Az előadás nem látszik szólni semmiről, ami annak ellenére jól észlelhető nézőtéri unalommal jár, hogy egyes jelenetei önmagukban izgalmasak és gondolatébresztőek.

A West Balkán színháztermének sarok felé ívelő, hatalmas téróriása, a játék- és nézőtér befejezetlensége az első benyomás zavarba ejtő idegensége után kevésbé stílustalanságként, mint inkább lehetőségként, valamiféle eldöntetlen kérdésként kezd hatni, miközben a falak szürkesége, a tér horizontális tágassága, a technikai apparátus színvonala nyilvánvalóan meghatározó eleme mindannak, aminek helyül kínálkozik. Még nem hely, már nem tér, hatalmas, csendben várakozó hodály. Két nagyméretű díszletelem árválkodik a túlméretezettnek ható játéktéren, miközben egy zenészhármas a hangszereivel bíbelődik. Nehezen elképzelhető, hogy mi lesz mindebből, ma, itt.
A Forte Társulat hosszabb lélegzetvételű darabjaival évek óta rendre fajsúlyos irodalmi anyagokhoz nyúl: Wedekind, a Kalevala, Dürrenmatt, Beckett. A formanyelvi következetesség és az ebbe tökéletesen illeszkedő ötletek mellett ez a szövegbeli mívesség az, amely Horváth Csaba legújabb koreográfiáinak tartását és nagyrészt magával ragadó lendületét biztosítja. A Pancsatantra állatmeséi ugyanezt a feladatot ma nem képesek ellátni. A szöveg újszerű mondatfűzései, a számunkra néhol bizarrnak tűnő történetek, az esetenként bugyuta, máshol kifejezetten etikátlan végkövetkeztetések fokozott figyelmet igényelnek a befogadótól, így az előadás mozgásos síkjára alig marad szellemi muníciója. Összekötő elem nélkül a színtéren jelentős részben csupán mesebeli alakok, képzeletbeli figurák, történetek folyamatos kiválása, elkülönülése, majd minden intellektuális izgalom nélküli újabb zavaros konstellációkba olvadása történik. Az Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed más részei ötletes vagy éppen kevésbé ötletes játékok egyes mesékkel, amely játékokat sem eredetük, sem nagyon kevéssé világos eredőjük nem képes egyben tartani. Az előadás nem látszik szólni semmiről, ami annak ellenére jól észlelhető nézőtéri unalommal jár, hogy egyes jelenetei önmagukban izgalmasak és gondolatébresztőek. Az irányok és kapcsolatok nélkülinek ható jelenetfolyam egyként nyeli el Andrássy Máté vak elefántját, Krisztik Csabát teljes egészében, de ifj. Zsuráfszki Zoltán magyar zugvirtuskodást kinevettető színpadi figurája vagy éppen a maszkká átalakuló vendéghajak sem kerülik el szomorú sorsukat, miként a mesebeli halak, hüllők, madarak és emlősök, valamint a további alkotói ötletek sem, előadóstul, szövegestül, szőröstül, bőröstül.

Sipos Vera és Kopeczny Kata. Koncz Zsuzsa felvétele

Mindez két, bordó-fekete enteriőröket mintázó képekkel díszített, harmonikaszerűen nyitható szerkezet előtt zajlik, amelynek egyik fontos logisztikai feladata a játéktéri mozgalmasság, a gyakori színről és színre lépések, a takarások térbeli szabályozása. Milorad Krstiç díszlete ennél a prózai feladatkörnél nemigen teljesít többet. Az intellektust kevéssé megmozgató szerkezetek állandó nyitása-csukása, az előadók általi átrendezése amolyan kellemetlen mellékkörülményként változó intenzitással, de folyamatosan zavarja az előadást. Ennek esik áldozatául az est utolsó, egyik legszebb jelenete, amelyben Blaskó Borbála színpadi lényének, mozgásának minden artisztikus súlya, szépsége és csúfsága is kevés a figyelem ébren tartásához, míg a játéktér lassacskán, kimódolt természetességgel átrendeződik a befejezéshez.

