Persze nincsen szó nagy magyar látképről, az est inkább kis magyar revü, talán a Harmonia Caelestis egyestés revüátirata.

„A monodráma felé terelném a cselekményt” – dörgi Esterházy Péter legújabb darabjában az öregedő, hátfájós Úristen, mielőtt tarantinósan meghúzná a ravaszt – íme, a darabban meglehetősen szellemesen összegzett monodráma-problematika. És mivel ez éppen akkorka vitaalapanyag, amely egy kis cikkbe belefér, mint afféle (most éppen) gyorsreagálású kritikus, felkínálom körüljárandó problémának. Létezik ugyanis egy rendező, aki már előállt monoszínház-vízióval szerző előző darabjáról, a Harminchárom változat Haydn-koponyára címűről: Göttinger Pál. Ő meséli egy interjúban: „Nem ért rá, mert Berlinben volt (E. P. – a szerk.). Azt akartam, hogy ott üljön kint, és húsz perc után kezdjen el csorogni vér a füléből, ami befesti az ingét és haljon meg a végén. Aztán nagyon sok pénzt elköltöttünk díszletre és jelmezre.” Bár Molnár Piroska, Schell Judit, Szabó Kimmel Tamás, Znemenák István vagy Rába Roland szájából (állandjanak itt e nevek, megérdemlik!) öröm hallgatni a monológokat, mégis talán többen egyetértenek velem abban, hogy mindezidáig egyedül ebben a fentebb vázolt, kissé lehetetlen elképzelésben valósult meg az a fajta színházi radikalizmus, amely a szerző irodalmi ambícióihoz felér.

De melyek is ezen irodalmi ambíciók? Esterházy darabjai tökéletesen posztdramatikusak: ha nem is biztos, hogy szívük mélyén monodrámák, de egyetlen narrátor tudatfolyama árad keresztül a szereplőkön, egyazon mesélő önreflexiói. Műfajuk mégis leginkább „esterházys,” mivel ez a felismerhető, cseverésző, folyamatosan elkalandozó stílus az, ami Esterházyra valamennyi műfajában jellemző – sokkal erősebben, mint az esetleges műnem/műfajhatárok. A pletykás, fecsegő Angyal figurája például régóta szócsőgyanús szereplője ezeknek a színdaraboknak, és az is gyakori, hogy a mindenkori Angyalt játszó színész folyton alakot vált, egy személyben megtestesít ezerféle figurát. Ez az alakváltás az Én vagyok a Te alapmotívuma, valahogy úgy, mint a Harmonia Caelestisben a minduntalan másként feltűnő „édesapám”. Itt azonban jóformán csak a színészek alakja köti össze a sokféle hőst, urat és szolgát. Az Úr például néha drámaíró, máskor főnök, Atya, a hólapátolást halasztgató Pató Pál, esetleg a magyarok Istene, vagy épp a magyar történelemben bukkan fel egy pillanatra; még az a mókás állítás is megállja a helyét, hogy Esterházy ezúttal történelmi drámát írt. Persze nincsen szó nagy magyar látképről, az est inkább kis magyar revü, talán a Harmonia Caelestis egyestés revüátirata. Erre éreztek rá érzékenyen az alkotók, amikor beillesztettek az előadás amúgy is burjánzó (a madáchi alaphelyzetet ragozó) szövegébe egy HC-részletet („Édesapámat, Szombatba menve, megszólította egy fiatal leány, hogy leszopná.”), kissé irányba terelve, de talán meg is terhelve ezzel az ezúttal habkönnyed, publicisztikusan szellemes színpadi fecsegést.

Molnár Piroska és Znamenák István / Schiller Kata felvétele

Hogy monodrámának fogjuk-e fel a darabot, rajtunk múlik, ám ezúttal (sem) ebbe az irányba megy el a rendezés; mindenesetre az állandó epikus narrátor jelenléte mindvégig érezhető marad. Ennek a láthatatlan elbeszélő-szereplőnek emblémája a sok „mondta”, ez az egyre ismétlődő, prózában bevett gondolatritmus. És ezen a ponton találkozik össze Esterházy és Gothár Péter, akinek utóbbi rendezéseire jóformán mindig jellemző a kisrealizmusból való elidegenítő kitekintés, ami leggyakrabban a szövegmondásban mutatkozik meg. Gothár védjegye ez a „daráló” beszédmód, mely hang egyszerre gépies, majd pillanatokra megtelik teátrális érzelemmel, s ez nyilvánvalóvá teszi, hogy amit látunk, csupán színház. Kénytelen vagyok beismerni, hogy ezt a stílusjegyet sokszor modorosnak érzem, mivel egynémely drámáktól idegennek találom, most azonban két, zsigerileg önreflektáló alkotó találkozott szerencsésen össze.
Hogy mi a színház, természetszerűleg nem tudom, azt hiszem, a monológ is éppúgy az, mint két ember közös helyzete, csak ezúttal egész estés hangsúlyeltolódással kell számolnunk: monológokat szakítanak meg olykor-olykor színpadi szituációk. Ilyen epizód az a refrénként visszatérő bohócjelenet, amelyben az Úr, mint „Isten verőlegénye”, ávósként rugdos agyon megannyi szerencsétlent, vagy épp ostorozza őket némi krisztusi allúzióval. Az áldozatok utána, ahogyan a bohóctréfákban az már lenni szokott, mindig felpattannak. Az est cirkusz és revü, és bár ez független ettől, de az Én vagyok a Te nem remekmű, mint Esterházy Rubens-drámája (a rendezéstől függetlenül sem az). Mégis: rendező, színészek és szerző összefogásának hála, az eredmény összességében egy jó kis este. Ezen a ponton kell megemlíteni azt is, mekkora szó, hogy a Nemzeti Színház februárban két (!) kortárs magyar ősbemutatót is tartott.
Én vagyok a Te – így halkul el a legelső, a tökéletes hódolatot követelő parancsolat vége Esterházy drámájának címében csakúgy, mint Pilinszky parancsolatokról szóló cikksorozatában, ahol Isten szintén kimondatlan marad. Csupán a szerelem kezdőszavai szerepelnek, hogy én és te, egyfajta töréspont előtti szerelemegységben, az álomban, amikor még egyszerre két ember lehetsz és azonos vagy egymással. Esterházynál pedig inkább úgy mosódik el Én és Te különbségének értelme, mint a monodrámában, ahol végül egyetlen tudat uralja a színházat: Én, a színész (persze csak játékból) Te vagyok. Meg egy kicsit Esterházy Péter.

Esterházy Péter: Én vagyok a Te
Látvány: Gothár Péter. Jelmeztervező: Izsák Lili. Dramaturg: Morcsányi Géza, Keszthelyi Kinga. Zeneszerző: Tallér Zsófia. Világítástervező: Pethő József. Rendezőasszisztens: Herpai Rita. Rendező: Gothár Péter.
Játszók: Molnár Piroska, Znamenák István, Schell Judit, Szabó Kimmel Tamás, Rába Roland, Bohoczki Sára e.h., Czupi Dániel e.h., Ivanics Tamás e.h., Szolár Tibor e.h.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2011. február 26.