Számára az ötvenhatos forradalom ugyanúgy csak ürügy a játékra, szórakoztatásra, mint egy közepes színvonalú, hétköznapi félrekúrás.

Nagyon bizarr ötlet, hogy egy angol beszéljen nekünk forradalmakról. A hajdanán kies hazánkban is sokat emlegetett két német filozófus-forradalmár ugyanis hiába várta, hogy Angliában törjön ki a nagy proletárforradalom, az esemény – nem csekély pechünkre – egy kicsit keletebbre következett be (legalábbis hivatásos ideológusok utólag annak nevezték el a ’17-es, november 7-én kitört októberi oroszországi puccsot). Így az angolok – hézagos történelmi ismereteim alapján így emlékszem -, kisebb csetepatékat leszámítva, utoljára 1640-ben, abban a bizonyos angol „polgáriban” forradalmaskodtak, azt is elég spéci módon és körülmények között tették. Akkor meg hogyan ítélheti meg egy angol Magyarország elmúlt jó másfél évszázados történelmét, amelyben – testvérek közt számolva is – három komoly revolúció zajlott le (és még a békés, igazi rendszerváltásokat, valamint a fülkékben kitört forradalmakat nem is vettem számba)?

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A Revolutions! bemutatója után megszületett bennem a válasz: sehogy. Biztos vagyok benne, hogy Nigel Charnocknak eszébe sem jutott, hogy behatóan foglakozzon szent forradalmaink értelmével és eszméjével (nyilván eleve tudta, hogy agya ráállíthatatlan a témára), szerintem egyszerűen eszébe jutott egy ost blockban jól hangzó, figyelmet felkeltő jelenség neve, amely kapcsán komponálhat egy újabb „fizikai színházi” estet. Merész utazók már régóta tudják, hogy a szárazföldi vademberek buknak az üveggyöngyre, hisz az sokkal gömbölyűbb és szebb, mint például a kicsit mélyebbre ásva bányászható haszontalan csiszolatlan gyémánt. Lehetünk mi az unió nagyra hivatott soros elnökei, a művelt Nyugat akkor is kábé így tekint ránk.
Mindezzel nem Charnockot bántom. Ő teljesen magát adja. Akkor járt volna el inkorrekten, ha meg akarta volna mutatni nekünk, hogyan tud magyar témákról magyar fejjel gondolkodni. Hál’ istennek, nem ezt tette.
Az előadás elején a táncos-színészek jókora rumlit csapnak a nézőtéren (kifütyülik, „leugatják” a színpadon egyedül „búsmagyarkodó” Simkó Beatrixet), majd felrohannak a színpadra, falhoz állnak, és lövéshangokra „halálos sebet kapva”, össze-összeesnek. Ekkor még néhány percig azt gondolom: bele fogunk, biza’, mélyen ásni a kemény magyar sorsba, ez itt, amit látunk, a létezett forradalmaink utáni véres megtorlások valóságának artisztikus rémképe. De a kivégzettek hamar revütánckar-sorba rendeződnek, és igen mozgalmas, erősen „fizikális” össztáncokkal bűvölik a nagyérdeműt. Később kendőzetlenül ki is mondatik: a forradalom a szerelem, a szexualitás és a privát élet változása. Éppen kitörhet társadalmi méretekben is, de akkor is az a lényeg, hogy az egyén belül hogyan éli meg – ezt már én fűzöm hozzá, Charnock szellemében. Meg ezt is: teljesen mindegy, hogy az egyén forradalomban, szerelmi bánatban vagy túlhajszolt szexelés közben hal meg, a lényeg, hogy előbb-utóbb úgyis muszáj neki. Charnockot a sortűz áldozataival kapcsolatban sem az „eszméért haltak meg” mítosza érdekli, hanem az individuum elmúlása, a saját halál.

Az előadásban később a magánéleti konfliktusok ábrázolása mellett társadalomra utaló jegyek is feltűnnek (vörös parókák, nemzeti színeink, zászlólengetés, utalás tankból kiszálló és lelőtt orosz katonára stb.), de az egymásra nem épülő, egymással kapcsolatot nem tartó jelenetek végig éreztetik: a történelem folyamát, az élet menetét nem eszmék irányítják, hanem minden provizórikus, esetleges. De Charnocktól szerintem távol áll még ennyi filozofikum szándékolt megfogalmazása is. Számára az ötvenhatos forradalom ugyanúgy csak ürügy a játékra, szórakoztatásra, mint egy közepes színvonalú, hétköznapi félrekúrás.
Charnock világlátásából éppen messzemenő következtetéseket is le lehetne vonni (alkotói őszinteségről, posztmodern nihilről, Kelet és Nyugat között mélyülő, EU-n belüli kulturális szakadékról), de az angol fizikai színház fenegyerekének magyarországi közös munkája a Forte Társulattal inkább színháztechnikailag figyelemre érdemes. A nagy individualista-nihilista alkotó szó, zene és megkoreografált mozgás színpadi összetartozásában mintha tényleg erősen hinne. Jelenetei között akadnak ugyan túl játékosra sikeredett (értsd: könnyűnek találtatott) egyvelegek is, de verbális szöveg mellé mozgást (vagy éppen fordítva) láthatóan sohasem hasra ütéssel helyez. A felidézett Radnóti- és József Attila-versekhez is koreografált mozgással, színpadi akciókkal befogadható többletet tudott társítani, és persze Barbie és Ken édibédi dialógusai is a fizikális ambientével együtt tudnak komplexen hatva, értelmezhető kontextusba kerülni.
Szóval, ravasz ez az angol. Úgy tesz, mintha semmi nem érdekelné, mintha semmihez nem értene. Közben tud valamit. Még azt sem lehet kizárni, hogy alkotásai jelentenek valamit. És mi milyenek vagyunk? Magyarosan heterogének. A Forte Társulat öt tagja öt vendégművésszel abszolválja a magyar színpadon szokatlanul kemény feladatot. Vannak közöttük kiemelkedően jól teljesítők: Krisztik Csaba a „megszokott módon” szóban, énekben, mozgásban végig kitűnő, Simkó Beatrix „hétről-hétre, napról-napra” egyre jobb, és igen örvendetes, hogy a parádésan technikás táncos Újvári Milán figurateremtésben és szövegmondásban is egyre beérik. Mellettük vannak, akik jól teljesítenek, és akadnak olyanok, akiken látszik, hogy kondíciójuk jelenleg nem alkalmas a nagy angol fizikai színházi forradalom magyarországi befogadásához. De hát nálunk kitörhet ez bársonyosan is.Nigel Charnock: Revolutions! (Forte Társulat – Sín)

Díszlet: Nigel CHARNOCK. Jelmez: JURISTOVSZKY Sosa. Fény: PAYER Ferenc. Hang: GERGELY Attila. Videó: SZTOJÁNOVITS Andrea. Rendező-koreográfus: Nigel CHARNOCK.
Szereplők: ANDRÁSSY Máté, ARANY Virág, BLASKÓ Borbála, GRECSÓ Zoltán, JUHÁSZ Kata, KÁDAS József, KRISZTIK Csaba, SIMKÓ Beatrix, SIPOS Vera, ÚJVÁRI Milán.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2011. február 18.