Az esztétikát felváltja a nem-esztétika, a színházat a nem-színház, a táncot a nem-tánc.

Hálás vagyok Nagy Csillának, amiért a Gyárral elmondta nekem azt, amit az szólóelőadásából kihámozni vélek. Produkciója szerintem a hagyományos értelemben vett művészet haláláról szól. Persze jó ideje már nem Nagy Csilla az egyetlen, aki direkte vagy indirekt módon erről beszél, de a Gyár – legalábbis bennem – pontot tesz egy megismerési folyamat végére: a Sztregova utcai egykori gyár lepusztult épületében könnyen és egyértelműen megérthettem-átélhettem, hogy kultúrák a szemünk láttára, pillanatok alatt képesek elenyészni, megsemmisülni.
Ahogyan a textilüzem csarnokaiban nem oly régen pezsgő munkásélet folyt, a tegnapokban még ugyanúgy hinni lehetett abban is, hogy a színvonalas művészet elit kategória. Bármily hihetetlen, ez mára megdőlni látszik. Az esztétikát felváltja a nem-esztétika, a színházat a nem-színház, a táncot a nem-tánc. A kortárs művészetben a kimunkált, iskolázott, magas szintű anyag-megmunkálás helyett a (nem populáris) hatáskeltésé lett a főszerep. Az vált fontossá, hogy a (nem elitista) művészet előzetes felkészültség nélkül is értelmezhető legyen, akkor és ott megérintse a fogyasztóját, ne gyönyörködtessen, ne szolgáljon tanulsággal és katarzissal, hanem – elsősorban – hasson.
E művészet művelői nem akadémisták, mert képzettség nélkül is lehet bárki eredeti és hatásos. Ebben a művészetben magánélet és előadás alig válik el, az alkotó-előadók nem szerepet játszanak, hanem magukat adják. Nagy Csilla is műalkotásként tárja nyilvánosság elé önreflexiós, privát nyöszörgését: a nézővonultatós előadás egyik korai színterén elég hosszasan prezentálja, miként vívódik magányában a koreográfus önmagával, a tárggyal, Mozarttal és a saját alkotói létjogosultságával. Ezt tíz-húsz éve a hasonszőrűek még otthon egyedül, zárt ajtók mögött tették meg. Csak kevésnek jutott eszébe, hogy ezzel műalkotás témájaként nyilvánosság elé álljon, ha mégis megtették, távolságot tartottak önmaguktól, és míves esztétikai kódokban dolgozták fel önvizsgálatukat. Ma már egyre többen nyilvánosan önvizsgálnak, artisztikus kódolás nélkül, ha hatni tudnak néhány emberre, művésznek gondolják magukat, és cserébe néhány ember művésznek gondolja őket. Eddig csak otthon lehetett bárki királynő, most már nyilvánosság előtt is azzá lehet válni, ha van hozzá elég bátorság és ambíció.

 

Nagy Csilla / Schiller Kata felvétele

Nagy Csilla persze képzett, sokat tapasztalt, tehetséges előadó- és alkotóművész. Eleinte még táncolt – a saját koreográfiáiban is. Most már nem a míves mozdulatot (bár lejt ilyeneket is), hanem a – lehetőleg megdöbbentő, nézőt megérintő – hatást tartja fontosnak. Ezzel implicite azt állítja: nincs szükség elitista művészetre, legalábbis a mában az már hatástalan. Bizarr helyszínen bizarr megjelenésre van szükség, és a bizarrság érdekében tánc és mozgás közben most már nemcsak lehet, hanem szinte kötelező szövegelni is. Néhány éve még a korszerű tánc hirdetőinek zsolozsmája volt a „vagy tánc, vagy szöveg”, a két fogalom összeférhetetlenségét hangsúlyozó szentencia, ma már a „csak” tánc – verbális vagy audiovizuális jelzuhatagba ágyazva – rendszeresen feláldoztatik a bizarrság oltárán. Nagy Csilla például egy sötét, hosszú csarnokban lemegy hídba, és e fordított négykézláb testhelyzetben húsz-harminc métert araszol egy vakító reflektor felé, miközben egy körülötte (benne?) élő lényről monologizál, akit Mr. Gordon egyszer már sikeresen eltávolított mellőle (belőle). (Ki az a Mr. Gordon? Nem érdekes. Mindenkinek lehet Mr. Gordonja, és ez mindenki számára érdekes lehet.) Nagy Csilla aztán egy félhomályos helyiségben szülésélményről beszél, háttal a közönségnek, félmeztelenül egy magaslaton, gyertyapózban a tarkóján állva; inas háta előtt két kezével jelbeszédszerűen gesztikulál, ég felé ágaskodó szülőcsatorna-nyílását nem fedi ruha. Mutatványa nemcsak bizarr, hanem nehéz is. Amikor hajával felsepri az utolsó műszak óta a betonaljzatra települt gyári port – az csak bizarr.

Ha tényleg haldoklik az ún. elit művészet, halála csak tetszhalál lesz, amit feltámadás, diadalmas reneszánsz fog követni. A tehetséges Nagy Csillák akkor újra táncolni fognak. De mostani önmutogató lázadásuk sem fog zsákutcának, felesleges kitérőnek minősülni, csak akkor, ha idővel hitelességét vesztve, manírossá válik. A Gyár-monológ nem maníros, most még őszintének hat. Lázadni pedig necesse est. Sőt! Ha kifejezetten értelmetlen, akkor egyenesen kötelező.

Gyár
Alkotótárs: Tucker András. Látványterv: Körmendy Pál. Technikai alkotótárs: Kocsis Gábor. Rendező, előadó: Nagy Csilla.

Artus Kortárs Művészeti Stúdió, 2010. október 13.
Budapesti Őszi Fesztivál