése – ami százszázalékos jelenlétet kíván minden résztvevőtől, s ez felelősséggel nem harmonizálható a harminchét éves koromra kialakult élethelyzetemmel, sokféle kíváncsiságommal.
– A kezdeti években is projektszemléleten alapult a Krétakör-modell, működtetése akkor is egész embert kívánt.
– Így van, de akkor másként voltunk fiatalok, kevesebb kötelezettséggel, talán több energiával és magától értetődőbb programmal. Az utóbbi évek során egyre kevésbé voltam elégedett a hozzáállásommal, s néha emiatt Árpáddal is akadtak feszültségek. Azért tudtam sikeresen és hatékonyan kivenni a részem a Krétakör „klasszikus” korszakából, mert ott másképpen volt szükség rám. Sok szálat kellett szőni, kézben tartani, és ezt a saját ritmusom, logikám szerint tudtam csinálni a rám bízott stáb közreműködésével. Az alkotási folyamatban alig voltam jelen, néha részem volt egy-egy műhelypillanatban, elsősorban a külföldi fellépések során együtt töltött intenzív idő biztosította számomra a bekapcsolódást a művészeti munkába. Ez a típusú jelenlét az új felállásban, ahol Árpád programalkotó személyisége közvetlenül rendezte maga köré a munkatársakat és feladatokat, tarthatatlanná vált. Fel kellett tennem magamnak a kérdést: darabot vagy szerepet váltsak? Lépjek át egy másik közegbe, vagy maradjak, találjak ki magamnak saját projektet, esetleg tagozódjam be azokba, amelyeket Árpád kezdeményez?
– Most a közegváltást választottad. Ha újra szükség volna rád, visszamennél?
– Jól ismerjük egymást, s ha arra jut Árpád, hogy én kellek neki egy tervhez, biztosan számíthat rám. Fel sem merült bennem, hogy másik színházba vagy más színházcsinálóhoz menjek dolgozni, mert az, amit tőle láttam, amit belőle megismertem, az, ahogyan a színházhoz viszonyul, számomra továbbra is a legeredetibb, legaktuálisabb. Nem ismerek olyan alkotót, aki mellett nagyobb kihívás lenne dolgozni.
– Azt mondod, nem szűnt meg a Krétakör, csak átalakult. Mégis mivé? A projektalapúságon túl milyen formációt kell elképzelnünk? Van például társulat?

– Mostanában Árpád szívesen emlegeti cégként a Kréta­kört, melyben két fiatalemberrel, Gulyás Mártonnal és Fancsikai Péterrel dolgozik, logisztikai támogatás mellett. Az utóbbi két évben folyamatosan szűkült a stáb. Nyolcan-kilencen indultunk neki az új korszaknak, a kívülről bevont emberek közül többekről kiderült, hogy nem ugyanazt értjük ugyanazokon a szavakon, miközben eleinte még Árpád sem tudta pontosan definiálni, mit jelent majd az átalakulás, és főképp mi lesz benne a színészek szerepe. Viszonylag gyor­san kiderült, hogy ebben a felállásban nincs szükség színészre. Emberre van szükség, olyanra, akinek vannak bizonyos képességei, bátor és kíváncsi.
– Milyenfajta képességek élveznek előnyt?
– Elsősorban a kérdezni tudásé. De fontos az önállóság is, ami a problémafelvetésben és -megoldásban egyaránt megnyilvánul, miközben igazodik az Árpád által felvetett tematikához. Tehát hogy személyesen is érdekelt, érintett legyen. Ez pedig nem evidens. Olykor számomra sem. A szabadulóművészet jelensége – ami őt évekig foglalkoztatta – túl speciális ahhoz, hogy mindannyian egyszerre, egyformán éljük meg. Ebből is származtak konfliktusok, mert nem pusztán egy feladatot végeztünk el, hanem egy ügyet kellett plasztikussá tennünk.
