A rendezés nagyon ügyel a részletekre. Az ablakon a jól ismert sárgás fényáteresztő függöny, az asztalon friss zöldségek, káposzta, karfiol, vízben ázik a pucolt krumpli.

A tizennyolcadik plzeňi nemzetközi színházi fesztiválon, egy Ibsen után és egy Csehov helyett inkább a Plzeň-Dél vasútállomás elhagyott, helyspecifikus produkcióknak fenntartott, romos épületébe mentem, hogy megnézzem Spiró György Kvartettjét az Antalya Devlet Tiyatrosu (Antalyai Állami Színház) előadásában, Esen Özman rendezésében. Egyszerűen látnom kellett, mit kezd egy török társulat 2010-ben az 1996-os Kvartett-tel.Először is – legalábbis részlegesen – átnevezték, és Dört Kös¸e Dünya – Kuartet (Négysarkú világ – Kvartett) címmel játsszák a színház dramaturgjának, Taner Çeliknek kedvenc darabját, utalva ezzel a négy szereplő közötti meg nem értésre – a múlt és jelen, otthon maradás és amerikai emigránslét, szocializmus és kapitalizmus közötti szakadékra, ami nem szükségszerűen nagyobb, mint két ember közötti távolság, akik egy életet leéltek egy fedél alatt. Az Öreg, a Vendég, a Nő és a Feleség jól ismert szólamához Özman felvállalt művészi szándékkal adja hozzá az ötödiket: saját rendezői értelmezését, továbbgondolását.
Várakozással telve ülök a plzeni pályaudvar omló vakolatú, hideg nézőterén. Szokatlan beavatottság, büszkeség tölt el. A kezdés előtt szétosztott cseh nyelvű Kvartett-szinopszisokból arra következtetek, hogy semmilyen feliratozás nem lesz. Előttem lakótelepi lakásnak berendezett színpad. Alacsony, zöld falak, már ami az Öreg és Feleség két méter hatvanöt centi belmagasságú viszonylatát illeti, mert a szobák fölfelé koszosfehéren folytatódnak a pályaudvar szédítően magas, belső csarnokának tetejéig, megadva szemünknek a szabadság perspektíváját. A panelek viszont nem tágulékonyak, adatokkal leírható tulajdonságaik a szobák számától a távhőszámláig igen meghatározottak. Bejárati ajtó, elöl a nappali, amely egyben konyha és ebédlő is, hátul egyszemélyes ágy, rajta a Feleség (Senem S¸ahin) kötött takaróban összegömbölyödve fekszik. Balra kisebb, szűk szoba, ahol a fehér hajú, fehér bajszú Öreg (Ali Meriç) tréningben, feltett lábbal nézi az ejrósportot a lestrapált, szocreál bútorokhoz képest újnak ható, ezüstszínű Sony televízióban. A tévé tetején kiskutya, a falon kissé ferdén a pár fekete-fehér esküvői képe.
