…nagyon élvezem ezt a profi légkört.

– Nem olyan régen lehetett, hogy gimnazistaként először találkoztál Az ember tragédiájával. Mi volt az első benyomásod a műről?

– Az, hogy én ezt soha nem fogom végigolvasni. Bár mindig is a humán tárgyakhoz vonzódtam, de ehhez én is a nem túl szorgalmas diákokra jellemző módon viszonyultam. Szóval, sarokba dobtam.
– Pedig drámatagozatos osztályba jártál… Mégsem fogott meg „a nagy mű”?
– Nem, mert az irodalomórán hol tárgyilagosan, hol meg olyan magasztosan kezeltük. De ha az ember megpróbál belátni a nehéz, tirádás sorok mögé, nagyon érdekes dolgok derülhetnek ki.
– Ezek szerint jogosnak tartod a már Madách korában is megfogalmazott véleményt, hogy a Tragédiát inkább olvasni jobb, mint színházban nézni vagy rendezni.
– Igen. Először is Madách gyönyörű, de képtelen instrukciói miatt. Hollywoodi, háromdimenziós animációs filmeffekteket írt a darabba, melyeknek a színpadon kellene megvalósulniuk… De a szöveg komolysága, nehézsége miatt is. Ha az ember olvas valamit, akkor nyilván önmagában hamarabb összerakja, mintha hallott szövegben kellene felvennie a fonalat. A Tragédia is inkább kézbe szánt írás, olvasva könnyebb megérteni.
– Szerintem Alföldi Róbert rendezése éppen erre cáfol rá. Ilyen pergő, játékkal teli, élő dialógusokban és szituációkban kibontakozó Tragédiát még sohasem láttam. Te hogy élted meg belülről?
– Hát, nagyon jól. Alföldi Robi és Vörös Róbert dramaturg csak nélkülözhetetlen szövegeket tartott meg, azokat, amelyek akadályozták az előadás érthetőségét, gördülékenységét, kihúzták. Ez azért nagy segítség volt. Mert az eredeti művet húzás nélkül még végignézni is komoly feladat. Alföldi arra törekedett, hogy az előadás pergő, eseménydús lávafolyam legyen. Tehát induljon el, és rohanjon végig az estén.
– Azt is meg tudod erősíteni, hogy ebben az előadásban játszani lehet inkább, mint szöveget felmondva filozofálni?
– Feltétlenül. És különös élmény benne, hogy a játék közben nincs időm felfogni semmit. Nekem negyed nyolckor elkezdődik, és onnantól olyan, mint egy csúszda. Például ha elszáll egy mondatom, vagy bármilyen más baki történik, azt az előadás végén már úgy érzem, mintha valamikor reggel történt volna.

Szatory Dávid és László Zsolt / Schiller Kata felvétele

– És nemcsak sodró, lendületes az előadás, hanem mai lányok és srácok játsszák. Abban a farmerben és pólóban, amelyben Tenki Rékával megjelentek az Édenkertben, bármikor elmehetnétek vásárolni a kisközértbe, vagy vizsgázni az egyetemre. Mindebből logikusan következik a kérdés: tényleg vannak ma is huszonéves, tiszta lelkű, idealista Ádámok?

