Hol a saját hang a csinos eklektikában, kérdezhetné a gyarló hallgató, de rögtön csöndre inti magát.

Igyekeztem félkomolyan venni Fekete Gyula félkomoly operáját (a szerző műfaji megjelölése), amelyet egy-két felvonásban mutattak be a Thália Színházban. (Az egyfelvonásos változatot a Tavaszi Fesztivál műsorfüzetében, a kétfelvonásosat a helyszínen élőben.) Minthogy a koprodukciós partner a Magyar Állami Operaház, kétségtelen az új magyar opera iránti magas szintű elkötelezettség. Liszt-év van, Liszt-opera rendel, a cél világos. Címe: Excelsior! Nem a New York-i vagy a dubrovniki szállodát hirdeti – az utóbbiban voltam, first class, jóformán a szobából lehet leliftezni a tenger fölé nyúló betonteraszra -, hanem a magasságot, mint az olimpiai jelszóban a citius, altius, fortius közül a középső, de nem ugrásról van szó, hanem szárnyalásról, és nem is akárhová, holmi olimpiai csúcsra, hanem egyenesen a mennyekbe. A hetvenes években a munkásosztály ment a paradicsomba, „la classe operaia” (semmi köze az operához, félkomoly film volt, Elio Petri rendezte, félkomoly zenéjét Ennio Morricone szerezte), most viszont Francesco Liszt (ahogy a színpadi Rómában nevezik) emelkedik a legmagasabb, transzcendens régiókba.
De előtte még megjárja a poklok útját, amely nőkkel van kikövezve, például Lola Montezzal, de főleg Carolyne Sayn-Wittgenstein hercegnével, akit a zeneszerző feleségül venne. Ám ez problémás, a menyasszony hezitál, az ellen cselt sző, a pápa a házasságkötést hol engedélyezi, hol nem, az esküvőt titokban kellene tartani, de a hírhedett zenésze a világnak nem titkolózhat, inkognitós jelenlétét fölfedik, az ármány és szerelem közül az előbbi győz. Liszt sem ártatlan, van egy titkos szerelme, Árpád-házi Szent Erzsébet – a Szent Erzsébet legendája című oratóriumból ismeri -, ő az igazi, ami részint abból látszik, hogy jelmezére a tervező Bujdosó Nóra talajgyökeret hímzett, részint abból, hogy a zeneszerző neki írta a tenorhoz illő szoprán szólamot, míg a tévedésnek bizonyult civil menyasszonynak meg kell elégednie az alantasabb mezzo fachhal. Van egy kis konfliktus, a menyasszony Erzsébetet meglátva pikírten megkérdezi, ki ez a nő a rózsacsokorral (ezoterikus történelmi látása van), féltékenysége nem ismer határt, különösen, hogy Liszt összes zsebéből szintén rózsaszirmok ömlenek. A kocka el van vetve, ebből nem lesz nász, és jobb is, mert a saját öregkorát vizualizáló Liszt előtt megjelenik a gyarló világi férfi-nő kapcsolat, ráadásul a saját családjában, lánya, Cosima és a szörnyű Wagner között, talán Hamlet is eszébe jut, aki azt mondta, „nem kell több házasság”. Nem is lesz, az előbb még jancsibohócnak ábrázolt pápa – elénekli a Norma Casta diva áriáját saját szöveggel, ez állítólag a valóságban is megtörtént – kegyes szentatya lesz, a Rosszak elbuknak vagy megtérnek (a bíboros istenítéletre előttünk leheli ki a lelkét, a pajkos inas viszont penitenciát gyakorol, és megbocsáttatik neki), a Jók apoteózisban részesülnek, megtisztulnak, maga Liszt föllélegzik, fölszenteltetik, fölmagasztosul, és zengzetes-himnikus régiókba emelkedik.