– Tehát adott egy színházi formáció, amiben nincs szükség színészre. Amelyben fontos az önálló problémafelvetés képessége, de kizárólag olyan problémák kapcsán, melyek a vezetőt is foglalkoztatják. Elfogult vagyok a Krétakört illetően, de nem csoda, hogy csak a különleges absztrakciós képességekkel rendelkező színháznézők tudják magukévá tenni, hogy ezen a ponton még mindig színházról beszélünk. Emellett a kérdezés, a problémafelvetés kezdetektől elvárásként jelent meg a társulat tagjaival szemben, lelkes nyilatkozatok egész sorában hangzottak a színészek szájából Schilling Árpád mondatai. Mi volt a baj, elkényelmesedett a társulat?
– Erről Árpáddal kellene beszélgetni. Én több olyan társulati ülésre emlékszem, ahol a színészek aktivitása, megnyilatkozása, kérdezési képessége, kérdéseinek élessége egyáltalán nem elégítette ki őt. Ez lehetett az egyik ok, ami a társulati létmód lezárásához vezetett. Úgy érezhette, nem kap eleget a társaitól. Sporthasonlattal: ebben a bajnokságban a kialakított játékszabályok között nem játékosként volt velük elégedetlen, ezt a csapatot a pályán nem kellett tovább tökéletesíteni, úgy is mondhatnám, miénk volt a Barca. De Árpád a sportág megújítására tett javaslatot, új szabályokat hozott be, emelte a tétet. Valami olyasmit élhettek át a színészek, hogy abban, amit most kér tőlük, ők nem elég jók, vagy ez nem érdekli őket annyira, esetleg nem bírják a tempót.
– Mikor érezted először Schillingen az elégedetlenség vagy csalódottság jeleit?
– 2006-ban a Művészetek Völgyében dolgoztunk, A csillagász álma című előadást hoztuk létre. A Taliándörögd határában található egykori Űrtávközlési Állomás nyilvánosság elől mindaddig elzárt épületét birtokba véve, az idegenség témakörét feldolgozva, a hely egykori munkatársainak és a környékbeli falvak lakóinak történeteiből és részint közreműködésükkel alkotott helyspecifikus látványosságot a horvát, litván, osztrák és hazai kőszínházi művészekkel kiegészített krétakörös csapat. A produkció mindössze nyolc este volt látható. Árpád hihetetlenül boldog volt attól a munkától. Aztán itthon tartottunk egy kiértékelő beszélgetést, ami eléggé félrecsúszott. Hosszúra és semmitmondóra sikeredett, egyes színészek olyan kérdéseken lovagoltak, amiket Árpád nem érzett relevánsnak, míg számára fontos felvetésekre nem kapott visszajelzést. A színészek meg nem értették, mit „izélgeti” őket ilyesmikkel, klassz volt ez a kis nyári intermezzo, de most már készüljünk a következő nagy munkára – A jég próbái zajlottak. Itt volt egy óriási félreértés, hiszen Árpád éppen olyan projektek felé keresgélt, mint A csillagász álma. Ő elmozdult, a többiek úgy maradtak. Tovább éleződtek a konfliktusok, mikor 2007 januárjában a három fiú [Gyabronka József, Nagy Zsolt, Rába Roland – A szerk.] megmutatta az elkészült Hamlet-verziót a társulatnak. Mindenki rettenetesen kínosan érezte magát a házi bemutatón. Árpád megdöbbent, hogy öt-nyolc-tíz éve együtt dolgozó emberek hogyan reagálhatnak ennyire értetlenül, amikor ő azzal áll elő: nézzétek, most ezt gondolom a színházról. A szemekben értetlenség és bizalmatlanság tükröződött: Mi ebben a jó? Milyen színház ez? Minek? Úristen, mostantól ez lesz? Aznap este kétszázhússzal szakítottuk át a szalagkorlátot.
