Kutszegi Csaba: Konszolidált nyugtalanság
…sikk, sőt követelmény az őszinte ösztönvilágunk hazug elrejtése.
Pina Bausch élénken él két éve bekövetkezett halála óta. Ehhez az információhoz nem spirituális szeánszon jutottam, hanem a Sweet Mambo előadásán a Nemzetiben. Az is nagy dolog volna, ha a német Tanztheater nagyasszonya, dacolva a teremtés és a biológia törvényeivel, testi valójában is élne halála után, de ennél szerintem még nagyobb csoda, hogy a koreográfiáján nem vehető észre: alkotója már évek óta nincs közöttünk. Számtalan olyan pillanatnak voltam már ugyanis részese, amelyben szomorúan megállapíthattuk: a nemrég eltávozott táncalkotó géniusz művét társulata ugyan korrekten őrzi, de a koreográfia lelke valahogy szülője nyomában örökre elillant.
Nagy baj lenne, ha ez megtörténne a Bausch-életmű darabjaival is. A klasszikus balerinából táncszínház-csinálóvá lett koreográfus ugyanis elsősorban hangulatteremtő művész. Méltatói nevezték már „magatartásformák archeológusának”, „vizuális gondolkodás teremtő istenének”, sok egyéb másnak is; ha az mind igaz is, Bausch művészetének legkülönlegesebb titka mégis: a hangulat.
Ő nem hangulatokat ábrázol (ahogy számtalan kortárs koreográfus vallja magáról örömmel bemutatója szórólapján), hanem hangulatot alkot. Ebben a folyamatban igen fontos eszköz számára a mozgás, a látvány és a bizarr karakterű figurák artisztikus színpadi jelenléte. Mindezek azonban nem egyfajta előre eltervezett üzenetet vagy jelentést hordoznak, hanem megteremtik a Pina Bausch-hangulatot, amellyel a nézőnek semmi más dolga nincs, mint engednie kell eluralkodni magán.
Ha Bausch munkáiban nem teremtődne meg ez a bizonyos hangulat, és az említett eszközök csak üres, csillogó-villogó felszínes jelenségek volnának, akkor nagyon nehéz lenne végigülni az általában többórás előadásokat. A SweetMambónak is vannak önreflektív vagy egyenesen önismétlő részei, de például a Kontakthofban a második felvonásban fordított sorrendben felidéződik az első. Amikor ez utóbbi előadást tavaly Bécsben megnéztem, utána azon gondolkodtam, hogy ha valaki ezt nálunk meg merné tenni, akkor – közönség, szakma, kritikusok egyaránt – leszednék róla a keresztvizet. Valószínűleg jogosan. Nálunk ugyanis nagyon ritkán teremtődik meg a színpadon a kohéziós erőt képző, sűrű, sajátos hangulat (mint utaltunk rá, nálunk egy előadáson belül is hangulatokat szeretnek ábrázolni a koreográfusok). Talán nincs bátorságunk következetesen kitartani egy hangulat mellett? Vagy nem érezzük eléggé tartalmasnak magunkat, és inkább hangulateklektikával operálunk, abban ugyanis bárki bármikor találhat olyat, ami éppen összepasszol az érzéseivel.
![](https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2017/03/sweet-mambo-koncz-zsuzsa-2241.jpg)
Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele
Az is elgondolkodtató, hogy Bausch rendszeresen meg meri csinálni azt is, hogy a több mint egyórás első felvonás után tart egy majd’ félórás szünetet. Nálunk több koreográfus is kifejtette már, hogy a kortárstánc-műfajba azért csak egyfelvonásosok valók, mert a szünetben megszakadna a hangulat, amit aztán már nem lehetne visszahozni. Érdekes: Bausch-előadáson már egy éven belül másodszor járok úgy, hogy szünetbéli fogyasztás-kvaterkázás után a második felvonás kezdetén kábé öt másodperc alatt tökéletesen újra beszippant a korábbi hangulat.
Nem vagyok én nyugatimádó, de mivel a Nemzeti színházi előadást az „Európai Unió Tanácsának Magyar Elnöksége” alkalmából szervezték, kézenfekvőnek tetszik, hogy kies hazánk történéseit európai összehasonlításban vagy legalább annak kontextusában igyekezzem szemlélni. Maradva tehát e mezsgyén, szembetűnő, hogy Magyarországon ilyen pazar, drága női ruhákban előadott kortárs táncot szinte egyáltalán nem lehet látni. Ebből persze megint a szegénységünkre lehet következtetni, de szerintem nem egyszerűen erről van szó. A Sweet Mambo nőalakjai mai, igen jól szituált társasági dámák, és mégis az egy szál pólós, farmeres tini lányokéhoz hasonlít a lelkiviláguk. Ebből én is elsősorban azt értem ki, hogy az ember párkapcsolati és közösségi konfliktusai abszolút nem kor- és társadalmistátus-függők, de kiolvasom azt is, hogy Németországban (Európában) a kortárs tánc már nem csupán a fiatalok rétegművészete. Hazai szemmel azért duplán bizarr a jól szituált, és nem is nagyon fiatal, de igen elegáns hölgyek „hisztérikus rángatózásainak” látványa és sikolyaik hallása, mert eme réteghez a művészetekben is ösztönösen a konszolidált nyugalmat kötjük. Mert nálunk gazdagabb, elegánsabb körökben még mindig sikk, sőt követelmény az őszinte ösztönvilágunk hazug elrejtése, a konszolidált rétegek Ákos- vagy Ghymes-koncerteken izgulnak fel, táncban meg az államilag kiemelten támogatott magyarosch csizmaveregetős élményszínházért lelkesednek.
Bár ezen a szép napon nem akarok földhöz ragadtan (kultúr)politizálni, azt azonban még megjegyzem: Európa elitjéhez akkor fogunk felzárkózni, ha nálunk is mindenkié lesz a kortárs tánc. A felzárkózás mostanság nehezedik, mert éppen – nemzeti összefogással – lefelé bontogatjuk azt, ami úgynevezett kortárs, illetlennek minősíthető vagy gyanúsan alternatív. Pedig még elegánsak sem vagyunk.
Tanztheater Wuppertal – Pina Bausch: Sweet Mambo
Rendező és koreográfus: Pina Bausch.
Nemzeti Színház, 2011. június 13.
![](https://szinhaz.net/wp-content/uploads/2024/01/szinhaz_tamogatas.gif)