 

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Visszaereszkedvén a földre, eltöprenghetünk, hol itt a konfliktus, a dramaturgia, a szerkesztés – az opera? Az angyal a részletekben rejlik. Van 2 db Liszt, az egyik fiatal, a másik idős, az egyik énekel, a másik prózában beszél (mint Jourdain úr, aki nem tud róla). A két Liszt jön-megy, nem tudni miért megy ki, vagy miért jön be, kivel találkozik, kivel nem – és mi végre. Ki valódi személy, ki látomás, ki van most, ki van régen, ki van a jövőben? Nincs kapcsolat, nincs cselekmény, nincs idő, nincs tér. Általános káosz van, a szereplők laposakat mondanak a boldogságról, a szerelemről, a reményről, a hitről és más ilyesmiről. (Librettó: Papp András). Néha egyszerre énekelnek, ilyenkor nem érteni, mit mondanak (gyakran máskor sem), de ki lehet találni, elvégre A trubadurban sem nagyon érteni, és ott is körülbelül ki lehet találni. A zene a vájt fülűeknek tele van Liszt- és Wagner-idézetekkel, a kevésbé vájtaknak langy, leginkább operettes dallamokkal, félkomoly Lehárral, Kálmánnal, sőt Szirmai Alberttal, háromnegyed komoly musicalharmóniákkal, de egészen komoly Puccinival, Richard Strauss-szal, Debussyvel is, a csúcson pedig a legkomolyabb Erkel Ferenccel, cimbalomkísérettel. Hol a saját hang a csinos eklektikában, kérdezhetné a gyarló hallgató, de rögtön csöndre inti magát, az áhítatba nem illik belekérdezni, az egyénieskedésből, a valamilyenségből, a divatirányzatokból, a modernizmusból Liszt „rosszul jött volna” ki (ahogy a zeneszerző mondja), ez pedig megengedhetetlen, oda lett volna a spiritualizmus, a hitvallás, a magyarságteljesítmény és az emeljük fel szíveinket.

A mű Gothár Péter rendezőnél jó kezekben van, ő nyilván átlátta, hogy operaszerkezet, dramaturgia, tér-idő koordináták híján a darabot nem lehet darabszerűen eljátszani, kvázi a levegőbe kell énekelni, ezért finom érzékkel egy dizájnos divatbemutató-rámpát tervezett, négyszögletű, kivilágított páston lejtenek a szereplők – a négyszög közrefogja a zenekart Kesselyák Gergely karmesterrel együtt -, végül is egy exkluzív fashion party résztvevői vagyunk, a szereplők elegáns haute couture ruhákban lejtenek, választékos mozgással járkálnak körbe-körbe, igen esztétikus benyomást keltve. A rendező csak egyszer téríti le a zenekarba a főszereplő énekes-Lisztet alakító Fekete Attilát: ahogy illik, az Erkel-hommage-ra rendelt cimbalmos mellé. A tenorista itt is szárnyal, szépen ejt ki, maga a zeneszerző sem talált volna benne kifogást, ha tudott volna magyarul. Mester Viktóriának, ha nem is ezer, de három-négy színe van, ahogy Carolyne hercegné alakváltozásait követi. Kertesi Ingrid festői Szent Erzsébet rózsával, anélkül, hogy tudná, funkcionálisan ki ő, valóság vagy látomás, test vagy lélek – mint oratórium-énekesnő kiváló. A kontratenor Birta Gábor végigviszi IX. Pius pápát a damaszkuszi úton: karikatúrából változik útközben kegyes egyházfővé. Kovács Annamária mint Hohenlohe bíboros viszont bármilyen mély zengésű valőrökben énekel, megbűnhődi már a múltat, hirtelen halált hal gonoszságáért. Kiss Tivadar mint bűnbocsánatot nyert buffo tenor szerencsés túlélő Spiridion szolga musical szerepében. Frankó Tünde és Káldi Kiss András Cosima-Wagner kettőse felhőtlenül rohan a házasságba, csak Fodor Tamás öreg (prózai) Lisztjének tekintetéből látjuk, mi vár rájuk, és azt is, hogy mire képes ez a hívságos társaság. Ő már bölcsen és kívülről tekint rájuk, a legjobb, ha követjük a példáját.
Kérdés: ez már a jövő zenéje? És ha bemutatták, mint Oronte, az udvari költő a saját versét A mizantrópban Alceste-nek, kötelező lesz, hogy tetsszen is?

Fekete Gyula: Excelsior! (a Tavaszi Fesztivál és a Magyar Állami Operaház közös produkciója)
Szövegíró: Papp András. Karmester: Kesselyák Gergely. Jelmeztervező: Bujdosó Nóra. Díszlettervező, rendező: Gothár Péter.
Szereplők: Fekete Attila, Fodor Tamás, Mester Viktória, Kertesi Ingrid, Kovács Annamária, Birta Gábor/Bárány Péter, Frankó Tünde, Káldi Kiss András, Kiss Tivadar.

Thália Színház, 2011. március 18.

Budapesti Tavaszi Fesztivál