– A Krétakör az elmúlt évtizedben a struktúravita, a törvény előkészítése, a független szféra, sőt a magyar színházi élet egésze tekintetében felvállalt egy markáns szerepkört. Zárvány marad, vagy tovább tudja vinni azt a szemléletet, amit korábban vehemensen képviselt?
– Mi mindig jártuk a magunk útját, és titkon azt reméltük, ezt majd lekövetik azok, akik struktúrában kell, hogy gondolkodjanak. Sokat dolgoztunk azon, hogy a működésünket érthetővé, átláthatóvá tegyük. Ha dinamikusan fejlődő közegben élnénk, a mostani történések is lefordíthatóak lennének egyfajta működésmódra, hiszen éppen azt a flexibilitást üzenik, amiről mi mindig is beszéltünk. Egy élő alkotói organizmus így is változhat. Kiteljesedhet, visszametsződhet, irányt válthat, kanyaroghat, eltűnhet, majd újra felbukkanhat. A mi tragédiánk, és az egész alternatív színházi szféra katasztrófája az, hogy a magyar színházi struktúra csak azt érti, amit ismer. Nálunk a működés non plusz ultrája a repertoárt gyártó társulat. Ez a jelenség torzítja a rendszert, mert erőszakkal egyetlen lehetséges irányba tolja az alkotókat, semmilyen szinten nem tolerálja a különbözőséget, a váltásokat. Ha valaki felületesen olvassa a példánkat, azt mondja: lám, ezt kell csinálni, társulatot alapítani, repertoárt építeni, masszívan működni – máshogy nem megy. Az is jellemző, hogy a Sirájjal törtünk át a falon, holott korábban a HazámHazámmal vagy a W – Munkáscirkusszal ennél komolyabb szinteket is megugrottunk.
– Arra gondolsz, hogy a Sirály Zsámbéki Gábor és Székely Gábor pályáján is mérföldkő?
– Részint erről van szó, a darab, a szerző magyarországi beágyazottságáról, részint az előadásmódról. Én úgy látom, a Siráj volt a legklasszikusabb, legkönnyebben követhető produkciónk, társulati együttzenélés Csehov­val, érzelmi-intellektuális hullámvasút valamennyi nézőnek, közszolgálat felső fokon à la Katona József Színház.
2006 táján Árpád kiszúrt egy bejegyzést a honlapunk üzenőfalán, ártatlan egysoros lelkendezés volt: „Jaj, de szeretlek titeket, olyan fontosak vagytok számomra, mint a Vígszínház!” És tényleg, ha onnan nézzük, hogy valaki szeret színházba járni, széles skálán mozgó, megengedő ízlése van, simán vonhat ilyen hasonlóságot. Árpádot azonban egy ilyen mondattal nagyon messzire lehet lökni. Rájöttünk, hogy nekünk kell jobban artikulálni a különbözőséget, mert a függetlenség egyik zászlóshajójának számító társulat nem válhat összetéveszthetővé egy kőszínházi mamuttal. Ma, amikor egyesek az egész független terület létjogosultságát kérdőjelezik meg, érthetjük csak igazán, mennyire jogosan rezzentünk akkor össze.
– A 2008-as változások után olyan következtetéseket hallottam több szakmabelitől, köztük független alkotóktól is, hogy a Krétakör kudarc, a szerencsétlen színészek pedig Schilling áldozatai. Állandóan papoltatok, hangoskodtatok, most meg szétvertétek a társulatot, és nincs a helyén semmi, vagyis hogyan szolgálhatna ez mintaként bárki számára?
– Engem nem szembesített senki ezen „fontolva haladók” véleményével, pedig szívesen megismerném az ő karrierjük tanulságait. Én a saját utunkból azt szűrtem le, hogy igenis vannak természetes ciklusok. Csak akkor éljük a saját életünket, ha ezt a ciklikusságot észrevesszük, és átengedjük magunkon.
