A „fiatal koreográfusok” hajdani kísérletező kedvét mára az operaházi „modern” ízlésnek való megfelelés igénye váltotta fel.

Júniusi bemutatóik alapján a Magyar Állami Operaház balettegyüttesének és a Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdiójának igen hasonló a színházfelfogása. Ez az operaházi balett esetében némi elmozdulást jelent a kortárs szemlélet felé, a kísérletezést támogató stúdió részéről pedig akademizálódást. Egy nemzeti balettegyüttes működésének természetesen nem egyetlen fokmérője a kortárs szemlélethez fűződő viszonya (hiszen a klasszikus és nemzeti hagyományok ápolása szintén feladata), de nem lehet eléggé hangsúlyozni: az az operai balettművészet, amelyik nem keresi markánsan a megújulás lehetőségeit, hamar unalmas provincializmusba süpped, vagy pusztán sznobok felvonulásának hátteréül fog szolgálni.
Az Operaház az Örvényben című balettestben felújított egy nálunk húsz éve bemutatott harmincéves remekművet, a műsor összeállítói szereztek külföldről egy friss, erre az alkalomra készült pas de deux-t, amelyhez hozzácsaptak két másik, nem túl régi szintén külföldit, a harmadik részben pedig bemutatták az igen tehetséges (jelenleg Bécsben állomásozó) Lukács András egyfelvonásosát; ez utóbbi előzménye szintén egy kettős volt, amit a koreográfus erre az alkalomra kibővített tizennyolc szereplős egyfelvonásosra. A mezőnyből (még ma is) egyértelműen kiemelkedik Robert North A halál és a lányka című remekműve, de maga a tény, hogy Lukács megjelenhetett egy többszereplős darabbal, már önmagában is örömteli (ráadásul a koreográfia jól is sikerült), a három duett viszont (talán a legmívesebb, legötletesebb Dawson-kettős kivételével) könnyen felejthető. Az est összességében színvonalas, a táncosok java szabályosan remekel, mégis elszomorító, hogy markáns, újat kereső koncepciónak halvány jele sem látszik. Főleg a középső felvonás három duettje kelti azt a benyomást, hogy a North- és Lukács-darab közé töltelék anyagot kerestek. De Lukács András is megérdemelne már egy olyan lehetőséget, amelyben pénzzel, paripával, fegyverrel és művészi szabadsággal eleresztve, bátran kísérletezhetne, akár egy teljes operaházi esten.

A balettalapítvány idei bemutatkozó estjét is leginkább jól fésült, konszolidált koncepciótlanság jellemzi. A minőséggel (főleg az előadóival) itt sincs gond, és a koreográfiák egyike sem műkedvelő munka, de éppen a „fiatal, pályakezdő” koreográfusok berögzült profizmusa elgondolkodtató. Ezen az esten is a markáns, kísérletező-újító szándék jelét kerestem – mindhiába. Nem tartom már pályakezdőnek Bajári Leventét, Andrea Paolini Merlót és Venekei Mariannát, a félig belga, félig kolumbiai, de hollandiai illetőségű (a negyvenet néhány év múlva betöltő) Annabelle Ochoa Lopez feltűnése (két koreográfiával is) pedig azt a kérdést is felveti, hogy a Stúdió vajon már nem csupán operaházi (vagy volt operaházi) fiatal koreográfusoknak nyújt megmutatkozási lehetőséget? Ha ez így van is, nincs vele semmi bajom, csak az nem tetszik, hogy ha mindenki előtt nyitva a kapu, akkor a kísérletezésről a tetszetős műsor-összeállításra tolódhat át a hangsúly. Javaslom is, meg se álljunk Kyliánig, Van Manenig (nem túl fiatal és nem igazán kezdő koreográfusok ugyan, viszont jó kortárs darabokat tudnak készíteni).
Magyar viszonylatban Bajári Leventéről majdnem ugyanez mondható el. Képek című kettősével számára új dologgal „kísérletezik”: másoknak készít koreográfiát (nem emlékszem olyan darabjára, amelyben ne táncolt volna). Érezni is a színpadon konkrét jelenlétének hiányát: Banka Viktorból éppen a Bajárira jellemző magabiztos stílusgazdagság és olajozott sárm hiányzik, amely nélkül viszont a tánctörténeti jelentőségűnek nem mondható, de technikás koreográfia kicsit iskolás, óvatoskodó szárnypróbálgatásnak hat. Bajári megszokott partnere, Pazár Krisztina itt asszisztensként működik közre, látszik is (elsősorban stílusban, gesztikában) Pisla Artemiszre, a női szereplőre gyakorolt hatása.
A második darab szintén egy kettős, de érettségben, alkotói-előadói minőségben fényévekkel megelőzi az elsőt. Érdekes, hogy a „fiatal” Andrea Paolini Merlo már lassan a korai, kísérletező Balanchine-t vagy az érett Hans van Manent idéző minőségben koreografál, mégsem lép tovább elért eredményeinek újabb s újabb összegzésénél. Valószínűleg nagyobb lehetőségeket nem kap, merészebb lépésekre meg nem inspirálja senki-semmi. Pedig a királyi operaházban talán még sohasem volt ennyire látványos a koreográfus-utánpótlás hiánya. A Fragmentsben (Akadémiai Töredékek) a mozgás a Ligeti György-zenével egyenértékűnek képes felmutatni magát, kifinomult, megmunkált, ötletes, egyéni és érzékeny. A női szólista, Kozmér Alexandra kiemelkedően az est legjobb produkcióját nyújtja – technikailag és előadó-művészileg egyaránt. Partnere, Oláh Zoltán elegáns diszkrécióval „rejtőzködik mögötte”.

