…kicsit olyan ez, mintha a Pécsi Országos Színházi Találkozó lenne „felturbózva” külföldi fesztiválválogatókkal, kritikusokkal…

Ha véresen komolyan vennénk a bukaresti Odeon Színház előadását, a Pyramus & Thisbe 4 You hasonló nullpontot jelentene a (román) színház történetében, mint Malevics Fekete négyzete a képzőművészetben vagy John Cage 4’33 című műve a zenében. Ám Alexandru Dabija rendezése többek között az önmagát megkérdőjelezhetetlenül komolyan vevő színház paródiája, így szerencsére nem szükséges a színházat temetni – már csak azért sem, mert tudvalevő, hogy temetésen nem illik harsányan kacagni.

A romániai Nemzeti Színházi Fesztivált (Festivalul National de Teatru, FNT) 2010-ben harmadik alkalommal kísérte showcase, azaz olyan, külföldieknek szóló programsorozat, melyen a meghívottak megismerkedhetnek az adott évad színházi termésének krémjével. Magyar viszonyokra lefordítva kicsit olyan ez, mintha a Pécsi Országos Színházi Találkozó lenne „felturbózva” külföldi fesztiválválogatókkal, kritikusokkal – ami kétségkívül megfontolandó lehetőség a POSZT jövőjének szempontjából. A „showcase-esítés” evidens tartozéka lenne még, hogy az előadások szövege bármilyen formában hozzáférhető legyen a románul nem beszélő vendégek számára is, és hogy térkép segítségével könnyedén oda lehessen találni a különböző helyszínekre – az FNT néhány alkalommal sajnos adósunk maradt e tekintetben. Így a recenzensnek is csak meglehetősen töredékes képe alakulhatott ki a romániai színház idei legjobbjairól, és e fesztiválbeszámoló kapcsán kénytelen azt a megoldást választani, hogy csak a hiánytalanul befogadható és – ha már lúd, legyen kövér – a neki maradéktalanul tetsző előadásokról ír.
A Pyramus & Thisbe 4 You esetében minden együtt volt: a könnyen megtalálható Odeon Színház, a helyemről is olvasható angol nyelvű felirat és nem utolsósorban egy lenyűgöző előadás (ami egyébként megkapta az UNITER legjobb rendezésért járó díját).
Minden Szentivánéji álom-rendezésben fontos kérdés, hogy az előadás mihez kezd a mesteremberekkel, akik a maguk csetlő-botló módján Pyramus és Thisbe tragikus történetét készülnek előadni Theseus és Hippolyta esküvőjén. Ezeket a jeleneteket emelte ki a drámából a Pyramus & Thisbe 4 You rendezője, Alexandru Dabija és a fordító, Andrei Marinescu, rögtön négy különböző megoldást kínálva, ami így, a Shakespeare-dráma kontextusa nélkül fokozottan a színházcsinálás egyszerre romboló és építkező metaforájává válik. Az előadás a romániai kortárs színház és az utóbbi néhány évtized tendenciáit parodizálja, de valószínűleg minden néző megtalálhatja benne a saját országára jellemző gyermekbetegségeket a rendezés és a színészi játék stílusa, a közönséggel való kapcsolat és a sokat csepült realizmushoz való hozzáállás terén. (Ez utóbbira vonatkozó gondolatok kifejtésére kitűnően alkalmasak a Fal, a Lyuk, a Hold és a túl ijesztő Oroszlán „rendezői” megoldásai.)
Az első epizódban csupa nő játssza a mesterembereket – utalásként a szereposztásnál a nemeket figyelmen kívül hagyó divatos tendenciára (például Andrei S,erban Lear királyában). Az asszonyok fekete-barna zsákruhákban, szárnyaszegett hollókként zsibonganak és zsongnak a színpadon, s szinte összetörik magukat igyekezetükben, ahogy profikként az amatőröknek tekintett mesteremberek ripacskodását és esetlenségét eljátsszák. Közönségük, azaz Theseus és Hippolyta a politikai korrektség jegyében egy meleg pár.