A Krétakör ilyen olvasatban is sikertörténet. Van egy megkérdőjelezhetetlen tehetségű alkotónk, Schilling Árpád, aki ízig-vérig színházi ember, megszállottan keresi, hogy még mire használható ez az eszköz, hol több, hol kevesebb, de mindig nagyon tehetséges embereket gyűjt maga köré, őket egyszer strukturált, máskor ad hoc módon mozgatja, izgalmas, eredeti dolgokat hoz létre különféle műfajokban, ezt időnként szakmányban teszi, máskor csak évente egyszer. Ha színházról gondolkodom, és arról, mi a siker, azt mondom, ez a legizgalmasabb forgatókönyv. Sokaknak a fenntarthatóság jelenti a sikert, a rutin életben tartása – az ő szemükben kudarc, hogy valami volt, és ez most elmúlt. A társulaton belül is komoly vitákat folytattunk erről. A rendkívüli játékintelligenciájú Tilo Werner – aki egy másik színházi kultúrából jött, és egy másik színházi kultúrába ment vissza, tehát kirándulást tett a mi életünkbe – egyszer hangosan követelte tőlem, ismerjem fel: létrehoztunk egy intézményt, amit felelősen kell működtetnünk. Mire azt válaszoltam, hogy érzek némi felelősséget az optikai csalódás kialakulásáért, de eszem ágában sem volt a Krétakörre intézményként tekinteni, senkinek sem ígértem, hogy innen fog nyugdíjba menni, magunkat is beleértve. De olyan tagja is volt a társulatnak, Erős Balázs személyében [asszisztens, később produkciós vezető, ma a MU Színház igazgatója – A szerk.], aki már egy évvel az átalakulás előtt felállt. Mikor a második Mundruczó után a második Zsótért készítettük elő, azt mondta: „Figyelj, én ezt unom.” Pontosan értettem, miről beszél.
– Annyira félnek az emberek a változástól, hogy néha megrettenek, talán igazuk van.
– Pedig a változás, adaptálódás elkerülhetetlen, s nem szabad behódolnunk az azt bénító reflexeknek, sem a rendkívül maradi közhangulatnak.
– Mindazonáltal történt nemrég egy markáns változás. Mit gondolsz, a Fidesz kétharmada milyen hatással lesz a független színházi közegre?
– A mostani hatalom szemében a függetlenek a letűnt rendszer szekértolói. Liberális értelmiségiek. Ellenségek.
– Ez elhangzott bárkitől, aki politikailag releváns?
– Nem. Ez a hatalmi logika. A nagy siker, amit a törvénnyel elértünk – vagyis hogy 500 millióról 1,3 milliárdra nőtt a támogatás kerete -, most visszaüt, függetlenül a döntés indokoltságától, volumenétől.
– Nem lehet, hogy a választásoknál nagyobb problémája a független szférának, hogy jóval kevésbé tudja magát politikailag artikulálni, pozicionálni, mint a kőszínházak igazgatói?
– Lehetséges, mégis azt mondom, ebben a pillanatban ez nem játszik. Lényegtelen körülmény, hogy a terület prominenseit nem tartják azonos kaliberűnek néhány kőszínházi vezetővel, mert financiális okokból egy egész terület, ideológiai okokból pedig egy teljes irányzat kerül tűz alá. Át fogják alakítani a támogatási rendszert, minek következtében jobb esetben visszakerül a közeg oda, ahol volt, rosszabb esetben még mélyebbre nyomják. Ez lesz a most következő időszak küzdelmének tétje, a kérdés, hol lehet megállítani a visszalengő ingát.
– Te is úgy tudod, hogy az Előadó-művészeti Törvény módosítása keretében el akarják törölni a jórészt függetleneket tömörítő VI. kategóriát?
– A törvénymódosítás szerepel az őszi törvénykezési menetrendben, és komoly erők mozdultak meg, hogy a jelenlegi kategorizálást átalakítsák.
