A játszók ki-belépnek a vászon mögül és mögé, figyelemreméltó pontossággal idomulnak a vetített valósághoz…

Történjen bármi, színháztörténeti jelentőségű előadás lesz a 2011. január 21-i Az ember tragédiája Szombathelyen – ezt előre tudni lehetett. Ekkor és ezzel a produkcióval nyitotta meg ugyanis kapuit a közönségnek a vasi megyeszékhely kőszínháza, a Weöres Sándor Színház régi-új otthona. Ahogyan az igazgató – a felújításra, fenntartásra, előadások létrehozására, a társulat tagjainak foglalkoztatására, satöbbire valót gyakorlatilag forintonként és szívós munkával összegrundoló – Jordán Tamás hívja az épületet: a csodapalota. És ebben az elnevezésben némi túlzó pátosz van, mint ahogyan a történelmi levegő hamiskás édességének tudható be az is, hogy a nyitó előadást uszkve tíz percig állva tapsolta a közönség, de akárhogyan is: ez a nyolcvanezres nyugat-magyarországi kisváros nagyon akarta a saját teátrumát, és máris igen szereti.

Szabó Győző és Csonka Szilvia / Mészáros Zsolt (pointerfilm.hu) felvétele

Hosszan értekezhetnénk a huzavonáról, ami e színháznyitó előadást megelőzte. Tervpályázatokról és politikáról, kényszermegoldásokról és politikáról, pénzről és politikáról. Hogy igazoljuk, miért szólalhatna meg igazán hitelesen Jordán Tamás hangján az Úr hangja: „Be van fejezve a nagy mű, igen”. Mégsem kell erről szólnunk. Mert nem Jordán Tamás hangján hallhatjuk a Tragédia emblematikus sorait, hanem Garas Dezsőén. Nincsen itt ilyen kézenfekvő aktualizálás, sőt semmilyen aktualizálás nincsen: ami Jordán Tamás szombathelyi működésének első előadásaiba, többek között a 9700-ba, az Anconai szerelmesekbe belefért – Szombathelyről, Szombathelynek csinálni színházat -, az most látszólag parkoló pályára került. Itt Madách az úr és a technika. Akárcsak Jordán bő tíz évvel korábbi Tragédia-rendezésében.
A nagy, történelmi tablók ugyanis jórészt vetítővásznon elevenednek meg: Horgas Ádám forgatott filmet minden történelmi színhez, korfestő jelmezekben, naturál pontosságú helyszíneken, ugyanakkor finoman rajzfilmesre effektezve a felvételeket. A játszók ki-belépnek a vászon mögül és mögé, figyelemreméltó pontossággal idomulnak a vetített valósághoz, s abból a szempontból kamatozik is e filmes megoldás, hogy a közelikkel-közelikben – melyeket Horgas Ádám ezúttal igen gyakran alkalmaz – a színészek finomabb eszközökkel élhetnek, mint a nagyszínpadon, egy-egy mellékalak is könnyebben egyéníthető, ráadásul nem kell élőben rabszolga-, udvaronc- és lovagi hadakat fölvonultatni. Ám Madách művének örökös problémája, a statikusság, a kiszámítható és túlzottan is szabályos dramaturgiai szerkezet, a fizikai és metafizikai értelemben vett, sokszor a befogadhatatlanságig túlzó monumentalitás ezúttal sem küszöbölődik ki. (Ordas közhely, hogy Madách Tragédiája nem fertig színpadi mű, a magyar színházi alkotók jelentős hányada mégis a teljes történet színrevitelére, átfogó prezentálására vállalkozik. Másfelől persze, világos, hogy nemzeti klasszikusunk megreformálására nem egy kőszínházi nagyszínpadon, pláne színháznyitó előadáson kell vállalkozni. Vagy pedig: hol, ha nem egy kőszínházi nagyszínpadon, pláne színháznyitó előadáson.)