Ekkor váratlanul megszólal a Szabad Kossuth Rádió. „Ki az oroszokkal!” A csupasz falra a török Antalya Devlet Tiyatrosu plzeni vendégjátékán, cseh közönség előtt, magyarul, angol képaláírásokkal eredeti 1956-os dokumentumfilm-részleteket vetítenek. Az isztambuli magyar főkonzulátustól kapott felvételeken Nagy Imre 1956. október 28-i beszédéből idéznek: „az elmúlt évtized szörnyű hibáinak és bűneinek végzetes következményei tárulnak elénk azokban a fájdalmas eseményekben, amelyeknek szemtanúi és résztvevői vagyunk.” Déry Tibort halljuk, majd Kádár Jánost november 1-jén, és Háy Gyulát, amint a szovjet csapatok november 4-i támadása után beolvassa a Szabad Kossuth Rádióban híres felhívását: „Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek a magyaroknak!” Aztán november 3-án a kiszabadult Mindszenty József intézi szavait a néphez – és a vasúti épület nagyrészt cseh nézőihez, akik, ha nem értenek magyarul vagy angolul, nemigen kapnak kulcsot a látottak értelmezéséhez. Hacsak nem 1968-on keresztül. A beszédek alatt pedig vagy a felszólalókat látjuk, vagy képeket és dokumentumfilm-részleteket az akkori Budapestről, a Sztálin-szobor csizmájáról, kórházból interjút adó, harcban részt vett fiatal gyerekekről. Özman előjátéka sodró erejű történelmi tabló, mely üdítően mentes az elmúlt ötvennégy év minden rárakódott magyar politikai áthallásától, manipulációjától. A visszatekintés célja itt az, hogy a rendezőnő kontextusba helyezze a darabot a török közönség számára mint az élő emlékezet részét, hogy a szöveg dialógusainak vonatkozó hangsúlyait tartalommal töltse meg. A véletlenül betévedt magyar néző is köszönettel tartozik, mert visszakapott valamit saját országának történelméből.
Aztán egyszerre csöngetnek. Az ejrósport egyre hangosodó közvetítése finom átmenet a vetítés és a színpadi akció kezdete között. A Feleség kedvetlenül feltápászkodik az ágyból, és lassan elindul ajtót nyitni. Az Öreg meg se mozdul, nézi tovább a focit. A váratlan Vendég (Y. Murat Sarı) megérkezik, jól öltözötten, kezében egy csokor fehér virággal, ami a következő utat járja be az előadásban: először a mosogatóba kerül, onnan az Öreg dühében kiveszi, és szétveri az asztalon, ezek után a Feleség a virágtalan, zöld szárak csonkját vázába teszi az illendőség kedvéért, végül, a Vendég távozása után, az egészet kihajítja a szemétbe. Ilyen idegenül mozog a jövevény állítólagos jótevője közegében, látogatása nem szervesül, a világ négy sarka visszapattan egymásról.
A rendezés nagyon ügyel a részletekre. Az ablakon a jól ismert sárgás fényáteresztő függöny, az asztalon friss zöldségek, káposzta, karfiol, vízben ázik a pucolt krumpli. Az otthonosan berendezett konyha a Feleség menedéke, mindig akad itt tennivaló, kolbász, téliszalámi, kínálandó kupica pálinka, ha a társalgás kényelmetlenné válik. A másfél órás előadás alatt megfőz egy fazék paprikás krumplit négy személyre, a Vendéget folyton levessel kínálgatja, és előkerül a túrós csusza is. Emellett kényszeresen köt, tele van a lakás gombolyagokkal, megkezdett kötésekkel: ágytakaró, terítő, még a revolver is nett kis narancssárga kötött tartóban van, amikor a Vendég véletlenül megtalálja egy fiókban. A Nő (Gözen Müftüog˘lu), a házaspár harmincas lánya is kötött sapkában és sálban érkezik, hogy elvigye a külön neki készített paprikás csirkét. A Feleségnek mindenen ott van a keze nyoma a családban, nem is hagyná, hogy másképp legyen, ennyit tudott hozzátenni a közöshöz saját szellemi örökségéből. Iszik is, ha már a kötés sem melegíti, köhög is, amúgy idegesen, ha nem érti, de megérzi, hogy nincs mellette senki.
