Egyik nap mintha sötét, a másikon mintha rózsaszínesedő napszemüvegen át néznénk a világba.

A Figura Stúdió Színház novemberi, két egymást követő napon bemutatott előadása egészen eltérő grimaszba rántja a gyergyószentmiklósi társulatot – és a nézőket. Egyik nap mintha sötét, a másikon mintha rózsaszínesedő napszemüvegen át néznénk a világba. De a világ színei ettől még maradnak a régiek.
Bozsik Yvette újrarendezte a Katona József Színház színészeivel 2007-ben bemutatott Playgroundot. A cím ezúttal magyarra vált: Játszótér.
Távirányítós kisautóval lép színre a „főhős”, a szemüveges kisfiú (vagy a betegségében soha meg nem öregedő felnőtt), akit sötét nadrágban-szoknyában, fehér ingben követnek a többiek. Akár egy iskolában is lehetnénk, egy tornaórán, mondjuk, a hetvenes-nyolcvanas években, mikor is a talpig vörösbe öltözött, politikailag (és szexuálisan) túlfűtött tanárnő egyáltalán nem bánja, ha az ártatlan (fiú)gyermek belátást nyer szoknyája alá. Asszociációgazdag a kezdés. A néző előszedheti privát mitológiájának titkos záradékait. Az egyik pillanatban még a Ken Kesey regényéből készült Forman-film, a Száll a kakukk fészkére, a másikban már Gothár Péter és a Megáll az idő a kapu őrzője. De ezek a Kerberoszok éppoly gyorsan kiszerelődnek, mint a távirányítós kisautóból a kevéssé tartós elem, s a figurások ott állnak pőrén, angyal külsőt kölcsönző hálóingükben, „beteg­uniformisukban”, hogy ápolóik felé mutatott végtelen szeretettel sorban álljanak az önmagukat önmaguktól megfosztó pirulákért. Hogy aztán – kedveskedve az összes felettes hatalomnak (pártnak, ideológiának vagy szimplán csak valami kiirthatatlan ösztönnek és nem utolsósorban a rendező Bozsik Yvette-nek) – igen finoman ábrázolt szexuális játékokkal tovább kurtítsák ezt a végtelen hosszú életidőt. Kérdés, hogy hol, mikor, miből áll össze a pirula. Néha csak kémiai szerekből. Máskor boszorkányüldözések közben áldozatul esett szüzek hamvaiból, perekből… A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió Színház művészeinek előadása nem kevésbé felkavaró, ellenérzéseket kiváltó, mint az elődje, a Playground, de a hangsúlyok áthelyeződtek, s így egészen „máshol fáj” a játék. A színészek képviselte szívós tisztaság elviselhetetlenül belemar a nézőbe, mert a darab egy pillanatra sem kacérkodik az ismerős, könnyen emészthető média-szexualitás meg agresszió ábrázolásával, nem csúszik az állatiasságot titkon favorizáló és azt voltaképp felmentő irányba. Azt könnyű volna elintézni egy karlegyintéssel, „lekortünetezéssel”. Ez az emberi egyenesség, kiforgathatatlanság azonban irritálja a lélek bugyrain explicite kéjelgőket.
Az előadás profi. Mozgásszínházat látunk, izgalmas, pantomimmel ötvözött mozgásnyelvet tánc nélkül, alig-beszéddel, hibátlanul. Egyik jelenet siklik a másikba, sehol egy törés, a „jelen” az elemelt időtlenség. Csak egy-egy pillanat – egy éneké, egy fotóé – ragadja ki a játszókat a teljesen tudatos féldelíriumból.

Kőmíves Csongor, Vajda Gyöngyvér és Kolozsi Borsos Gábor a Télben Pál Olivér felvétele

A Tél ennél megértőbb, „anyaibb” darab. Sznyegu­rocs­ka, vagyis Hópelyhecske Gyed Moroz lánya. Csupa könnyed, vidám fecsegés, rajongás, játszi figyelmesség; ő mindenkinek köszön, ő a „kultúrmarketinges”: mindenkinek elmondja, kik is azok a figurások, hol turnéznak és mióta; zongorázik, és kitaláltatja a közönséggel, hogy A diótörőt játszotta; rábök az oszlop mögött megbúvó farmeringes rendezőre, Béres Lászlóra, majd elkapja a műszak egy tagját, hogy most már nézzen utána, kezdődhet-e az előadás. Vajda Gyöngyvér-Hó­pelyhecske fecseg. Kedves ártatlansággal, naiv komolysággal. Nem A diótörőből ugyan, de biztosan nem véletlenségből kerül előbb egy fenyőfa, majd később égőkkel díszített karácsonyi párja a hófehér tundra-színpadra.

