…sikk, sőt követelmény az őszinte ösztönvilágunk hazug elrejtése.

Pina Bausch élénken él két éve bekövetkezett halála óta. Ehhez az információhoz nem spirituális szeánszon jutottam, hanem a Sweet Mambo előadásán a Nemzetiben. Az is nagy dolog volna, ha a német Tanztheater nagyasszonya, dacolva a teremtés és a biológia törvényeivel, testi valójában is élne halála után, de ennél szerintem még nagyobb csoda, hogy a koreográfiáján nem vehető észre: alkotója már évek óta nincs közöttünk. Számtalan olyan pillanatnak voltam már ugyanis részese, amelyben szomorúan megállapíthattuk: a nemrég eltávozott táncalkotó géniusz művét társulata ugyan korrekten őrzi, de a koreográfia lelke valahogy szülője nyomában örökre elillant.
Nagy baj lenne, ha ez megtörténne a Bausch-életmű darabjaival is. A klasszikus balerinából táncszínház-csinálóvá lett koreográfus ugyanis elsősorban hangulatteremtő művész. Méltatói nevezték már „magatartásformák archeológusának”, „vizuális gondolkodás teremtő istenének”, sok egyéb másnak is; ha az mind igaz is, Bausch művészetének legkülönlegesebb titka mégis: a hangulat.
Ő nem hangulatokat ábrázol (ahogy számtalan kortárs koreográfus vallja magáról örömmel bemutatója szórólapján), hanem hangulatot alkot. Ebben a folyamatban igen fontos eszköz számára a mozgás, a látvány és a bizarr karakterű figurák artisztikus színpadi jelenléte. Mindezek azonban nem egyfajta előre eltervezett üzenetet vagy jelentést hordoznak, hanem megteremtik a Pina Bausch-hangulatot, amellyel a nézőnek semmi más dolga nincs, mint engednie kell eluralkodni magán.
Ha Bausch munkáiban nem teremtődne meg ez a bizonyos hangulat, és az említett eszközök csak üres, csillogó-villogó felszínes jelenségek volnának, akkor nagyon nehéz lenne végigülni az általában többórás előadásokat. A SweetMambónak is vannak önreflektív vagy egyenesen önismétlő részei, de például a Kontakthofban a második felvonásban fordított sorrendben felidéződik az első. Amikor ez utóbbi előadást tavaly Bécsben megnéztem, utána azon gondolkodtam, hogy ha valaki ezt nálunk meg merné tenni, akkor – közönség, szakma, kritikusok egyaránt – leszednék róla a keresztvizet. Valószínűleg jogosan. Nálunk ugyanis nagyon ritkán teremtődik meg a színpadon a kohéziós erőt képző, sűrű, sajátos hangulat (mint utaltunk rá, nálunk egy előadáson belül is hangulatokat szeretnek ábrázolni a koreográfusok). Talán nincs bátorságunk következetesen kitartani egy hangulat mellett? Vagy nem érezzük eléggé tartalmasnak magunkat, és inkább hangulateklektikával operálunk, abban ugyanis bárki bármikor találhat olyat, ami éppen összepasszol az érzéseivel.

Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele

Az is elgondolkodtató, hogy Bausch rendszeresen meg meri csinálni azt is, hogy a több mint egyórás első felvonás után tart egy majd’ félórás szünetet. Nálunk több koreográfus is kifejtette már, hogy a kortárstánc-műfajba azért csak egyfelvonásosok valók, mert a szünetben megszakadna a hangulat, amit aztán már nem lehetne visszahozni. Érdekes: Bausch-előadáson már egy éven belül másodszor járok úgy, hogy szünetbéli fogyasztás-kvaterkázás után a második felvonás kezdetén kábé öt másodperc alatt tökéletesen újra beszippant a korábbi hangulat.
Nem vagyok én nyugatimádó, de mivel a Nemzeti színházi előadást az „Európai Unió Tanácsának Magyar Elnöksége” alkalmából szervezték, kézenfekvőnek tetszik, hogy kies hazánk történéseit európai összehasonlításban vagy legalább annak kontextusában igyekezzem szemlélni. Maradva tehát e mezsgyén, szembetűnő, hogy Magyarországon ilyen pazar, drága női ruhákban előadott kortárs táncot szinte egyáltalán nem lehet látni. Ebből persze megint a szegénységünkre lehet következtetni, de szerintem nem egyszerűen erről van szó. A Sweet Mambo nőalakjai mai, igen jól szituált társasági dámák, és mégis az egy szál pólós, farmeres tini lányokéhoz hasonlít a lelkiviláguk. Ebből én is elsősorban azt értem ki, hogy az ember párkapcsolati és közösségi konfliktusai abszolút nem kor- és társadalmistátus-függők, de kiolvasom azt is, hogy Németországban (Európában) a kortárs tánc már nem csupán a fiatalok rétegművészete. Hazai szemmel azért duplán bizarr a jól szituált, és nem is nagyon fiatal, de igen elegáns hölgyek „hisztérikus rángatózásainak” látványa és sikolyaik hallása, mert eme réteghez a művészetekben is ösztönösen a konszolidált nyugalmat kötjük. Mert nálunk gazdagabb, elegánsabb körökben még mindig sikk, sőt követelmény az őszinte ösztönvilágunk hazug elrejtése, a konszolidált rétegek Ákos- vagy Ghymes-koncerteken izgulnak fel, táncban meg az államilag kiemelten támogatott magyarosch csizmaveregetős élményszínházért lelkesednek.
Bár ezen a szép napon nem akarok földhöz ragadtan (kultúr)politizálni, azt azonban még megjegyzem: Európa elitjéhez akkor fogunk felzárkózni, ha nálunk is mindenkié lesz a kortárs tánc. A felzárkózás mostanság nehezedik, mert éppen – nemzeti összefogással – lefelé bontogatjuk azt, ami úgynevezett kortárs, illetlennek minősíthető vagy gyanúsan alternatív. Pedig még elegánsak sem vagyunk.

Tanztheater Wuppertal – Pina Bausch: Sweet Mambo
Rendező és koreográfus: Pina Bausch.

Nemzeti Színház, 2011. június 13.

Facebook Comments