A bájos mesejáték végül a hullaházban ér véget: Lili halott, eleve az; ki előbb, ki utóbb kezdhet gyanakodni (e sorok írója csak utóbb).

A mátrixdramaturgiák az európai drámairodalomban az álom-drámákkal kezdődtek, lásd Szentivánéji álom. Aztán az „álmodtam-e” és a „ki álmodik kit” kérdése a romantikában kiegészült az élénk fantáziájú, a valóságnál is szebb valóságot kiötlő ifjúval (Az arany virágcserép), innen pedig már csak egy lépés volt az elmebeteg fejéből láttatott eseménysor, anélkül persze, hogy ezt kezdettől fogva tudnánk. A filmek kifejezetten sokat foglalkoztak ez utóbbi problémával – az Egy csodálatos elme örök ragyogásában a történet első háromnegyede utólag nézve már a kettéhasadt elme víziója. Az őrület pedig jellemzően párosulhat egy, az izgalmasabb élet iránti vágy élénk színekkel megrajzolt, hihetőnek tűnő, ám végül hazugságnak bizonyuló álmával is. Ilyen az Amerikai pszicho, ahol az éjszakai öldöklések a film során végig reálisnak tekinthető olvasata végül megkérdőjeleződik.
Erdős Virág drámáinak világára korábban is jellemző volt az abszurd hangvétel, a bizarr humor és a meghökkentő fordulat – megesett például, hogy egy gyerekről csak jóval később derüljön ki: valójában madár. A váratlanság pedig öncsalással: morbid családi életüket letagadó hősökkel párosult. A Kalocsában egész dramaturgiát átfogó csavarral találkozunk, ahol a „mátrixra eszmélés” izgató kétértelműségét a rendező, az egyetemi hallgató Néder Panni kiválóan megőrzi az utolsó pillanatig. Mert hiába látjuk például egy gyerek születését, mégsem hihetünk automatikusan a szemünknek: szerencsére a színházban egy párna éppúgy jelenthet valódi kisbabát, mint önmagát, a kételkedés izgalma tehát nem vész el.
Pedig – az eddigi Erdős-drámákra nem feltétlenül jellemző óraműpontos szerkezetnek köszönhetően – minden már kezdettől fogva egyértelmű, mégis megmarad a kiszámíthatatlanság érzése: a szüzsé egy, a száraz és kegyetlen valóság elől menekülő, mesevilágban élő elme flashback élettörténete; egy krimi nyomozássztorija egyetlen torz tudat látószögén keresztül, majd az utolsó pillanatban szembesülünk a keserű valósággal. A robotmunka ürességétől megcsömörlő hősök előtt általában két út áll: vagy éjszaka alakítanak ki másik életet (Harcosok klubja), és jellemzően a szuperhősök (Pókember), vagy pedig a hazugságot választják menedéknek (Nyisd ki a szemed!, Nagy hal). Ide tartoznak még az elgépiesedő világ futószalag mellett álló, komplex masinákat irányító hősei, akik a harmincas évek némafilmjeitől kezdve (Chaplin: Modern idők) sorra sokallnak be, bekattanó bérszámfejtők tömegével ugrálnak ki az ablakon – potyogó irodistákkal telik meg a modern film -, de ugyanígy le is vetkőznek nyilvánosan, máskor kórházban, elmeosztályon kötnek ki. A Kalocsa, ami dramaturgiáját tekintve az előbbi filmek testvére, a keményebbik helyszínt választja finisnek: a hullaházat.