Jevgenyij Griskovec Tél című drámájában két katona és kéttáskányi robbanószer várakozik a jelre valahol Szibériában, a hómezőkön. Nem tudni – ők sem tudják -, hogy akciójuk csak egy újabb terepgyakorlat-e, vagy végre a „játék” éles, mint az élet maga. Meg olykor az álom. Mindenesetre a fagyhalál fenyegeti őket, talán nem is először, merthogy rutinosan beszélnek a semmiről, a cigarettáról, majd a mindenről, az orosz irodalomról… A Tarasz Bulbáról, az Apák és fiúkról. Nem a tarantinói divatos kultúrmalícia hangja ez, bár mintha szeretné a kornak eme tettes tétlenséggel filozofáló száját jártatni. Közben a fehér fagy, a nem múló idő észrevétlenül át-átsiklik a múltba, az emlékek vagy álmok birodalmába. Hó, Tarasz Bulba, bomba nélkül… Az álomban Hópelyhecske igyekszik esélyt adni a katonáknak tévedéseik felismerésére és rendbehozatalára – sikertelenül. Szomorúbb ez, mint a fagyhalál. Előbb esetlen fiút látunk, aki alig mer beülni a szeretett lány mellé a hintába, ölelésre készülő karja darab fa, de a totális, a teljes csőd mégiscsak a csók, mely a bénázó csücsörítésig is alig jut el. Aztán a másik katona emlékképei elevenednek meg: apa és anya az ő születésnapját ünnepli, a csomagból azonban ing, kismackó meg helikopter kerül elő a várva várt bicikli helyett. Talán ha akkor elcsattan a csók, ha megérkezik a kerékpár, minden másképp alakul? Vagy ha most, a Sznye­gu­rocska által rájuk bocsátott álomban helyre tudnák hozni az egykor történteket, akkor megmenekedhetnének a fagyhaláltól?
Kedves, szigorúan jóra forduló mesében ülünk, Hópelyhecske balerinás-diótörős tüllszoknyájában nem tartogat váratlan fordulatokat, nem környékezi aberrált szexuális képzelgésekkel a fiúkat, nem kezd sztriptízbe, nem süt muffint… Nem hangzik fel a „happy birthday”, mint a Játszótérben. De naiv gyermekmesénél mégiscsak többnek tud mutatkozni a Tél, s talán még sokkal több is lehetne, ha a drámaszöveg találóbban fogalmazna életről, halálról, változtathatatlanságról, hiábavalóról. Így viszont a színészeknek magukból kell hozzátenniük a pluszt, mely kiköszörüli a (konyha)filozófia csorbáit. Ez a fiúknak hol jobban, hol kevésbé megy. A tisztaságuk, mely a Játszótérben könnyedén kisegítette őket a bozsiki gruppenszexes slamasztikából, a Télben magára marad; a megtisztuláshoz előbb bele kellene keveredni a mocsokba, bölccsé kéne válni, hogy aztán a tapasztalati tudás átsüssön a szavakon. De csak a naiv-gyermeki Hópelyhecske marad hiteles figura. Vajda Gyöngyvér játéka simítja el az egyenetlenségeket.

JÁTSZÓTÉR (A gyergyószentmiklósi
Figura Stúdió Színház vendégjátéka
a Merlin Színházban)
Zeneszerző: Yonderboi m. v., Philippe Heritier m. v. Koreográfusasszisztens: Vislóczki Szabolcs m. v. Jel­mez: Berzsenyi Krisztina m. v. Rendező-koreog­rá­fus: Bozsik Yvette m. v.
Szereplők: Bartha Boróka, Szabó Eduárd, Barabás Árpád, Boros Mária, Máthé Annamária, Vajda Gyöngyvér, Gazdag Erzsébet, Kolozsi Borsos Gábor, Vass Csaba.

JEVGENYIJ GRISKOVEC: TÉL
Látvány, rendezés: Béres László.
Szereplők: Kőmíves Csongor, Kolozsi Borsos Gábor, Vajda Gyöngyvér.