Ha lehet, én ezt az előadás klónoznám, s ha fenntartó volnék, százszorta jobban támogatnám.

A plasztikai sebészet korában nyilván újra kell gondolni, hogy az egykori Cyrano hatalmas orra mit is jelenthet a színpadon és az életben. Ám magukat – magunkat – csúnyának, szerencsétlennek, nem szerethetőnek érző emberek mindig is voltak, voltunk és leszünk, s ez sokkal érdekesebb, mint egy nagy orr vagy valami külsődleges jegy, amelyből az új istenek bármit kihozhatnak. Ahogy e mostani előadásban leendő Cyranónk – aki inkább Roxane nemét viseli -, egy csúnyának igazán nem mondható, sőt kifejezetten szép és ifjú hölgy a maga csúnyáságát, szerethetetlenségét belülről éli meg, máris úgy érezhetjük, a hangsúly jó helyen van: ott, abban a sokkal nehezebben javítható belső térben, ahová a sebészkések nem érnek el soha. S hogy a cyranói levélírogatós inkognitó ma, amikor mindenki online, nyilvánvalóan a cyber térben lesz – ez is a legjobb helyen van. Mert ennek behatolását személyes terünkbe igencsak érezhetjük minden pillanatban, amikor gépünk fölé hajlunk; akinek még nem volt internetes-inkognitós konfliktusa, szerencsésnek mondhatja magát. Az ember gyakran úgy érezheti, hogy a végtelen sok közösségi csoportot-formát, nyilvános, ám mégiscsak titkosnak hitt blogot használó szerzők szinte nincsenek is tudatában játékaik életszerűségének, életeket formáló-romboló erejének.
A Cyber Cyrano e látszatok körül forog, amely látszatok nagyjából képesek legyűrni a való életet. A „csúnya lány” internetes szerepjátékkal bolondítja magába két osztálytársát, egyike vetélytársa és barátnője, másika szerelmese lehetne. Arról kezd majd beszélni, hogyan lesz valaki szerelmes a vitorlázó, lovagoló, Skóciában élő, látnoki képességekkel bíró diplomatagyerekbe. Vagy a tökéletes, egzotikus- és tömegarcú álomlányba. Maga az előadás azonban éppen pontosságával, színészi igazságával, belső emberi töltetével kerekedik a látszatok, a külsődlegességek fölé. Sietek leszögezni: kivételesen tehetséges produkció született, s nem közhelyekből és didaktikus igazságokból áll, hanem éles helyzetekből, kiváló, hiteles színészekből. Vidovszky György rendező és nagyszerű csapata mutatja be az előadást.

 

Varga Lili, Dér Zsolt és Nemes Anna / Szlovák Judit felvétele, forrás: www.kolibriszinhaz.hu

Zárójel: a Cyber Cyrano címre keresve nem az előadás jön fel először, hanem egy internetes társkereső oldal, ahonnan rögtön navigálhatunk tovább az „Álomnő akarsz lenni vagy lábtörlő” oldalra. Ahogy elnézem kamaszismerőseim önképét a közösségi oldalakon, a fotókat, amelyeken pózolnak: mindenki előbbi akar lenni. De utóbbinak érzi magát. Leegyszerűsítve, erről szól az előadás.

