Háy János háromszögei nem csalfa és céda szerelmeket fognak össze, hanem fojtogató natúr érzelmeket.

A szerelmi háromszögeket mára elcsépelt témává koptatta a színházi irodalom. Számtalan variációját láttuk jól-rosszabbul megírt bulvárkomédiákban; már gyanús, ha párkapcsolati sokszögek merülnek fel: biztos, megint közhelyes klisével bombáznának. Háy János háromszögei nem csalfa és céda szerelmeket fognak össze, hanem fojtogató natúr érzelmeket. Háromszögeket, szerelmi szenvedély nélkül. Családi színjátékként jelölt darabjában egy középkorú Férfi kiszeret középkorú Feleségéből, és elhagyja egy jóval fiatalabb Lányért, ám végül nincs bátorsága, vagy nem tud belevágni az új életbe, s ahogy a szakításnál neje előre megjósolta, rövid idő leforgása után visszakéredzkedik régi, áporodott, megszokott kapcsolatába. A kiúttalanságot árnyalja, hogy a lineáris történetet múltbeli emlékek és álmok szabdalják, kíméletlenül a nyomasztó háromszögek generációról generációra történő öröklésére fókuszálva. A Férfi ugyanúgy menekül otthonról, ahogy anno a Lány apja tette. A Lányt ugyanúgy elhagyják, ahogy anyját elhagyták. A Feleség ugyanúgy megmérgezi kapcsolatát a Férfival, ahogyan Anyja is mételyezte a férje életét, és gyerekeik ugyanúgy megzavarodnak majd, ahogy a Lányt is összezavarta, mikor Apja elköltözött otthonról, magára hagyva őt is… És így tovább a végtelenségig. Minden fellángolás csak időszakos, minden tűz elhamvad, minden boldogság végül összeroskad, és mindez ismétli önmagát, ahogy tavaszra nyár jön, őszre meg tél.
Mióta Háy kiírta magából sajátosan groteszk „népszínműveit”, és drámai érdeklődése a középosztály érzelmi, családi viszonyai felé fordult, jóval pesszimistább hangot üt meg. Az ironikus és szellemes dialógusok stílusa más nyelvi regiszterben ugyan, de ugyanazzal a kaján humorral vesézik ki egyszerűen megfogalmazott gondolataikkal a leghatalmasabb kérdéseket, a végkicsengés viszont sokkalta nyomasztóbb. Régen a tragikus végkifejletek mellett mindig volt egy Fiú, vagy más, kevésbé meghatározott szereplő, akinek a sorsában lehetett bízni. Most már minden szereplő általánosított, kevésbé konkretizált, de egyikük alakjában sem fedezni fel semmit, ami optimizmusra adna okot. Marad a kiúttalanság mint látlelet.

 

Holecskó Orsolya és Horváth Lajos Ottó / Schiller Kata felvétele

Göttinger Pál rendezése a Magyar Színházban hűvösre konstruált atmoszférát teremt, amelyben a mondatok sebészi pontossággal vagdoshatják a szíveket. Minden közel és mesterkéletlenül történik: a Sinkovits Stúdióban a közönség két hosszanti oldalról szemléli a kifutószerű játéktéren zajló eseményeket. Intim pillanatok, könnybe lábadt szemek, visszafojtott indulatok árulkodnak a feszültségről, de minden teatralitás nélkül, már-már a mindennapok szürkeségével tudósítanak. A szöveget mai ruhákba öltöztetett mai gesztusok kísérik, semmi díszítés, semmi hatásvadászat, semmi kitörő fellángolás. Már a darab sem teremt miliőt a figurák köré, az előadás alakjai is steril térben és helyzetekben tudósítanak háromszögeikről. Legalábbis többnyire, mert kissé zavaró színekkel, talán frissítésként, olykor a stilizáció mellé, csusszan némi polgári realista poénkedv, de gyorsan, szinte nyom nélkül el is hal, hogy újra a mindennapi használatban megkopott érzések ütközhessenek egymással a szürkés csatatéren.

A színészi játék a közelség és a semleges, természetesen mondható szöveg miatt lemond a nagy ívű alakításokról, és hétköznapi személyiségeket teremt. A Feleség szerepében Kubik Anna az elhervadástól és anyja halálától őszintén megijedt asszonyt alakít, aki a szakításkor észérvekkel, szinte matematikai egyenletként vezeti le a Férfinak, miért is fog visszatérni hozzá. Kubik hangjában annyi érzelem sűrűsödik, hogy majdnem hihetünk a figurának, csakugyan „megváltozott”, szeretné megmenteni a házasságát, ám később, a könnyek után kárörvendően átszellemült arccal figyeli a mégis távozó Férfi kálváriáját a Lánnyal, sajátos kívülállóként. Erre a kint is, bent is pozícióra szinte valamennyi szereplőnek lehetőséget adnak a Kalmár Bence jelzésszerű rekvizitumokat használó díszletének két végpontján álló fotelek. A zömmel páros jelenetek így kerekednek ki színpadon háromszögekké. Fotelből figyeli Császár Angela is rezzenéstelen arccal, a Feleség Anyjaként, hogyan megy tönkre lánya házassága, ahogy ő jó előre megmondta, és a férfiak is ücsörögnek a fotelekben. A Férfit Horváth Lajos Ottó alakítja; robosztus alkat, de ha kell, gyermeki tisztaságú pillantással néz ártatlanul. Játékában egyrészt a hímdominanciát mentené, másrészt viszont van benne valami gyenge, simulékony is: kissé már papucs és nyárspolgár, füllentős és hiú, olykor meg is bántódik. Igazán remek az a pillanat, mikor az elvetélésről értesülve kitör belőle a gyerek elvesztése miatti feszültség, ami egyben a felszabadulás tánca is, hiszen ha nincs új gyerek, új kötelék, akkor szabadon visszakulloghat a feleségéhez. Ekkor változik a Lányt játszó Holecskó Orsolya is a kezdetben magabiztos fiatal nőből egy pillanat alatt rémült és magára hagyott kislánnyá. Császár Angela és Fülöp Zsigmond párosa a jelenre nehezedő múltbeli alakokként többféle színt és karaktert is felvonultat, de mindegyik szülő modell sajátossága marad, hogy inkább rombol, mintsem érzelmeket erősítene. De ez voltaképpen bármelyik szereplőre igaz: ebben a világban bármit is tesz az ember, bármiként viselkedjen is, mindenképpen sebez, és pórul jár. Nehéz lehangolóbbat elképzelni, mint amit a hazatérő Férfi mond a végén: „Nem lesz jó, csak úgy lesz rossz, ahogy már megszoktam, hogy rossz.” Világos meglátás, nem patetikus, de ezzel a mondattal bárki koporsófedelet húzhatna magára.

Háy János: Háromszögek
Dramaturg: Gecsényi Györgyi. Díszlet, jelmez: Kalmár Bence. Rendezőasszisztens: Lévai Ágnes. Rendező: Göttinger Pál.
Szereplők: Kubik Anna, Horváth Lajos Ottó, Holecskó Orsolya, Császár Angela, Fülöp Zsigmond.

Magyar Színház, Sinkovits Imre Színpad, 2011. március 9.