A színpad történéseit ugyanúgy érzi, mint a teste moccanásait.

Nem lévén kifejezetten vámpírfan, meg sem kísérlek Fehér Ferenc Draculájában közismert vérszívósztori-szereplőkre bukkanni. Vámpírkönyvet sohasem olvastam, vámpírfilmek nézése közben társaságban meg mindig a miatt aggódtam, hogy akkor borzongok, amikor röhögni kéne, és akkor röhögök, amikor mindenki más borzong. Aztán egy bizonyos Roman Polanski-alkotás után rájöttem: kifinomult vámpíropusoknak kifejezetten céljuk is lehet az egyszerre röhögtetés és borzongatás. Ennyit a hegyes fogúakkal kapcsolatos előképzettségemről.
Fehér Ferencről egyébként is azt gondolom, hogy vámpírok helyett inkább a vámpírság érdekli, mint ahogy a Tao Téban sem az Utat és az Erkölcsöt, de még csak nem is Lao Ce életét koreografálta meg. Persze a Dracula-témában Fehért érdekelhette a régi idők mozija is. Erre a gondolatra akkor jutottam, amikor a feketébe öltözött koreográfus-előadó többször is vicsorgó mimikával és heves fejforgatással készült arra a bizonyos pszichedelikus hatást kiváltó nélkülözhetetlen vámpír-attribútumra, a nyakba harapásra. Most sajnálom ugyan, hogy nem jut eszembe egyetlen saját élményeken alapuló mozifilmcím sem, de abban biztos vagyok, hogy eme gesztussal Fehér inkább a régi, vámpírtémájú fekete-fehér némafilmek mosolyogtató idiotizmusára utal, mintsem félelmet akarna gerjeszteni. Mindemellett előadásának első húsz-harminc perce csuda izgalmas.
Már Egyed Bea első megjelenésekor az empátiakészséggel rendelkező néző elkezd aggódni, mert a kifejezéstelen arccal sárga ruhácskában táncikáló, nagyra nőtt lánykáról süt, hogy minden porcikájában viktimológiai célszemély: gyanútlannak tetszik, miközben némi tétovasággal interpretált gépies táncából az érezhető ki, hogy valahol, a tudatalattijában igencsak sejti szomorú jövőjét. Az izgalmat (végig az előadáson) fokozza a tehetségesen válogatott-mixelt-komponált zenei kíséret. Szitás Balázs és Fehér Ferenc megjelenése komplikálja az egyszerű felütést: ahogy Szitás előre hajolva, csilingelő zenedoboz hangjára becipeli a furcsa pózban hátán kapaszkodó Fehért, azt gondolom, metaforikussá terebélyesedik a vámpír-sztori. Mintha nyomasztó súlyként cipelnénk hátunkon a halottainkat – ahogy ezt érezzük is sokszor a valóságban. Amikor Szitás felemelkedik, és meglátom a fizimiskáját, arra tippelek, hogy vámpírparódiát fogok látni. Szitás ugyanis kissé ütődött professzor benyomását kelti. A vámpírfilmekben ilyenek szoktak penészes könyvekből régi vámpírtörténeteket előbányászni és gondoskodni a fokhagymafüzérek precíz elhelyezéséről a verandán. Aztán a három ember furcsa hangulatban ki-bemászkál, sétál, rohangál, majd táncolnak, akcióznak egymással és külön-külön, és nekem egyre inkább az a benyomásom, hogy – Dracula gróf történetétől függetlenül – három egyszerű ember egyszerű történeteit látom.

Fehér Ferenc és Egyed Bea / Koncz Zsuzsa felvétele

Az alkotói szándék diszkrét felismerhetetlensége végig ott lebeg az előadáson (véleményem szerint szándékosan). Ez tartja ébren a néző figyelmét, sőt, néha kifejezetten élezi a drámai feszültséget. Díszlet, kellék szinte nincs, csak hátsó függöny és járások oldalt, a szereplők mozgással, gesztussal, mimikával hoznak létre színházi előadást. A szólisztikus előadásaival már régóta sikert sikerre halmozó Fehér Ferencről egy-két éve már azt is biztosan tudjuk, hogy más testére is tud koreografálni (lásd: Dűnék, B. A. H. A. P. Á.), most a Draculában az is megmutatkozik, hogy tud színházat csinálni. A színpad történéseit ugyanúgy érzi, mint a teste moccanásait. A tény már önmagában is elismerésre méltó: húsz-harminc percig feszülten, izgalomban tapadtam a színpadra, ahol azt láttam, hogy három kiváló színész folyamatosan jelen van, táncol, játszik, karaktert formál, és közben nagyon kíváncsivá tesz arra, hogy vajon mi fog történni velük. Aztán persze semmi különös nem történik, a lendületes jelenetváltások zötykölődni kezdenek, a hangulat hullámzóvá, néhány gesztus önismétlődővé válik.
A Dracula messze van attól, hogy tökéletes remekműnek lehessen nevezni, viszont Fehér Ferenc alkotói pályáján hatalmas, bátor előrelépés. Fehér eddigi előadásainak zömében kontextust teremtett maga köré, vagy éppen méltó partnert emelt önmagához (például az említett Tao Téban), ezzel szemben a Draculában előadásban gondolkodik. Csak címszereplője a darabnak, nem főszereplője, mert a szerepek súlya azonos, a figurák egyenrangúak. Manapság, néhány éve a kortárstánc-szcénára inkább jellemző a zsákutcában toporgás vagy a maníros önismétlés, Fehér letérése a maga által épített jól bevált útról ezért is különösen elismerésre méltó. Ahhoz, hogy a kísérletezés nyomán érett, jól sikerült produkciók szülessenek, a koreográfusnak még sok kérdést meg kell oldania. Fehér Ferencnek ki kellene alakítania egy univerzális, sokak által beszélhető testnyelvet, mert a saját, egyedi mozgásanyanyelvét sokan értik ugyan, de kevesen beszélik. A Draculában a koreográfiai matéria viszonylagos szegénysége még éppen összepasszol a visszafogottságával feszültséget keltő megjelenítés koncepciójával, de a testnyelvi szűkszavúság – főleg több szereplő esetén – előbb-utóbb a kifejezés gátjává válhat. A Draculában többször megtörténik, hogy Fehér elindít egy ígéretes, egyedi mozdulatkezdeményt, ami aztán kifejtetlen marad, sőt méltó folytatásra sem talál. Néhány jelenet mozgásanyaga ezért túlontúl eklektikus és provizórikus. Mindemellett az előadás az ihletett színészi játék mellett kifejező mozgásban is igen erős: a néző ezúttal is sok-sok színházi mélyharapás elégedett áldozata lehet.

Dracula
Zene: Fehér Ferenc, Sidsel Endresen & Bugge Wesseltoft. Hangtechnikus: Kovácsovics Dávid. Jelmez: Simon Judit. Fénytervező: Bánki Gabi. Koreográfia: Fehér Ferenc.
Táncosok: Egyed Bea, Fehér Ferenc, Szitás Balázs.

MU Színház, 2011. szeptember 16.