A falusi idill már nem is nosztalgia, csak populáris showműsor.

Réti Attila, Csajkovszkij – Puskin verses regényéből írt – operájának címszereplője első megjelenésekor, amikor bemutatják Tatjanának, azonnal határozottan karon ragadja a lányt, és egy darabig el sem engedi. Mielőtt hasonló határozottsággal megítélnénk ezt a gesztust, el kell tűnődnünk bizonyos szereposztási kényszereken – vagy fogalmazzunk finomabban: lehetőségeken -, amelyek minden, saját társulattal dolgozó operaházat érintenek, ha nincs módjukban vagy szándékukban bármilyen szerepre ideális, illetve az ideálishoz közelítő megoldást találni. De vajon mit jelent az, hogy ideális megoldás? Nem változik-e a felfogásunk egy-egy szerepre, vagy akár teljes művekre vonatkozóan, nem szükséges-e a változó időben átértékelni a felfogásbeli konvenciókat, amelyek a művek szellemi kontextusát és ennek megfelelő interpretációs gyakorlatát is érintik? S vajon nem tartozik-e hozzá az önrevízióhoz az egyes szerep- és hangkarakterek újragondolása? Az operajátszás elmúlt évtizedei határozott igennel felelnek a kérdésre, példák tömege hozható fel arra, hogyan nyúlták le drámai szopránok a csilingelő üveghang-koloratúrákra írt (vagy egy divat miatt általuk elbirtokolt?) szerepeket, hogyan teltek meg lírai tenor karakterek hősi színezettel, és így tovább. Jó tendencia ez, vagy sem, más kérdés – mindenesetre létezik.

Anyegin szerepe „hagyományosan” világos színezetű lírai baritont kíván, szólamában többnyire a meleg, puha valőrök dominálnak, Réti Attilának pedig sötét árnyalatú, nyers, érdes, basszus zöngéjű, „kellemetlen” baritonja van. Persze – másokhoz hasonlóan – korábban is sokféle szerepet énekelt már, s bár könnyű mondani, hogy Mefisztó vagy Mefisztofele inkább „való” neki, de – mondjuk – Don Giovannival már nehezebb a helyzet, róla nehéz eldönteni, hova „rakjuk”. Valószínűleg a mindenkori előadás egészétől függ, mi az, ami működik, s mi nem. Réti alkata – ha ő „kapja” Anyegint – radikálisan meghatározza a karaktert, természetesen a megjelenése és a színpadi imázsa is, ami egy mokány, izmos, intenzív és agresszív macsóé. Anti-Anyegin. Ha viszont az alkata ellen játszaná egy „ideális” Anyegin ködképét, abból semmi jó nem származna, ellenkezőleg. Inkább rájátszik – követi a rendezői-tervezői intenciót. Varsányi Anna fekete ancúgba, bőrszerkóba öltöztette, így olyan, mint egy rocksztár, a haját is úgy hordja, és úgy nyomul, mint egy kisebbfajta torpedó. Miután elengedte Tatjana karját, azonnal megostromolja, körbekergetőznek a színpadon, nem sokkal később már csókban forrnak össze, és a karjába is kapja a lányt, úgy viszi ki.

 

Horák Renáta és Réti Attila / Veréb Simon felvétele

Ez volna a „kis Tatjana”, a falusi magányban romantikus olvasmányaiba merült álmodozó, aki szinte idioszinkráziásan képtelen kapcsolatot teremteni bárkivel? Át kell értékelni az egész darabot. Horák Renáta Tatjanája komoly lány, aki nem olvas, hanem ír. Naplót ír, a piros bőrbe kötött könyv mindig vele van. A levéljelenet valójában naplójelenet, Tatjana nem levelet fogalmaz, a naplóját küldi el Anyeginnek, ami teljes odaadást jelent. Tatjana felajánlja Anyeginnek a múltját, a lelkét, feltárja előtte teljes belső életét, amit egy lány csak akkor tesz meg első látásra, ha az, akivel találkozott, tökéletesen fedi az álmaiban élő férfit. És Tatjana tovább álmodik, a fölhevült elhatározás éjszakájának hajnalán kimerült alvásba zuhanva megálmodja, hogy a showgirlök társaságában mulató szívtipró macsó visszautasítja őt.