– Ha elrugaszkodunk az önvédelmi szempontoktól, milyen módosításokat javasolnál a függetlenekre vonatkozó rendelkezések tekintetében?
– Újra elővettem a 2006/2007-es jegyzeteimet, melyeket a törvényt előkészítő munkacsoportokban írtam. Akkor is azt mondtam: egységes színházi szakmában kell gondolkodni, a független területnek valamilyen módon integrálódnia kell, nem lehet gettóként kezelni. Olyan törvényt érdemes létrehozni, mely a különböző missziók definiálásával és ezeknek megfelelő szegmensek felállításával egységes szempontrendszer szerint ítéli meg és kezeli az ágazatot. Ez az egyébként holland modellen alapuló nézet a pályázati elvet a normatív finanszírozás elé helyezi. Na, ezt ötletszinten sem támogatták. Helyette megpróbálták lekottázni az akkori, aránytalanságokkal és igazságtalanságokkal terhelt rendszert. Így kerültek be ma könnyű támadási felületet adó passzusok.
Öngól például a sokfajta mesterségesen kreált, egyéni érdekek mentén definiált szorzó, miként kár makacsul tagadni, hogy a színházi működés felbontható, vagyis más feladatok hárulnak a tulajdonosra, a fenntartóra és a szakmai szolgáltatóra. Óriási balhé lett abból is, mikor leírtam, településenként különbséget lehetne tenni a társulatos repertoárszínházak és a befogadó színházak, illetve a befogadó színházak egyes módozatai között. Előbbiekben a művészi munka és az infrastruktúra szorosan összetartozik, utóbbiakban lazább, és sokféle a kapcsolat e kettő között, mint ahogy a Trafó és a Thália közé is nehéz egyenlőségjelet tenni. A mostani, jobbról diktált variánsban hasonló elemek fognak megjelenni, de képmutató módon, mintha nyitna egy költséghatékony, átlátható, elszámoltatható, mobilis rendszer felé, miközben – a vidék politikailag motivált előtérbe tolásával – be fogja betonozni a meglévő struktúrát.

– Erről jut eszembe, volt egy „igen népszerű” javaslatod a vidéki intézményrendszerrel kapcsolatban is.
– Igen, arról szólt, hogy a társulatos repertoárrendszer tipikusan nagyvárosi jelenség, nálunk ilyennek pedig legfeljebb a régióközpontok tarthatók, ezeket kellene megerősíteni, miközben megyei szinten mozgékonyabb, változatos működésmódokkal is lehet kísérletezni. De az új kurzus számára ez nyilván elfogadhatatlan ötlet, hiszen a vidék, úgy, ahogy van, szent és sérthetetlen.
– Említettél valamit, ami félreértésre adhat okot. Mikor azt mondod, a független területnek integrálódnia kellene, mire gondolsz?
– Arra, hogy ne árnyékrendszerként működjön. Ne olyan viszonyban álljon egymással a kőszínházi szféra és a független terület, mint a strandokon a medence és a lábmosó. Folyassuk össze ezeket a vizeket akkor is, ha egyesek szerint ez káros az egészségre. Fontos, hogy a rendszer minden irányból átjárható legyen, hiszen ezzel itt is, ott is érték teremtődik, bizonyíték erre, mondjuk, Zsótér pályája. Arról nem beszélve, hogy hamarosan ez kényszerré is válhat, mert egyre többen fognak kiszorulni a kőszínházi környezetből. Döbbenetes, milyen szintű tudatlanság övezi a független területet, a szakma java része nem ismeri ezeket az alkotókat, a munkakörülményeiket, a problémáikat.
– Az idén te voltál az elnöke a VI. kategória kuratóriumának. Ott érvényesíteni tudtad többé-kevésbé az elképzeléseidet?