A közönség valahogy sosem találkozik a megfelelő előadással, mert míg a meleg pár, amelynek művészetfelfogása a közhely szerint csak liberális és progresszív lehet, kénytelen volt beérni egy viszonylag „hagyományos” produkcióval, addig a következő jelenet Erzsébet korabeli kosztümökbe öltözött násznépét nyakon öntik a kortársiság teljes repertoárjával. Ez a rész a totális rendezői színház paródiája, melyben a bajuszos, zakós „mestert” szolgálatkész bárányokként követik növendékei. Természetesen minden rendezői döntés komoly elméleti alapon nyugszik, például azon, hogy „a percepció sötétségben és sötétségen át megnyilvánuló időbelisége a testiség referenciapontjának hiányában a saját teatralitását írja át”, így egyenesen adódik a következtetés, hogy Pyramus szakállának színe sárga, s nem narancssárga vagy gesztenyebarna. Az Oroszlánt pedig csak a fizikai színház eszköztárával érdemes megjeleníteni. A társulat egy ideig még azt a valóság és színház határait átszabó ötletet is fontolgatja, hogy Pyramus inkább az előadás után, a távozó közönség szeme láttára, a színház lépcsőin ölje meg magát. Folyton felhangzik a panasz, hogy kevés a pénz az előadásra, így nem lehet rendes filmet forgatni hozzá. De a vetítés mégsem maradhat el, s némi találgatásra ad okot, hogy a három vetítőnyi anyag hogyan függ össze a színpadi cselekménnyel. Az alsónadrágra vetkőzött színészek színpadi jelenléte és (szexuális) energiája pedig szinte szétrobbantja a passzív Falat és az Oroszlánt, újraértelmezve a történetet.
A harmadik jelenet egészen különleges csemege, hiszen az alkalmi társulatba bekerül egy magyarul beszélő színész, akinek a szövegét nem feliratozzák – a közönség többsége tehát, akárcsak Zuboly színésztársai, általában egy kukkot sem ért beszédéből. Mindennek ellenére az ő túlfűtött indulatai, lelkesültsége és érzékisége viszi el a hátán az előadást, míg a román színészek – és a rendező is – ímmel-ámmal, kötelességteljesítésszerűen vannak jelen a színpadon.
Az előadás utolsó jelenete pedig egész egyszerűen döbbenetes élmény: míg az addig szereplő színészek az előadás nézőivé válnak, a színpadon megjelenik a műszak. Hátborzongató pillanat, amikor rájövök, hogy ezek az overallos alakok tényleg azok, akik az előző jelenetek alatt a díszletelemeket tologatták, és a világítást kapcsolgatták. Hirtelen minden a helyére kerül: az ő kezükben, az ő szavaikban születik meg a színház. Manírok nélkül, ahogy a csillag megy az égen, úgy játsszák el a mesterembereket. Feleannyira sem tűnnek szánalmasnak és nevetségesnek, mint a mindig új utakat kereső, görcsösen kísérletező, valamihez mindig viszonyuló színház. A Pyramus & Thisbe 4 You a színház halálát és újjászületését jeleníti meg.
A Capete Înfierbântate. 13-15 iunie 1990 (Forró fejek. 1990. július 13-15.) minden ízében szimpatikus és izgalmas vállalkozás. Furcsa belegondolni abba is, hogy míg jó pár kőszínházi, vélhetően hatalmas apparátussal rendelkező társulat nem tartotta fontosnak, hogy feliratozza előadásait, a nyilvánvalóan kispénzű független csoport, a Tanga projekt mindent megtett azért, hogy speciális témájú produkciójukat a külföldi vendégek is be tudják fogadni. Esetükben egyébként nincsen szó látványos műfaji újításokról – az előadást a belefektetett munka és figyelem teszi azzá, ami: a Forró fejekből az a fiatalos lendület, energia és az igazság iránti alázat sugárzik. Létrehozói őszintén hisznek abban, hogy képesek megváltoztatni a világot.