Főhősnőnket, ki lábtörlőlétéhez méltón, földön ülve fogadja a nézőt, Nemes Anna alakítja: a fiatal színész mély, nyers, finoman szögletes és minden rezdülésében igaz. Ez a lány saját zárt, meglehetősen depressziós világán belül van, szinte nem is tud onnan kitekinteni, nem lát rá önmagára. A színészválasztás máris izgalmassá teszi a problémát. Ő csak a felületet mutatja magából, mélységeit zárva tartja, s talán az előadás legvégén nyit ki egy kisajtót, és mutatja meg a démont, aki odabenn lakik. Nem a hazug álomnők varázslatos és úgynevezett férfibolondító boszorkányait, hanem a belső emberi sötétséget és kiszámíthatatlanságot. Nincs hamis hangja e színésznek, csak zavaró fejhangja, Mickey egér hang, amely az előadás során értelmet is nyer. Osztálytársai (Dér Zsolt, Varga Lili) felületesebb karaktert hoznak, mert ők lesznek azok, akik a látszatokba beleszerelmesednek, de e kereteken belül hamisítatlanok, igazi kamaszok. Van humoruk, van bennük bőséges durvaság, és vannak titkaik. Nem várok többet egy színésztől. Megjegyzem, könnyű volna természetességüket és frissességüket kijátszanunk a profi színészekkel szemben; nem tesszük.
Hogy mennyire vágynak ezek a fiatalok a kapcsolatra, amelyet aztán képtelenek megteremteni a valóságban, Vidovszky egy már katarzist súroló keringőjelenetben mutatja meg. Mert egy pillanatra felvillantja, hogy ez a lehetőség valójában ott hever. Ám amikor kényszerűen duettet gyakorolnak a szalagavatóra, Frank Sinatra dallamaira édeskésen szerelemről dalolva, senki, egy fikarcnyit sem mer odaadni magából. Mintha a valóságtól mindenki rettegne. Ettől is lesz minden olyan durva. „Ha bejelöllek, visszajelölsz?”, kérdezik egymástól, mintha még ott, a virtualitásban is félnénk attól, hogy valaki elutasít.
Kivételes munkát végeznek az előadás látványtervezői is, Sárosi Anita és Vicsek Viktor; innovatív, okos, játékos, telített kétdimenziós képeket kapunk.
A darabot Tasnádi István jegyzi. Azon kevés színpadi szerzőink egyike – hirtelen nem is tudnám, kit állítsak mellé, vélhetőleg e tájon senki sincs hozzá hasonló -, ki a szó legnemesebb értelmében alkalmazott drámaíró: darabjai a színházat szolgálják. Ő nem önmagáért való drámaíró, de nem is nem-írói minőségű összefércelő adaptátor, hanem színházban gondolkodó, azzal együttműködni tudó alkotó. Aki, lám, és ebben egyedülálló, tud „korosztályi” darabot is írni. Mondatai pontosak, nem kívülről vannak e kamaszokra kényszerítve, ismeri szereplői nyelvét, írásmódjukat, hallja a hangjukat, látja a világukat (akarom mondani: a mi világunkat), és tud történetet építeni, helyzeteket írni. Az ilyen drámából végtelen hiány van minálunk. Meg az ilyen színházból is. Ha lehet, én ezt az előadás klónoznám, s ha fenntartó volnék, százszorta jobban támogatnám. Hogy ne egy pincében üljünk ötvenen, vagy üljünk ott, mert szükségünk van az intimitásra, de akkor az ország bármely pontján, Ozorától Létavértesig, és Budapest összes kerületében minden áldott nap és minden gimnáziumban lehessen ilyen színházban részesülni. Ezek a fiatalok mindenütt ugyanolyan yachtokról és tökéletes álomarcról álmodnak. S egyelőre a kamaszodó fiatalt alig tudjuk máshol színházi élményben részesíteni, magára ismertetni; erre most itt, az Andrássy úti pincében van a legjobb hely, a Klamm háborúja és a Helló, náci!, a Kolibri hasonlóan remek előadásai között.Tasnádi István: Cyber Cyrano
Látványtervezők: Sárosi Anita és Vicsek Viktor. Zene: Monori András. Konzultáns: Varga Bence. A rendező munkatársa: Gyevi-Bíró Eszter. Rendezőasszisztens: Hajsz Andrea. Rendező: Vidovszky György.
Szereplők: Nemes Anna, Dér Zsolt, Varga Lili, Vecsei Hasi, Baò D. Àszàm.

Kolibri Pince, 2010. november 5.