– Sokan és sokat dolgoztunk azon, hogy átlátható és számon kérhető döntési mechanizmust dolgozzunk ki. Az volt a célunk, hogy irányt mutassunk, folyamatokat indítsunk el, vállalva a tévedés lehetőségét is. Nin­csenek elfogadott szakmai standardek különböző formációk leírására, működésük személyi és anyagi feltételeinek összevetésére, így könnyen panaszkodhat mindig mindenki alulfinanszírozottságra. Ezért azt gondoltuk, inkább kapjanak kevesebben többet. Magyarországon nem tartható az, hogy évente százas nagyságrendű szervezet jusson működési támogatáshoz egyetlen kategóriában, a rendelkezésre álló pénz nem elégséges ahhoz, hogy ennyien tudjanak belőle érdemben működni. A VI. kategória szervezetei, alkotói között szétosztható támogatás nagyságrendileg egyetlen komolyan finanszírozott régióközponti színház büdzséjének felel meg. Ráadásul, míg a függetleneknek évről évre meg kell magukat méretni, elszámolást és pályázatot kell beadniuk, rettegve várni a döntést, addig a kőszínházak normatív támogatási rendszerében legfeljebb az általános finanszírozási helyzet hozhat borúsabb vagy derűsebb napokat.
– Derűsebb?
– A borúról mindig nagyon jól hallhatóan és gyorsan értesülünk, miközben a derű csendben, szinte titokban abszolválódik. Tisztán emlékszem két olyan pillanatra az elmúlt nyolc évben, mikor rengeteg pénz került a kőszínházi struktúrába, amit úgy szívott be a rendszer, mint a szikes talaj a vizet. Semmilyen eredmény nem látszott, sem a szakmai munkában, sem ágazati szinten. Jól bevált gyakorlat, hogy a pluszforrások úgy épülnek be a rendszerbe, mint a „köztudott” alulfinanszírozottság kompenzációja. Pedig ez nem evidens. Nemzetközi példák alapján össze lehet vetni a színház-finanszírozásra fordított közpénzeket, és meglepve fogjuk tapasztalni, hogy a hazai állami részvétel arányosítva hasonló egyes nyugati országok támogatási intenzitásához. A felhasználás hatékonyságával vannak problémák, ami összefügg a mindenható állam illúziójával, az önkormányzatiság torz értelmezésével, végső soron a polgárok tökéletlen emancipációjával. Színházi rendszerünk, mint csepp a tengert, tükrözi ezen anomáliákat.
– Most nyilván mondanom kell, az minden direktor megsemmisítő érve, hogy tele vannak a színházak.
– Budapesten folyamatosan csökken a látogatószám, és főleg művészszínházi vonalon nagy a veszteség. De már látható, hogy a vidéki repertoár kommercializálódása, a közönség feltételezett igényeinek való behódolás ugyancsak vakvágány. Az, hogy Magyarországon a közelmúltig 4,5-5 millió eladott színházjegyről úgy lehetett beszélni, mint valami adu ászról, amit a vita végén a színházigazgatók kicsaptak a politika asztalára, az elmúlt rendszer öröksége. Ahogy a struktúra is. Annak, hogy mit jelent színházba járni, hogyan alakul a látogatottság, minden országban és minden korszakban megvan a maga dinamikája; jól érezhetően nálunk körülbelül mostanáig tartott egy szakasz. Ez összefüggésbe hozható a választási eredményekkel éppúgy, mint a berlini fal leomlásának húszéves jubileumával, de a folyamat gyökerei mélyebbek, szerteágazóbbak. Most sok minden egyszerre ért véget, zárult le, alakult át radikálisan, a színházi szakmának is más utakat kell keresnie, súlyos változtatásokra kell magát rászánnia, még akkor is, ha fáj.
– Itt főként generációs problémákba ütközöl. Sokat beszéltetek arról, komoly veszélyforrást jelent, hogy nem működik a generációk közötti szolidaritás, a programozott pozícióátadás, ám ha egészségtelennek tekintjük a jelenlegi struktúrát, és a változás fontosságát hangsúlyozzuk, akár szerencsének is tekinthetjük, hogy a jelenleg regnáló igazgatók szinte mind elmulasztották kinevelni utódaikat.
