...a fiatal fekete tűzmadár a darab vége felé erőt merít idősebb őrzőjéből: kissé posztnaturális stílusban szó szerint halálra szexualizálja.

Vati Tamás és Valencia James / Koncz Zsuzsa felvétele

Sztravinszkij Tűzmadár-kompozíciója azok közé az eleve koreográfia alapjának készült jelentős zeneművek közé tartozik, melyek létrejöttük óta folyamatosan inspirálják a világ koreográfusait. Bozsik Yvette ráadásul vonzódik az orosz zeneszerző muzsikáihoz, korábban már készített táncelőadást a Le Sacre du Printemps-ra és a Menyegzőre is. Ez utóbbi sajnálatos módon lekerült az operaház repertoárjáról, pedig állja az időt, őrzi az értékeit – ez fényesen be is bizonyosodott a MűPa két egyfelvonásost bemutató Sztravinszkij-táncestjén. Sőt: a régebbi Menyegző sokkal jobb alkotás, mint az új Tűzmadár.
Jó lenne, ha csak a magam hibája volna, hogy nem értem, milyen koncepció alapján, milyen céllal, esetleg üzenettel született meg az új Bozsik-opus. Természetesen számos ötletem akad arra, hogyan, mire „fordítsam le” a látottakat, de megelégednék lefordítható tartalom nélkül is, ha például a koreográfia minőségében vagy az újraértelmezés merészségében lelnék figyelemre méltó észlelnivalóra. Ám csak egyetlen egy – nem túl kreatív – alkotói ötletet, következetesen végigvitt és kibontott eszmei alapvetést tudok felfedezni az előadásban: azt, hogy a szláv mesés mitológia színes, világító tollú madarát Bozsik színpadán fekete lány táncolja (értsd: igazi, gyönyörű néger nő).
Valencia James kisasszonyt már volt szerencsém látni a Nemzeti Táncszínház színpadán: a Táncművészeti Főiskola modern szakirányának bemutató előadásán szerepelt. Úgy emlékszem rá, hogy technikailag megalapozott, jó táncos, fiatal, kedvesen rakoncátlan személyiség. A Tűzmadárban ehhez társul még némi vadmacska-, pardon, nőstény feketepárduc-jelleg is. De én amennyire lelkesedem minden szépért és jóért, annyira javíthatatlan is vagyok: nekem ez a bizarrkodó kontrasztra épülő filozófiai alapvetés önmagában kevés.
De valószínűleg nem is kell ebben a Tűzmadárban mélyen szántó tartalmat keresni, szerintem az történt csupán (bár ez elvileg nem is kevés), hogy Bozsik Yvette-t megihlette Valencia James egzotikus teste és lelke. Akkor viszont, azt gondolom, alaposan meg kellett volna táncoltatnia a láthatóan energiatöbblettel megáldott, bármelyik pillanatban robbanásra kész táncosnőt. De ez elmaradt.

 

Leszámítva a címszereplő néhány (ideig-percig reménykeltő, de aztán hamvába hulló) szólóját, mozgás címén leginkább csoportos és páros, egymásra támaszkodós, statikus-cipelős pózváltások láthatók. A díszlet engem egy ötkapus ravatalozó előtti térre emlékeztet, melyet kétoldalt középmagas fal határol, az előadás elején azon állnak a szereplők. Kivéve a színpad közepén ketrecben szunnyadó rab madár Valencia James-t és a rá vigyázó Vati Tamást. A falakról lejönnek a táncosok, a lányok a már leérkezett partnereik vállára állnak, untermanok és obermanok így tesznek néhány lépést, a világhírű Hortobágyi ugrócsoport artistái grasszáltak hajdanán ilyen kecsesen az első, bemelegítő, vállra landolt szimplaszaltóból megérkezvén. Ez annyira tipikus testhelyzet, hogy el is kezdek a cirkusz világára asszociálni. A szereplők arcfestése is lehet akár clownos, Vati és James első mozdulatai-gesztusai iparkodó mutatványosokéra emlékeztetnek, és a kockatest alakú ketrecek is olyanok, mint amilyenekben a cirkuszban, porondra lépés előtt-után hozzák-viszik a vadállatokat. Vati is eleinte mintha amolyan porondmester feladatkört töltene be (mindig viszi, viteti, szervezi a ketreceket, hol kiengedi, hol bezárja a szereplőket), de a későbbiekben kétségtelenül valamilyen főnixmadárféle válik belőle, de ezt is csak halványan gyanítani merem. Mindenesetre a fiatal fekete tűzmadár a darab vége felé erőt merít idősebb őrzőjéből: kissé posztnaturális stílusban szó szerint halálra szexualizálja. De ennek kivitelezése ezúttal egyáltalán nem bozsikosan vaskos, sőt, szinte lírai: bár Vati néhányszor eléggé nehézkesen keres támaszt a földön, de gazella szökellésű partnere fölötte finoman, szinte röptében realizálja az aktust. Hogy utána mi történik, arra megint csak tippelgetek. A kiszívott cigarettavégként hamvadó Vatit a többi nő veszi kezelésbe (kicsit pátyolgatják, majd kigörgetik a színpadról), James kisasszony fekvő-guruló alakján pedig ihletett karmatatással kísérve, átmennek-áthatolnak a férfiak. Ettől és még a börtönőr-porondmester főnixtől előzetesen nyert energiáktól feltöltődve, a tűzmadár dinamikus fetrengős-gurulós szólót lejt, majd a középső sötét kapun kiszalad, és az időközben odavitt egyik ketrec tetején – szép megvilágításban – diadalmas pózba rendezi magát. Ez nyilvánvalóan az elnyert szabadság mámora.

A színpadon a többi táncos is mámorral és energiával töltődik… Jómagam – bár a Menyegző után kifejezetten virultam – a Tűzmadár végén szárnyaszegettensz ücsörögtem tiszteletjegyes fészkemen. A ragyogó madárnak – ahogyan a mese ígéri – ezúttal nem sikerült kiűznie belőlem a gonosz démonokat.

Tűzmadár (Bozsik Yvette Társulat – Nemzeti Táncszínház)
Zene: Igor Sztravinszkij. Jelmez: Bozóki Mara. Díszlet: Khell Zsolt. Fény: Pető József. Koreográfus-asszisztens: Nagyné Soós Erika. Kreatív producer: Iványi Marcell. Koreográfus: Bozsik Yvette.
Táncolják: Valencia James, Samantha Kettle, Krausz Alíz, Somorjai Judit, Fülöp Tímea, Hasznos Dóra, Gombai Szabolcs, Vati Tamás, Vislóczki Szabolcs, Kalmár Attila, Székely Szilveszter.

Művészetek Palotája, 2011. február 18.

Facebook Comments