Kezdettől fogva ott vagyunk, legfeljebb nem tudunk róla (a hangvétel mindenesetre nagyban rásegít, hogy elfelejtsük). A legelső jelenetben érkezik ugyanis Budapestre Lili (Láng Annamária) és Lali (Józan László) – földönkívüliek, legalábbis hihetjük ezt. Lali volna Lili őrangyala, azaz őrrobotja (képzeletbeli barátja?), aki versben beszél, Az emberke tragédiájának parodisztikusan gyermeki hangján, Varró Dániel verses humorát is megidézve: „Lili pattan, / mint a labda, / picit fél / – de nem mutatja! -„, ugyanakkor a helyszín mégsem a játszótér. Egyedivé ez a történet a kedveskedő, jó humorú hangvétel és a véres téma bizarr elegyétől válik, mintha csak kibontanánk egy-egy naiv nyelvi világú, ám morbid témájú Erdős-verset.
Hogy földönkívüliek-e Liliék valóban, az persze a történet előrehaladtával kérdésessé válhat, miközben humorforrás akad bőven. Ilyen épp az (itt végül álomnak bizonyuló) ufó-narratíva, ami mindig jó eszköz arra, hogy friss szemmel, egy másik bolygó perspektívájából nézzünk a körülöttünk lévő világra, méghozzá könnyed, humoros stílusban. Így a Pintér Béla Társulat Árva csillag című produkciójában az „itt a lakosság többsége cigány” premisszájából kiindulva a Vanessza és Erzsike álnevet választó űrlényeket a helybéliek ellenérzéssel fogadják, de ugyanígy űrlénynek tekinthetők a történelem elmúlt korszakaiból „idepottyant”, helyüket nem találó, a jelenben viccesen botladozó hercegek, lovagok is. Lilit Pesten kívülállóként kezelik, más szempontból viszont egyenlően bánnak vele: egy állásinterjún övön aluli kérdésekkel bombázzák, abortusz után egyből kidobják a kórházból – ezen események tehát tökéletesen modellezik az űrlény-narratíva lényegét: az égbol pottyant hősnő valószínűleg akkor is hasonló problémákba ütközne, ha, teszem azt, nem a Kalocsa nevű bolygó jól szituált állampolgára volna, hanem, mondjuk – és ez a lehetőség, ahogy múlik az idő, egyre valószínűbbnek tűnik -, a Kalocsa nevű helységé, amint esetleg nehéz hátterét maga mögött hagyva igyekezne a fővárosban szerencsét próbálni.

Lili álmainak helyszíne, Budapest ugyanis elsősorban nem a külföld, hanem a vidék perspektívájából tetszik adekvátnak. Elsősorban is színes. Ott van Bogi, Vivi és Szofi (Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit, Hullan Zsuzsa), a főnök macái, kék, piros és zöld szerelésben; hárman vannak, de olyan egyformák, mint a megkettőzött Ros és Guil. Néder Panni robotszerű némajátékot álmodott nekik, jól csinálják: zakatolnak, pötyögnek, csinosak, üresek, gonoszak. Van tologathatós bevásárlókocsijuk: futópad, babakocsi, hullaszállító. Van lufikidurrantás: egyszerre lövés dörrenése és esküvői tűzijáték, attól függ, kinek a fejéből nézzük – mesebeli menyegző vagy ámokfutás. Endre (Epres Attila) a modern Mr. Rochester, a Jane Eyre-ből ismerős, izgalmasan titokzatos, ámde nős főnök, akinek neje azonban beteg, s bár egyben visszataszító is, hozzá köti a hűség. (Legalábbis Lili szerint.) A hűséges szemű Lali (Józan László) az a barát, akire szorult helyzetekben vágyunk, aki helyettünk is a „frappáns visszavágások mestere”. Mi több, varázserejével elintézi a kínos helyzeteket (a Harry Potter-beli mágikus fénykapcsolgató öngyújtó képességei a kisujjában vannak). Mindennek közepén pedig Láng Annamária Lilije áll: rekedtesen nevet, ugyancsak rekedtesen hajlik sírásra, tündököl, ragyog.
A bájos mesejáték végül a hullaházban ér véget: Lili halott, eleve az; ki előbb, ki utóbb kezdhet gyanakodni (e sorok írója csak utóbb). Legutoljára maga a hulla eszmél önnön hulla mivoltára – önmaguk halálával tisztában lévő halottak már Erdős korábbi drámáiban, A merényletben vagy a Madarakban is voltak. A Kalocsa értékéből a hazug életet követő ébredés, „az egész csak álom volt” felkiáltása nem von le, bár anélkül sem volna mese, pedig vannak benne ufók. Az Amerikai pszicho hőse talán álmában (?) indult öldökölni. A magyar pszicho, aki nő volt, az eksztázist inkább a kiegyensúlyozott családi életben kereste, ám mint az a legvégén kiderül, éppen ez volt az álom, míg a durva dolgok a valóságban történtek. A Kalocsa a divatos élethazugság-sztorik egyéni hangú megvalósítása, garantáltan mulatságos, egyben bizarr este: málnaszörp szívószállal – és vodkával.

ERDŐS VIRÁG: KALOCSA (Vígszínház)

Díszlet-jelmez: Balog Zsófi. A rendező munkatársa: D. Mucsi Zoltán. Mozgás: Soós Attila. Sound designer: Hunyadi Alex. Altatódal: Szemenyei János. Dramaturg: Garai Judit. Rendező: Néder Panni e. h.
Szereplők: Józan László, Láng Annamária, Epres Attila, Majsai-Nyilas Tünde, Tarr Judit, Hullan Zsuzsa.