Horgas Péter díszlete sokban az 1999-es Merlin színházi Jordán-rendezését gondolja újra. A színpadot nagy vetítővászon uralja, azt pedig fehérre festett faágakból font keret veszi körbe, benne nap, hold, szem, háromszög: isteni szimbólumok; a tudás és az örök élet fája ugyanezen faanyagból, gyökerükkel a semmiben (vagyis a mindenben), egymás mellé tolva hatalmas arcot formáznak. Trégeren óriási tenyér: az Istené, kezdetben Ádám és Éva fészke, vagyis maga a Paradicsom; aztán fenyegetően oldalra fordul, mintha bármikor üthetne vagy markába szoríthatna és összeroppanthatna; a történelmi színek idején mindenek fölé emelkedve áll: mindvégig védelmez és megóv. Flesch Andrea korfestő ruhái közül Lucifer mindenütt stílusidegen eleganciája úgy emelkedik ki, ahogyan az előadásból „a tagadás ősi szellemét” játszó Mertz Tibor, ez az igen jó, talán valós kvalitásaihoz képest szerepminőségileg összességében alulfoglalkoztatott színész, az emlegetett Merlin színházi produkció Lucifere. A figura itt valójában meglehetősen hirtelenharagú, erőszakos akarnok: az Úrral szemben s a végkifejletben is hamar dühbe gurul és megemeli hangját, furfangos okoskodása, kétkedni indító csábítása nagy önkontrollról tanúskodó álarc. Mertz Lucifere igen karcos és kekk karakter, csinált empátiája mögül mindegyre kisejlik a játszi gúny és a cinizmus. Szabó Győző Ádámja erős és igen férfias ősapa, a bölcseletire hangolt passzusok interpretálásában azonban tompább és kevésbé hiteles. Csonka Szilvia Évája csaknem minden alakváltozatának kecsességet, bájt és finomságot kölcsönöz. A különféle színek apróbb-nagyobb szerepeiben a szombathelyi társulat minden tagja föltűnik: ők fognak küzdeni és bízva bízni ebben az új, lakályos színházépületben. A közönség kegyeiért már aligha kell – s éppen ezért óriási minden egyes alkotó felelőssége a jövőre nézvést.Madách Imre: Az ember tragédiája
Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Flesch Andrea. Dramaturg: Duró Győző. Zeneszerző: Szemenyei János. Zenei munkatárs: Mészáros László. Orgonán játszik: Varnus Xavér. Koreográfus: Bodor Johanna. Mozgás: Gyöngyösi Tamás. Korrepetitor: Falusi Anikó. A filmbejátszások alkotói: Szekeres Károly, B. Marton Frigyes, Kaczmarsky Ágnes, Wolf Ferenc, Horgas Ádám. A rendező munkatársa: Kovács Nóra. Rendező: Jordán Tamás.
Szereplők: Szabó Győző, Csonka Szilvia, Mertz Tibor, Alberti Zsófia, Bajomi Nagy György, Balogh János, Borbiró András, Budai Dávid, Czapkó Antal, Endrődy Krisztián, Garas Dezső, Grünwald Dávid, Horváth Ákos, Kálmánchelyi Zoltán, Kelemen Zoltán, Kiss Mari, Kristóf Roland, Lévai Tímea, Nagy Cili, Németh Gyöngyi, Németh Judit, Orosz Róbert, Papp-Ionescu Dóra, Poppre Ádám, Pusztai Fanni, Schmidt Róbert, Senkovics Petra, Szabó Róbert Endre, Szabó Tibor, Szerémi Zoltán, Takács Dániel, Törőcsik Mari, Trokán Péter, Unger Tünde, Varga Dóra, Vass Szilárd, Vlahovics Edit, valamint Gergye Anikó, Gombás Mónika, Horváth Sára, Ferencz Janka, Szőllősi Lili Róza, Vass Viktor és a Savari Legio Egyesület.

Weöres Sándor Színház, 2011. január 21.