Az Öreg is magányosan őrzi az Eszmét, a könyvtárban írja kis füzetébe a szocializmus történetét, mielőtt minden bizonyítékot eltüntetnek, és osztályozza az élő és holt elvtársakat hűségük szerint. Az előadás feszültségét kezdettől megteremti, hogy az Öreg nyugodtan végig szeretné nézni a meccset a tévében, amiben a Vendég folyton megszakítja. Ha magyar ember focit néz, akkor focit néz. Az Amerikából hazaszakadt gyanús idegen elfelejthette ezt a tisztes szokást, annyira akar valamit. Valójában persze nem is annyira idegen a Vendég, talán éppen ez a baj, mert emlékeztet erre-arra, és az Öreg nem kíván emlékezni. A színészek játékstílusa harsány, gesztusaik szokatlanul szélesek, hirtelenek, ami talán a temperamentumbeli különbséggel és a miénktől eltérő színházi hagyományokkal magyarázható. Az Öreg nyilván magas vérnyomással küzd, dühkitörései vehemensek, félelmetesek, feleségén és lányán uralkodó, régi kommunista elveit felülírni nem tudó, zsarnoki férfi képe rajzolódik ki előttünk. Aztán mikor kiderül, hogy a család két nőtagja eladná őt és mindent, amit képvisel, egy tál lencséért: autóért, bankkártyáért, szintetizátorért, visszavonul a szobájába, ahol még mindig megy az ejrósport, megváltozik a fény, a füzetéhez kezd beszélni keserűen – és teljesen egyedül marad.
A Vendég Özman rendezésében a Kvartett legárnyaltabb szereplője. Nem véletlenül, ugyanis a rókaszerű figura az Államokból visszatérő, segítőjének hálálkodni akaró ártatlan, jó szándékú férfi helyett egy minden ízében gyanút keltő alakot formál meg, akinek jelenléte és módszerei valóban fenyegetőnek tűnhetnek a múlt rendszerből kitermelt paranoiára hajlamos Öregnek. Hiszen kinyomozta a címüket, aztán megfigyelte őket, és pontosan tudja, hogy a szülők a lányukat, a Nőt várják éppen, amikor ő beállít a panellakásba. Az egykori pufajkás Öreg még 1957 januárjában figyelmeztette a Vendéget, hogy pucoljon el, mert rajta van a listán. Az menekült is, egészen Amerikáig, ahol szétdolgozta magát kapitalista módra, majd hazahozta a hála megmentője iránt. De hiába akarja örökbe fogadni a családot, az Öreg nem hajlandó megismerni őt. Nem fogadja a köszönését, csókjait letörli az arcáról, a Vendég élettörténete és tapasztalatai nem érdeklik, bizalmatlansága nem szűnik. A Nő már más generáció, kénytelen volt megtanulni küzdeni a betevő falatért, szemére is veti apjának, miért nem szedte meg magát Kádár alatt, mint mindenki más, akinek volt esze. Ő a Vendégben azonnal felismeri a kínálkozó lehetőséget, jó üzleti érzékkel évődni kezd vele – aztán egyszer csak az ágyon ülnek ketten, a Nő kezében a Vendég bankkártyája, lába a férfi ölében. Valamit valamiért.
Az előadás vége Esen Özman kódája Spiró György Kvartettjéhez. A Vendég távozik, a Nő dühödten utánarohan, majd visszaszalad a csirkéért. A házaspár elvonul, kiürül a színpad. Félhomály. Ekkor ismét nyílik az ajtó. Belép egy nő a gyerekével, leveszik a falon lévő fotót, és a saját képüket akasztják a helyébe. A lakás immár az ő otthonuk. A Sony tévé mintha ott se lenne, kinyitják a laptopjukat, a legfontosabb bútordarabot. Ezzel párhuzamosan megjelenik a falon a Google böngésző kivetített weboldala, aztán futnak a képek megállíthatatlanul a berlini fal leomlásáról, 9/11-ről és a World Trade Center két égő tornyáról, Obamáról, tüntetésekről, katasztrófákról. Özman ezzel a gesztussal globálissá tágítja a mi kis magyar panelünket. Nagy és széles világunkban emléke sem marad az Öreg kézzel teleírt füzetének és a Feleség kötéseinek, sem a paprikás krumplinak, amit azért sajnálnánk, és szívesen megkóstoltuk volna az előadás után.
Az előadás megtekintését a Magyar Színháztörténeti Múzeum és Intézet és a Divadlo Plzeni Nemzetközi Színházi Fesztivál tette lehetővé.