Aki viszont hisz Blaskóban, annak nem tetszhet a Csizmadia-Olympia.

Nem tudom, létezik-e olyan színházi előadás, amelyet szellemi műhelyektől, szekértáboroktól, politikai hovatartozástól függetlenül lehet szemlélni. A Lajtán innen valószínűleg nincs is ilyen, és ez eléggé természetes. A színház ugyanis politikus műfaj. De ami mostanság Egerben történik, az túllép a természetesség és normalitás tartományán.

Blaskó Balázs, a Gárdonyi Géza Színház február elsejétől kinevezett igazgatója nyilvánosságra hozott pályázatában 180 fokos elfordulást ígér az előző, Csizmadia János nevével fémjelzett érától. Ez teljes irányváltást, a megelőző évtized teljes tagadását jelenti. Ha ezek után valaki méltatja Csizmadia még direktorként elkezdett Olympia-rendezését, azt is mondja: nem hisz az új igazgató programjában (mert hisz 180 fokos fordulat…). Aki viszont hisz Blaskóban, annak nem tetszhet a Csizmadia-Olympia. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy túlhiszterizálom a helyzetet, elmondom: február elseje óta a színház belső faliújságára tilos megjelent kritika másolatát kitenni, de kivételt képeznek például a Barta Dóra tánctagozat-vezető tevékenységét negatívan megítélő írások. Ez persze csak olyan pletyka, amit bizonyítani nem tudok…
Hogyan kerül Barta Dóra képbe? Logikusan: személye és az Egri Tánctagozat megszületése szorosan a Csizmadia-korszakhoz kapcsolódik (ne feledjük: 180 fokos…).
Bár e cikkben az Olympiáról készülök írni, de mivel előtte (március 18-án) a Tánctagozat premierjét néztem, rövid kitérőt teszek arra is. Véleményem szerint a Tiszta tánc című esthez hasonló, európai léptékben is figyelemre érdemes, kimagasló csúcsteljesítmény táncban Magyarországon, vidéken akkortájt volt utoljára látható, amikor fénykorát élte az Eck Imre vezette Pécsi Balett vagy a Markó Iván alapította Győri Balett. Ennek ellenére Barta pozíciója is igencsak inog, és most nagyon finoman fejeztem ki magamat.
Az Olympiáról nem állítható, hogy tíz év munkásságát összegző, korszakos jelentőségű rendezés volna (lehet, hogy most Blaskó-pártinak tűnök?), de minden ízében, részletében színvonalas, igényesen megalkotott, profi munka. Egy, talán a legfontosabb szegmense, a színészi játék sok mindent elárul az elmúlt tíz évről. A színészek állapota, játékmódjuk, társulatként működésük ugyanis nem hazudik. Ha egy Marsról idetévedt, színházértő és -elemző lény (aki mentes minden földi közéleti és politikai prediszpozíciótól) véleményezné a látottakat, minden bizonnyal rámutatna: ezek a színészek nem pusztán von Haus aus jók, hanem többéves (kinek-kinek mennyi) koncepcionális, sokrétű feladatokat nyújtó társulati lét formálta ilyenné az eszköztárukat. Persze itt mondható, hogy ők nyilván a Csizmadia által preferált egyik egri társulat tagjai (voltak), nem is csodálható, hogy közülük szinte valamennyi elszerződik az évad végével. Bízzunk benne, hogy a maradók hasonló jók (idővel még jobbak) lesznek… Nem udvariaskodom, ezt őszintén, szívből kívánom, persze tudom, az eddigiekben leírtak miatt már úgyis hiába próbálkoznék: az én cikkem sem fog kikerülni Egerben a faliújságra.

