… a testem már régen a jelenet közepén jár, mire az agyam beér a színpadra.

– Mikor jön el a próbafolyamatban az a pillanat, amikor már nemcsak a saját szerepeddel foglalkozol, hanem a darab egészével, a mondanivalójával, üzenetével, erkölcsiségével?
– Nálam általában az utolsó két hétben, amikor megjön a díszlet, elkészültek a jelmezek, és a próbán egyben lemegy az előadás. Akkor kezdi el érezni az ember, hogy minek mekkora súlya van, hol van a darab csúcspontja…
– Ez egyfajta visszajelzés arról, hogy mit csináltatok addig jól, mit gondoltatok helyesen vagy sem. De mikor ítélkeztek magatokban, vagy egymás között a darabról és a belőle készülő előadásról?
– Ha sikerül megszereznem a darabot, már az első olvasópróba előtt elolvasom. Például amikor a Barbárokat olvastam, már alig vártam, hogy az Ascher is olvassa, hogy hallhassam kívülről is, hogy vajon ez tényleg az a világ-e, amit én elgondoltam. Akkor már az olvasópróbán tele voltam ötletekkel, és fűtött a vágy, hogy felmenjek a színpadra. Aztán az első rendelkező próbán persze általában lemerevedik az ember, meg sem tud mozdulni… Szóval, már az olvasópróbán kialakul, hogy mi a véleményem a darabról, van-e közöm hozzá… Vagy esetleg egyáltalán nem értem, és nyitott szemmel-füllel várom a rendezőt, hogy mondjon végre valamit.
– A Barbárok olvasópróbájáról ezek után már van elképzelésem, de milyen volt a találkozásod a Golden Dragonnal?
– Úgy kezdődött, hogy még a tavalyi évadzárón Gothár Péter a kezembe nyomott egy példányt azzal, hogy három nap múlva én fogom felolvasni öt ember előtt. Hazamentem, két napig éjjel-nappal olvastam, de megmondom őszintén: egy szót sem értettem abból, hogy ki mikor merre hogyan… Ki kinek a kije… Aztán a felolvasáson láttam a többieken, hogy ülnek, és fogalmuk sincs arról, hogy mit olvasok. Péter azt mondta, neki nagyon jó volt, hogy meghallgatta mástól, de ott volt az Ascher is, aki elkezdte magyarázni, hogy ez és ez miről szól. És ez nagyon-nagyon jó volt, mert kinyitotta a szememet: ja, hogy ez ezt jelenti, nekem a Béla a húgom (Mészáros Béla – a szerk. megjegyzése), hogy szét van minden darabolva, hogy magunkat kell narrálnunk, hogy ez így van megírva… És arról is beszélt, hogy az ennyire széttördelt történetek hogyan működhetnek a színházban.
– És átjött valami abból, hogy mit akar mondani a darab? Neked mondott valamit?

– Őszintén válaszolva, nem. Első olvasatra, meg amikor a többieknek olvastam, nem tudtam eldönteni, mi ezzel a cél. De ezt – általában is – az én tudatlanságomnak rovom fel.
– Most, a premier után már többet tudsz a darabról?
– Sokkal többet, hála a jó istennek. De a mai napig úgy érzem – főleg a szerkezete miatt -, hogy olyan, mint egy főiskolás vizsga. Van benne ötvenkét jelenetem, amelyekre gyorsöltöznöm kell, nem látok összefüggést, mert a jelenetekben nincs időm összefüggést játszani… Csak egyes jeleneteket van időm játszani. A mai napig nem tudom magamat agyilag utolérni, a testem már régen a jelenet közepén jár, mire az agyam beér a színpadra.