– Nem tudom… Itt most úgyis mindent átrajzol a politika. A 2006-os önkormányzati választások óta tudjuk, semmifajta illúziót nem kell táplálni, nem szakmai vagy generációs, hanem politikai szempontok fognak dominálni. Vidéken már sikeresen lecserélte a Fidesz a színházigazgatói garnitúrát, nagyjából ez a sors vár a budapesti intézményvezetőkre is. Persze, akit lehet, még megpróbáltak az utolsó pillanatokban bebetonozni – meglátjuk, hogy a választási évben hosszú távra kinevezettek a tisztes végkielégítésen túl miben reménykedhetnek.
– Azért néha olyan érzésem van, a kelleténél nagyobb a félelem. Mire számítasz?
– Azonnali és rezzenéstelen leszámolásra. Statáriális, szakmai szempontokat nélkülöző bosszúra. A színház és a kultúra területén ez azért különösen izgalmas, mert van a dolognak ideológiai, világnézeti színezete is. Budapest esetében hangsúlyozottan. Budapest bűnös, kozmopolita, szabad, művészieskedő, elbizakodott, felfuvalkodott, az igaz magyar szellemet alábecsülő város – ez évszázados toposz, de ma is aktívan él. Fő reprezentánsai a színházak, így a vezetői kinevezés nem munkaügyi kérdést, hanem szimbolikus hatalom- és pozíció-visszafoglalást jelent majd, aminek a következményei felbecsülhetetlenek. Ezért nem tudok neked igazából választ adni arra, lehet-e pozitív hozadéka annak, hogy elmaradt egy generációváltás. Annyi biztos, hogy így könnyebben fog végigmenni az úthenger. Az apokaliptikusnak tűnő vízióval szemben annyi a remény, amennyi tudatos munka, összefogásra és egymás megértésére nyitott, a nyilvánosságot értelmesen használó szakmai törekvés tapasztalható. Ebben is a függetlenek járnak az élen, bár súlyos kapacitáshiánnyal küzdünk. Iszonyatosan nagy szükség lenne értelmes és bátor fiatal szakemberekre.
– Azt mondják, az egyes színházi kultúrák teljesen leképezik az adott ország társadalmát. Milyen képet mutat a magyar színház a magyar társadalomról?
– Magyarországon minden társadalmi átalakulás rettenetesen lassú, ez egy konzervatív, maradi közeg, kivéve ezt a furcsa fenomént, amit Budapestnek hívnak. Ahogy minden más, a színházi rendszerünk is amolyan német-szovjet hibrid.
– Milyen nemzetközi mintát követhetnénk? Vagy van speciális magyar út?
– Ilyet nem látok, hacsak a speciális magyar út nem arról szól, hogy megértjük, mi történik velünk, feltérképezzük az adottságainkat, és a lehetőségeinkhez igazított módon tűzünk ki magunk elé célokat. Akkor talán az állandó sopánkodást is felváltaná valami kreatív izgalom. Hozzáteszem: bármerre megyek ma Európában, a színházcsinálók mindenhol úgy érzik, vesztésben vannak, leépülőben van a rendszerük, folyamatosan bizonygatniuk kell jelentőségüket a pénzosztó hatalomnak, egyre elkeseredettebb harc folyik a közönségért. És azt mondják, nagyon erősen nyitni kell, olyan csapásvonalakat kell beüzemelni, melyekre még pár évvel ezelőtt sem gondoltak. Tehát ilyen szempontból szinkronban vagyunk az európai hangulattal, mindenhol érződik, hogy a színház által nyújtott, hagyományos értelemben vett lehetőségekkel most valami nem stimmel.

AZ INTERJÚT KÉSZÍTETTE:
KŐVÁRI ORSOLYA