Több párhuzamot is vonhatunk a szóban forgó és a Magyarországon is szerepelt 20/20 (Yorick Stúdió, Marosvásárhely, rendezte Gianina Ca˘rbunariu) című előadás között. Mindkét produkció a romániai történelem, a közelmúlt máig feldolgozatlan, fájó sebeivel foglalkozik. A Forró fejek az 1990. július 13-15. közötti, mineriada˘nak, azaz bányászjárásnak is nevezett bukaresti eseményekről szól. A főleg egyetemistákból álló tömeg akkor már egy hónapja vert sátort a bukaresti Piat,a Universitatén a jórészt volt kommunista képviselőkből álló kormány és az elnök Iliescu ellen tüntetve. A Zsil-völgyi bányászokat Iliescu azért hívta Bukarestbe, hogy „rendet teremtsenek”, és „megvédjék a forradalmat”. A bányászok brutálisan léptek fel a békés tüntetők ellen – a halottak és a sérültek pontos száma máig sem ismert. A 20/20 a marosvásárhelyi fekete március (1990) eseményeit, az etnikai zavargások történeteit dolgozta fel. Mindkét előadás dokumentarista módszereket alkalmaz: az eseményeket megélő emberekkel készített interjúk anyagából építkezik. Közös bennük az is, hogy elhatárolódnak a bűnös-áldozat-hős-féle egyértelmű kategóriáktól, s nem hoznak morális ítéletet – ezt legfeljebb a nézőre bízzák -, hiszen önmagában már az is ambiciózus célnak tűnik, hogy választ adjanak a kérdésre: mi történt.
Míg a 20/20 többféle műfajt és jelenettípust alkalmaz, a Forró fejek szerkezete nagyon egyszerű: a Mihaela Michailov készítette, hét interjút tartalmazó szöveget a rendező David Schwartz egy színész szájába adja. A mindössze huszonhat éves Alexandru Potocean egy fiókos plexiasztal mögött ülve alakít tüntetőt, bányászt és politikust. Miközben következő szerepére „készül”, a mögötte levő kivetítőn korabeli felvételeket és újságcikkrészleteket láthatunk. A karaktereket mindössze egy-két gesztussal jellemzi: testtartással, a felsőruházattal vagy a kávéscsésze típusával.
Az első jelenetben egy olyan ember számol be a júliusi eseményekről, aki középiskolás diák volt akkoriban, s tulajdonképpen véletlenül keveredett a történetbe. A bányászok alaposan ellátták a baját, amúgy összeverve ment be vizsgájára, s a tanárok átengedték. A következő interjúalanynál Potocean porceláncsészére cseréli a műanyag kávéspoharat, cigarettára gyújt, s rekedtesebb hangra vált. Cristi Paturcát játssza, aki a tüntetések során az erősítőt kezelte. Megszólal Doru Maries, egy ’89-es forradalmár (farmermellényben), Marian Munteanu, a tüntető diákok vezetője (zakóban, pipával), Miron Cozma, a bányászok vezetője (egyszerű fekete pulóverben, zsebében fiai fotójával), az elnök Iliescu (nyakkendő, szemüveg, hivatalos nyilatkozat tónusú hang) és Mircea Dobrovicescu, aki a decemberi forradalomra írt versét olvasta fel a Piat,a Universitatén (szürke pulóver, fontoskodó hangvétel). Potocean játékstílusa mintha „középutas” lenne: beleélő is meg nem is – az egymásnak ellentmondó történetekből és a gyökeresen ellentétes véleményekből így áll össze egy részletesebb kép.
Ami nem feltétlenül maga az igazság, de segít megérteni a világot.