Zebra Crossing „Imbube” címmel operaházunk Dél-Afrikából érkezett balettművésze, Higgins Jaclin Ann készített koreográfiát a Soweto String Quartet afro-country ízű muzsikájára. A szereposztás is „nemzetközi”: Maira Sahra, Chernakova Olga és Asai Yuka (mindhárman operaházi balerinák) táncolja a három zebralány szerepét. A darab érdekes, egzotikus, jó hangulatú, mintapéldánya a tetszetős műsor egyik tetszetős darabjának.
Két főiskolás, Jalonen Jenna és Rónai Attila közösen készített Hometown Glory című kettősével már díjat nyert idén a Trafóban a Táncművészeti Főiskola hallgatói önkormányzatának koreográfusversenyén. Meghívásuk az operaházi felnőtt fiatalok közé szép gesztus volt.
Annabelle Ochoa Lopezről már esett szó. Locked Up Laura című, nem idén és nem ide készült kettőse a Fragments mellett az est másik kiemelkedő kisdolgozata. Előadói, Bajári Levente és Pazár Krisztina remekül táncolják. Ez a kettős tartalmaz leginkább mai ízlésű kortárs szemléletet – a míves-igényes balett-technika mellett. Elvont, óvatosan megjelenített cselekményszálában megismerhető egy Laura nevű balerina, aki éppen Jónásként „rühellé” (vagy csak odázná) a prófétaságot: az ügyelő többszöri hívása ellenére sem akaródzik színpadra mennie. Partnere igyekszik testet és lelket verni belé, de a végére a férfi kopik el, és a nő kerekedik fölé. Nem a történet érdekes a koreográfiában, hanem a hangulat, az érzésvilág, a férfi-nő viszony újabb érzékeny látlelete.
Ugyanerről beszél Lopez – Pergolesi-hangulatban – a még korábbi Lacrimosában is. Pisla Artemisz és Szentes Máté ihletetten tolmácsolja a „szent-profán” kettőst.
Már lassan megszokottá válik, hogy a kísérleti stúdió koreográfusai közül egyedül Kerényi Miklós Dávid igyekszik mindig valamilyen újdonsággal vagy szokatlannal előrukkolni. ő fűzött össze hajdanán videofelvételt koreográfiával, ő búcsúztatta el formabontó módon a bezárásra ítélt Erkel Színházat. A mostani, Mikor Hogy!? című opusa is kedves ötlet, de ennél távolabbra nem mutat. Három, piros, fehér és zöld mezt viselő fiú a közönséggel szembe állított tipikus tévénéző kanapéról (és környékéről) izgul-unatkozik-kínlódik végig egy focimeccset – a végére kiböjtölik, hogy egy gól is essen. Sovány magyar foci, sovány magyar öröm – helyenként sovány humorral fűszerezett, elnagyolt koreográfiai gegek. Ebből az alapötletből csak akkor alakulhatna ki jelentős koreográfia, ha a humor és a trükkös mozdulatötletek özöne csúcsra járatva zúdulna minden pillanatban a nézőre. Ezúttal ez elmarad, de a darab még így is üde színfoltja az estnek.

Venekei Marianna koreográfiájában, a Déj? vuben is van újdonság erejével ható színfolt: egy hang nevű ismeretlen ütőshangszer, amelyet Horváth Kornél szólaltat meg puszta kézzel. Benne rejlik a veszély, hogy az ember a hangszer tanulmányozásába mélyed, és kevés figyelmet szentel a most is kitűnő Kozmér Alexandrának. Már azért is, mert a koreográfia a konszolidált jó ízlésnél többet nem mutat fel, az új hangzáshoz nem társul újszerű mozdulatkincs. A Déj? vu alkalomra készült profi munka (egy operaházi rendezvényen mutatták be nemrég), sikerét elsősorban a különleges hangszernek és a két kitűnő előadónak köszönheti.
Az est záró darabja és koreográfusának, Venekei Mariannának pályája akár a balettalapítvány stúdiójának szimbóluma is lehetne. A „fiatal koreográfusok” hajdani kísérletező kedvét mára az operaházi „modern” ízlésnek való megfelelés igénye váltotta fel. Venekei az előttünk álló évadban egész estés, cselekményes balett megkoreografálására kap lehetőséget, A vágy villamosának balettváltozatát fogja elkészíteni. Azért drukkolok, hogy az elő-adás előre kiszámítható-várható eszközök és megoldások helyett bátor, egyéni, akár megtámadtatásra is okot adó, vitára ingerlő tartalmi és formai elemekkel legyen teli.

Kortárs Koreográfusok Estje XI. (Magyar Nemzeti Balett Alapítvány, Nemzeti Táncszínház)

Bajári Levente – Borbély Mihály: Képek. Táncolja: Pisla Artemisz, Banka Viktor. Andrea Paolini Merlo – Ligeti György: Fragments (Akadémiai töredékek). Táncolja: Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán. Higgins Jaclin Ann – Soweto String Quartet: Zebra Crossing „Imbube”. Táncolja: Maira Sahra, Chernakova Olga, Asai Yuka. Jalonen Jenna/Rónai Attila – Adele: Hometown Glory. Táncolja: Jalonen Jenna, Rónai Attila. Annabelle Ochoa Lopez – Bart Rijnink: Locked Up Laura. Táncolja: Pazár Krisztina, Bajári Levente. Kerényi Miklós Dávid – Lantos Zoltán/Kaltenecker Zsolt/Andrew J. /Aqua: Mikor Hogy!? Táncolja: Szirb György, Kerényi Miklós Dávid, Koháry István. Annabelle Ochoa Lopez – G. B. Pergolesi: Lacrimosa. Táncolja: Pisla Artemisz, Szentes Máté. Venekei Marianna – Horváth Kornél: Déj? vu. Táncolja: Kozmér Alexandra.