Bozó Andrea, Fekete Györgyi és Szabó Emília / Gál Gábor felvétele

Pedig – ha Marslakó nem is vagyok – nem szándékozom élből ignorálni a készülődő Blaskó-érát (ami most még csak demokratikus előkészítés alatt áll, de vajon tényleg muszáj el is jönnie?). Csak képtelen vagyok megérteni, hogyan gondolhatja évtizedek óta kultúrát szolgáló ember azt, hogy akkor cselekszik helyesen, ha elődje eredményeit ország-világ előtt annullálja. Soha sehol nem született még tartós érték folyamat nélkül. Hogy a Heves megyei és egri döntéshozó politikusok tekintélyes része nem ért a színházhoz – ezen nem csodálkozom (kevés politikus ért hozzá). De vajon a színházát legott a Magyar Teátrumi Társasághoz csatlakoztató Blaskó az ott tömörülő szaktársaitól csak elismerő vállveregetést kap? Máshogy fogalmazva: a népnemzeti értékeket preferáló színházcsinálók között vajon nincs egyetlenegy felelősen gondolkodó szakember értelmiségi sem, aki nyilvánosság előtt felvetné: Csizmadia színháza az elmúlt tíz évben nem olyan színház volt, amelytől 180 fokban el kell fordulni.
Jelen cikkben nem kísérelhetem meg még felvázolni sem, milyennek kellene lennie egy vidéki színháznak (nemcsak terjedelmi okok miatt, tudásom sem elegendő hozzá), abba se merülhetek bele, hogy mik lehetnek az ismérvei a régóta közösen vágyott markánsan magyar színházi nyelvnek, az életigenlő versus nihilista színház vélt dichotómiájáról is csak hosszadalmasan és körülményesen tudnám megfogalmazni a gondolataimat. Abban viszont röviden és velősen biztos vagyok: nem szolgálja a magyar nemzeti színházművészet ügyét a Csizmadia- és Barta-jelenségek erőszakos leradírozása.
De mit tehetünk, ha ilyen a nemzeti karakterünk? Ilyen a nemzeti karakterünk? Tény: nálunk a legfelsőbb szinteken is ugyanez zajlik. Miközben Európában több olyan országot ismerhetünk, ahol az új (például konzervatív) közjogi méltóság a rivális párthoz tartozó, legyőzött (például szoci) elődjét hazafinak nevezi, és parlamenti szűzbeszédében felsőfokon, hitelesen méltatja a nemzetért kifejtett tevékenységét. Nálunk ez sem így van. Mi vádolunk, bűnbakolunk, elszámoltatunk, ha kell, ha nem.
Annyit azért megkockáztatok a magyar színházi nyelvről, hogy helye van benne Bozó Andrea játékának (elegáns könnyedséggel alakít, közben azt csinál a szerepével és velem, a nézőjével, amit csak akar), Szabó Emíliát is idesorolom (mozdulatlanul, némán, csak testtartással is képes szerelmes asszonyt megjeleníteni), a vágyott magyar színházi nyelvbe beletartozik Kaszás Gergő színészi parádézása, Schruff Milán markáns karakterábrázolása és a többi szereplő magas szintű szakmai tudása. Nem hiszem, hogy eme és ehhez hasonló jelenségek nélkül kellene-lehetne megcsinálni a „klasszikus, konzervatív értékvilágú, formailag modern, nemzeti népszínházat”, amit Blaskó Balázs a kinevezése utáni társulati ülésen ígért. Azt az ideális színházat, ahonnét majd „reménykeltő utolsó mondatokkal engedik el a nézőket”…
Nem tudom elhinni, hogy ennek érdekében, ez út megtételéhez kell szapulni Csizmadia (volt) színházát és vele Máté Gábor és Zsótér Sándor rendezéseit. Mindez annyira hihetetlen, hogy még az is felmerül bennem: lehet, hogy mindez csak játék a szavakkal? Lehet, hogy a valós okok a háttérben egyszerűen prózaiak: csak a hatalom megragadása és megtartása fontos?
Ezt azért nem hinném… Mármint akkor nem hinném, ha tényleg a Marsról pottyantam volna ide.

Molnár Ferenc: Olympia
Díszlettervező: Cziegler Balázs. Jelmeztervező: Füzér Anni. Súgó: Szecskó Andrea. Ügyelő: Ludányi Andrea. Rendezőasszisztens: Lázár Rita. Rendező: Csizmadia Tibor.
Szereplők: Kaszás Gergő, Bozó Andrea, Szabó Emília, Ötvös András, Vajda Milán, Schruff Milán, Fekete Györgyi.

Gárdonyi Géza Színház, Eger, 2011. március 19.