A színpadi történések mozaikosságával való kényszerű, ebben az esetben energiapazarló foglalatosság a zenére való odafigyelést is nagymértékben megnehezíti. Dresch Mihály, Ajtai Péter és Miklós Szilveszter zenei jelenléte talán akkor hallatszik ki az előadásból először, amikor a darab második harmadában az addigi, minimum tizenkét hangból álló dzsesszt egyszerűbb zenei képlet, a magyar fül számára ismerős, otthonosabb pentatónia váltja fel egy kis időre.
Stílusukat, szuggesztív karakterességüket mind a társulat egésze, mind a tagok magukon hordozzák ma is. Ifj. Zsuráfszki Zoltán zökkenőmentesen illeszkedik a csapatba TranzDanzból kölcsönzött, törékeny fizikumú, szeretni valóan önironikus színpadi figurájával. Ahogy Kopeczny Katalin is, aki bár színpadi méltóságával kissé kilógni látszik a Forte Társulat „hivatásos bohócai” közül, de mozgásának komorabb esztétikumával helyenként izgalmas belső ellenpontjává tud válni.
A görög-keresztény nyugati kultúra művészetideálját legszemléletesebben Pügmalión mítosza példázza. Egy olyan szobor története, amelybe hibátlan szépsége miatt beleszeret az alkotó, és amely az istenek jóindulata következtében ezután művésziből földi, profán életre kel. Pügmalión

Andrássy Máté, Krisztik Csaba és Vati Tamás. Koncz Zsuzsa felvétele

Keletről nézve bukástörténet. A keleti ideál egy olyan tökéletes festmény, amelybe az alkotó az alkotás végeztével képes belesétálni. Szemünkben ez furcsa alkotói hóbort, életszerűtlen, idealista fantazma (noha nem kevesen tettünk ilyen képzeletbeli utazásokat gyermekkorunkban). Az előadás utolsó mozzanata, amikor Blaskó Borbála és Vati Tamás belesétál a színpadi díszlet könyvszerűen kinyíló szerkezetébe, akár erre a keleti szemléletre, akár az ezzel szemben való értetlenkedésünkre vagy valami más intellektuális táplálékra is vonatkozhatna, azonban ahogy a díszlet nem tud több lenni mozgatható, festett paravánoknál, úgy ez a befejezés sem több, mint egy ötletes, ám szinte teljesen érthetetlen csattanó.
A Forte Társulat magas színvonalú munkáival, formai karakterességével az utóbbi években kiemelkedni látszik a prózai színház és a kortárs tánc határvidékén formálódó hazai együttesek közül, s mára elérte, hogy önmaga mércéjévé vált. Ezt a mércét eléggé magasra emelte a Csak a felhők, a Fizikusok és a két Beckett-átdolgozás. Az Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed korántsem értéktelen munka, bármelyik kőszínházban megállná a helyét. Izgalmas, látványos és elgondolkodtató történetek szövedéke egy túlméretezettségében atmoszférateremtő térben, egy zavaróan plakátszerű díszletszörnnyel, élő zenekíséret mellett. A játszók szépek vagy éppen rondák, de egyként karakteres, erős színpadi figurák. A mozgásokon ott a jól ismert, szakmai körökben gyakran szegényesnek jellemzett Horváth-billog – most egy kicsit kevesebb színpadi ötlettel. Ezúttal nem érik el a saját maguk állította mércét.
Az Így jár az, aki a távoli ismeretlen hangtól megijed működik, megy, zakatol, néha nagyokat pöffen, nyikorognak a kerekek, színes is, fémes is, az ember szívesen nézegeti, de nem akaródzik felszállni rá, mivel nem tudja, honnan jött, merre megy, és hogy egyáltalán ez most a Nyugati-e vagy a Keleti. De miután hazamegy, és kényelmesen elheveredik az ágyában, joggal mondhatja, hogy lám, így jár az, aki a távolból jött ismeretlentől megijed.

ÍGY JÁR AZ, AKI A TÁVOLI
ISMERETLEN HANGTÓL MEGIJED
(Forte Társulat, West Balkán)

Zeneszerző: Dresch Mihály. Díszlet: Milorad Krstiç. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Payer Ferenc. Rendező-koreográfus: Horváth Csaba.
Színészek: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Kádas József, Kopeczny Kata, Krisztik Csaba, Simkó Katalin, Sipos Vera, Vati Tamás, ifj. Zsuráfszki Zoltán. Zenészek: Dresch Mihály, Ajtai Péter, Miklós Szilveszter.