Koncz Zsuzsa felvétele

– Lehet, tíz-tizenöt előadás is kell ahhoz, hogy az agy utolérje a testet…
– Igen, persze, de más az, amikor az ember a szerepen belül folyamatot tud játszani, és más az, amikor ennyire szét van tördelve valami. Bemegyek az egyik jelenetben, és üvöltök, mert fáj a fogam, kijövök, aztán a másik jelenetben férfi vagyok, és elhagy a barátnőm, kimegyek, visszamegyek mint pilóta, de kijövök mint fogfájós, csak éppen most semmi bajom sincs… Azt hiszem, nagyon sok előadásnak le kell mennie ahhoz, hogy én folyamatban tudjak gondolkodni, és el tudjam különíteni a jeleneteket. Volt egy olyan időszak, amikor úgy próbáltunk, hogy például csak a konyhákat egymás után. Vagy a csíkos inges jeleneteimet egymás után. Az úgy nagyon jó volt, csak hát nem így van megírva a darab.
– Az ilyen jelenetezés nyilván elképesztő koncentrációt követel a színésztől. Ez egyfajta írói-rendezői technika, amely jó esetben „nemes” célt szolgál. De a Golden Dragon esetében vajon mi ez a cél? A darab németországi ősbemutatója után Schimmelpfennig hazájában jelent meg kritika, amelyben felvetették: mért szeret a jól szituált közönség nehéz sorsú emberek nyomorán, tragédiáján nevetni?
– Én mióta színházban dolgozom, azt tapasztalom, hogy ezen szeretnek nevetni az emberek. Vagy például azon, hogy valaki nagyon szerencsétlen, de helyes.
– És szerinted az írók, a rendezők, a színidirektorok szeretik kiszolgálni ezt a közönségigényt?
– Nem ismerem annyira az írókat, hogy tudjam, mi jár a fejükben.
– És a rendezőket?
– Őket talán egy kicsit jobban… Például nekem a Golden Dragonban sokszor meglepő volt, hogy mikor, vagyis min röhögnek a nézők. Úgy tűnik, amit játszunk, néha mást jelent odalent, mint amit idefent gondolunk róla. Péter elsősorban koreográfiában és képekben gondolkozik, és én sokáig nem értettem, mi mit fog jelenteni. Én mindig a szövegből indulok ki, látszik, hogy Zsámbéki-Zsótér osztályban végeztem.
– Gothár Péter belevont benneteket a munkába, kíváncsi a véleményetekre?
– Sokat vitatkoztunk, elemeztünk, sokszor leállt a próba, és megkérdeztük: Péter, ennek itt most mi a lényege, mi az értelme, ez hova akar kifutni? Meg kellett értenünk, hogy a Puci nevű kínai fiúnak azért fáj a foga a kezdetektől, mert valamit ott hagyott Kínában. Szóval, ez egy jelkép. Amikor az embernek el kell jönnie otthonról, és nem találja a helyét, akkor tönkremegy az élete. Puci a rossz fog miatt hal meg, de igazából abba pusztul bele, hogy el kellett jönnie otthonról. Azt nem tudom, hogy mindebből mennyi jön le a színpadon. Például tőlem azt is többen megkérdezték, hogy a darabban mi közöm van a Bélához, ő tényleg a húgom-e.
– Azt gondolom, hogy a kicsit is tapasztalt színháznéző, vagy az, aki „csak” rendesen odafigyel, simán megérti, hogy Béla a húgod, és a történetét is lehet követni, értelmezni. Viszont az, hogy a fájó fog szimbólum volna, bennem csak akkor merült (már jócskán az előadás második felében), amikor – nyilván valamilyen lázálomban – a foglyukon keresztül megláttad a szüleidet, és beszélgettél velük. Gothár Péter azt kérte, hogy már a kezdetektől jelképként értelmezzétek a fogfájást?
– Például amikor egyszer azt kell mondanom, hogy „annyira, annyira, annyira fáj”, akkor nem üvöltenem kell, hanem ki kell néznem, és teljesen civilen kell elmondanom. Ezzel azt kell megértetnem, hogy minden fáj. Próbálom máskor is úgy mondani a szöveget, hogy a néző arra gondoljon, hogy nemcsak a fogam fáj, hanem valami nagyon nincs rendben velem… De ez rettenetesen nehéz, mert a szövegben erre nincs utalás. „Fájdalom, fájdalom, nem bírom már” – ez is azt jelenti, hogy haza akarok menni, nem bírok itt maradni már.
– A dolgod sokszoros nehézsége és az űzöttségetek ellenére jól érzed magad az előadásban?
– Ez az előadás nekem még nincs meg, még keresem.
– Ezt az eszed mondja. Mit mondanak az érzékeid?
– Nagyon szeretem a monológomat, a telefonbeszélgetést, és leginkább azt a négy embert, akivel együtt vagyok a színpadon. Meg az öltöztetőket a kulisszák mögött. Nagy erőt ad, hogy számíthatunk egymásra. Minden pengeélen táncol, és ez összekovácsolja az embereket.

2010. november 5.