– Igen. Például aki színházzal foglalkozik, és komolyan veszi, iszonyatosan lelkes ilyen idős korában.
– Jó, ez a színház. De mi van a nagybetűs Életben?
– Ott is! Ádám arra van rákattanva, hogy minél többet megfejtsen, megismerjen az életből. Mindenkit ugyanez foglalkoztat; én is meg akarom érteni, hogyan működik maga az élet. Hogyan kell intéznem a dolgaimat… Csekket befizetni, lakbérrel nem elkésni… Hogy fog a kedvesemmel jól működni minden? Ezek gyakorlati és eszmei kérdések is.
– Ezek szerint az életben is hasonlítasz a Madáchcsal és Alföldivel közösen megalkotott Ádámodhoz. Lelkes is vagy?
– Lelkes típus vagyok. De közben megfelelési kényszerrel is küzdök. Robi többször fel is hívta a figyelmemet arra, hogy tök jó, hogy meg akarok felelni, de a tökéletességre törekvés nagyon sok értékes dolgot elvehet az emberből, pont abból a személyességemből, ami én vagyok. És lehet, hogy az a pici személyes sokkal fontosabb, mint a nagy megfelelni akarás.
– A megfelelés-kényszer az életben is, vagy csak a szakmában jellemző rád?
– Ez változó. Az életben talán már kevésbé. De a szakmában még olyan rövid ideje vagyok, sok helyzet, amelybe kerülök, még új nekem, így érthető, hogy ezekben meg akarok felelni. Nyilván ez is változik majd. Mindenesetre figyelek erre, nem akarok görcsössé válni. Amikor például beszippant egy munkafolyamat, fellazulok. Akkor már csak a szerepen keresztül foglalkozom magammal, a mondataim belemásznak az életembe, a reggeli zuhanyozás közben is mondom magamban a szöveget, és nem azért, hogy tanuljam, hanem mert kezdek rájönni, mi minden van a szavak mögött.
– Szerinted mért téged választott ki Alföldi a szerepre? Miért éppen te kaptad pályád kezdetén ezt a nagy ajándékot?
– Nagy ajándék, az biztos… Szerintem bízott benne, hogy meg tudom csinálni. Hogy ez egy olyan feladat, amellyel meg tudok majd birkózni, ha esetleg nem is rögtön, de a későbbiekben – talán tizenöt-húsz előadás után – igen.
– Nyilván bízott benned, ha rád osztotta. De vajon mennyire számított a lelki alkatod?
– Nyilván számított az is. Mondják, hogy ebben a szakmában az nagyon fontos…
– Azt is mondják, hogy Madách beleírt Ádámba egy adag megfelelni akarást. Ősatyánk az Édenkertben legszívesebben betartaná az Úr parancsait, nem is lázadozik, a bűnbe is Éva viszi bele. Ádámban van egy jó adag a te megfelelés-kényszeredből is.
– Az igaz, hogy kezdetben Éva viszi bűnbe, de aztán Ádámot jobban érdekli a dolog. Lucifert is ő ösztökéli, ő vonszolja tovább újabb s újabb színterekre.
– A pályád legelején, egy remek nyitány után milyennek képzeled a pályafutásodat?
– Nem képzelem semmilyennek. Nagyon örülök annak, ami most van, de ez nem jelent semmit. Gálffi László volt az osztályfőnököm, sok mindent mondott és tanított nekünk, de egy mondata most nagyon ide vág: ez a szakma olyan, hogy mindig újra kell kezdeni. Minden évadot és minden próbafolyamatot.
– Vannak szerepálmaid?
– Nincsenek.
– Ilyen rangos, jelentős, nagy társulatban szeretnél mindig maradni? Vagy esetleg érdekelnek kisebb, alternatív formációk is?
– Most nagyon élvezem ezt a profi légkört. Azt, hogy a Tragédia mögött ötven-hatvan ember megfeszített munkája van. És azt is, hogy ez egy „munkahely”.
– Hogyan fogadnak ezen a munkahelyen egy olyan fiatalembert, aki épphogy megérkezik az iskolából, és rögtön nagy főszerepet kap.
– Kivétel nélkül mindenki nagyon nyitott volt, és biztatóan állt hozzánk – az idősebbek és a fiatalok egyaránt. Sem Réka (Tenki Réka a Katona József Színház vendégművésze – a szerk. megj.), sem én nem kaptunk a próbákon olyan tekinteteket, hogy „na, meg fogjátok ti csinálni ezt?”. Ez nagyon sokat segített. László Zsolt (Lucifer) különösen figyelmes volt velem. Egy percig sem kellett hogy kisebbségi érzésem legyen vele szemben. Pedig hát ő mégiscsak a László Zsolt…

2011. május 23.