Pál Tamás rendezése egy külföldön turnézó orosz folklór társulat (régebben népi együttes, ma varieté) környezetében játszódik. A falusi idill már nem is nosztalgia, csak populáris showműsor. A helyszín a színház, a szereplők az elkülönülő Tatjana kivételével a társulat tagjai, a kórusokat műsorszámokként, jelmezben adják elő oroszul (vagy álomban, mint a málnaszedő lányok frivol nyalakodását), de csak itt használják az oroszt. Tatjana a színpadon éjszakázik, a báli jelenet társulati buli, Anyegin és Lenszkij kakaskodását a fontoskodó tradícióvédő pojáca, Zareckij erőszakolja párbajjá (átveszi a jelenetben Burjanov kapitány ugyancsak basszus szerepét), amelyben szinte véletlenül sül el Anyegin kezében a pisztoly, a halálos lövéssel még csak föl sem riasztva az italozástól elpilledteket. Alapjáraton működik ez a dramaturgia, bele van kalkulálva néhány logikus következmény, például harsány derűt vált ki a társulatból, hogy Anyegin nem szoknyavadász, miközben Olga letámadásával a szokásosnál is kegyetlenebb módon a végsőkig provokálja Lenszkijt, sőt az asztalra penderülve szinte ördögi kajánsággal vezényli a fölgerjedt asztaltársaság kórusát. Ezen a ponton a címszereplő átmegy egy Don Giovanni-Mefisztó hibridbe.
A csúcsra járatáshoz több egyéni szín hiányzik, Réti Attila Anyeginjének cinizmusa, szarkazmusa – például „párbajsegédnek” kéri föl a takarítót – lehetne makabrikusabb, viszont a gyilkosság utáni megrendülést sem kellene megtagadni tőle, ez hozzátartozna a karakter formátumához. Tatjana az előadás hipotézise szerint különösebb, szenvedélyesebb, eksztatikusabb lány, mint amilyennek Horák Renáta mutatja – ez hitelesítené, hogy azonnal Anyegin karjába veti magát -, de a „hagyományos” Tatjanát az énekesnő szépen, bensőségesen és vokális biztonsággal, markánsan kiteljesedő dallamívekkel és drámaisággal teljesíti. Az utolsó jelenetben – Pál Tamás egy divatbemutatóval és élőszobor-luxusbalettal körített elit pétervári fogadást rendez be – mindketten tartózkodóbbak, mint első találkozásukkor, mintha a történtek gátlásokat építettek volna ki bennük. Réti Anyeginje itt is pózol (megrendült sóvárgás helyett „táncba vinné” Tatjanát), Horák Tatjanája az ideáljától elidegenedett nagyvilági dámát sejteti (nem hisszük el, hogy imádja a férfit, az estélyi táskából elővillantott piros napló is a közönségnek szól, ha nem így lenne, az affektált gesztus helyett valamit kezdene vele, minimum széttépné vagy eldobná). Nincs „elveszett paradicsom” helyzet, belső (lelki) vagy külső (fizikális) küzdelem egymással és önmagukkal, és tovább gyöngíti a szituációt Gremin – szerintem fölösleges – visszahozása, s az a fejlemény, hogy Anyegin többször kegyetlenül a földre teríti őt, ami egyértelműen a címszereplő megbocsáthatatlan donjuanizmusára utal. Anyeginnek minimális emberi drámája sincs – ha ez volt a cél, sikerült elérni.
Vitatható részletei ellenére érdekes és működőképes Pál Tamás rendezése, impozáns Székely László díszlete (egy teátrumi díszletpanel még Tatjana egykori otthoni miliőjét, a szegényes utcarészletet is behozza a naplójelenetben, ami az egymástól elkülönülő zenei szekvenciáknak megfelelően éles kontrasztot alkot a távirányítóval fölkapcsolt reflektorok önbizalom-gerjesztő fényességével). Jó Boncsér Gergely – értelemszerűen – inkább öntudatos revüsztár, mint sérülékeny költő Lenszkije (ügyesen korrigált egy rossz belépést), Laczák Boglárka a figura eredeti alkatánál szolidabb Olgája, Vajda Júlia Larinája, Magyar Szilvia Filipjevnája és Altorjay Tamás felesége segítségére siető, elegánsan gentleman like Greminje. Pál Tamás többször bizonyította, hogy karmesterként Anyegin-szakértő, de saját rendezésében most nem áll a pulpituson. A látott estén Kardos Gábor egyszer-egyszer hagyta szétcsúszni a vonósokat, az első felvonásban a kórust is, de egészében mindkét részleg korrekten teljesített (a zenekar esetében eltekintve az elkerülhetetlennek látszó rézfúvós gikszerektől). Nem állítható, hogy az árokból melodikai szenvedély áradt, de az édeskésség is el lett kerülve – a szélsőségek között a megfelelő mederben hullámzott Csajkovszkij bensőségesen adagolt lírizmusa.

Pjotr Iljics Csajkovszkij: Anyegin
Szövegét Puskin verses regénye nyomán a zeneszerző és Konsztantyin Silovszkij írta. Fordította: Blum Tamás és Jakabfi István. Díszlettervező: Székely László. Jelmeztervező: Varsányi Anna. Karigazgató: Kovács Kornélia. Koreográfus: Barta Dóra. Játékmester: Toronykői Attila. Vezényel: Gyüdi Sándor/Kardos Gábor. Rendező: Pál Tamás.
Szereplők: Vajda Júlia, Horák Renáta/Kónya Krisztina, Gaál-Wéber Ildikó/Laczák Boglárka, Magyar Szilvia/Szonda Éva, Cseh Antal/Réti Attila, Boncsér Gergely/László Boldizsár, Altorjay Tamás/Bretz Gábor, Bonecz Tamás/Szerekován János, Kiss András/Koczor Kristóf, Povedák Botond/Tróbert Bence.

Szegedi Nemzeti Színház, 2011. január 22.