Neki színpadra állítva kellett látnia az írást, hogy felfogja és megítélje.

A színház volt az élete, az életét színpadiasan élte. Márkus László, Rátonyi Róbert, Feleki Kamill, Latabár Kálmán színpadi gesztusaiból épített fel magának személyes mozgásrendszert, és úgy hordozta magát, mint egy kiöregedett balett-táncos. Magas volt, a fejét mégis feltartotta, állát előremeresztve, hogy még magasabbról nézhessen másokra vagy a színpadra, noha e kényszeres tartás valós oka az, hogy rövidlátó lencséin át ferdén élesebben látott. Gunyoros hanghordozását és nagyúri gesztusait a magyar filmvígjátékokban dolgozta ki a szakma a harmincas években. A zsöllyében láncra vert vadként izgett-mozgott, előadás közben a közönséget bámulta, a mellette ülőknek súgott oda szellemességeket, nem figyelt, viselkedett, elsősorban az unalmát színészkedte el, de az előadást az első nyikkanástól az utolsó gesztusig megjegyezte; másnap kora reggel az írógépén főbb hívószavakban akkor is rögzítette, ha nem írt róla kritikát, és évtizedekkel később, ha kellett, teljes frissességében idézte fel. Rendkívüli memóriáját a természettől kapta, a szellemességét maga dolgozta ki; ahogy mondani szokták, az asztalnál sem halt meg, ontotta a poénokat és történeteket, és csak két óra múltán kezdett fárasztóvá válni.
Sok mindent olvasott, de az irodalomhoz – benne a drámával – alkatilag nem értett. Neki színpadra állítva kellett látnia az írást, hogy felfogja és megítélje. Ami színpadra vagy filmre került, azt már remekül látta, a díszlet, a jelmez, a mozgás szinkron észrevételezésében nem volt párja, a színészi játékot mintha röntgenszemmel nézte volna, a színészek megítélésében szinte sohasem tévedett, noha elfogultságai – hiú ember volt – néha befolyásolták.

Olykor rémes előadásokról hallgatott szemérmesen, és közepes műveken püfölte el a port nagyobb ügyhöz méltó buzgalommal; volt ebben politikai gyávaság is, a pártlap kritikusáé hatalmi helyzet, és felülről számon is kérik, hogy vágjon oda; de inkább hatni és befolyásolni akart mind a hallgatással, mind egy-egy odaszúrt szellemességgel. Szellemességei többnyire attól kínosak, hogy találnak. Az előadásról írt, nem a darabról; némely előzményeket nem tekintve ő teremtette meg nálunk a valódi színikritikát. Szerencséje volt, színvonalas színházi világba született, és még színvonalasabbnak lett a krónikása. A nagy sztárok színpadi létezését megzabolázó, magasabb egységbe foglaló rendezői színház éppen az ő működése alatt fejlődött ki Magyarországon. Másfél-két évtizedig, a hetvenes-nyolcvanas években a még éppen nagy színészek és a már éppen jelentős rendezők gyűlölködő-szerető huzakodása dinamikus egyensúlyt hozott létre, amely csak az ő kritikusi pályája végén, a kritika napilapokból való – csaknem jogos – kitiltásával párhuzamosan zuhant alá a rendezői önkény és a reménytelen sztárocskák szó szerint ordító dilettantizmusába. Erőlködve még a hanyatlásban is igyekezett pozitívumot találni – ki volt szolgáltatva annak, amiről írt, agyaglábú óriás volt ő is, mint minden hivatásos néző.
Ha nagyobb igényű írásra készült, nem volt nála alaposabb filológus. Vagy az ifjú slapajokat szalasztotta el könyvtárba és archívumba, s e szolgálatokért barátságával vagy kapcsolatainak mozgósításával fizetett, vagy maga fáradt el a levéltárba, és úgy búvárolt szenvedélyesen és kitartóan, mintha jól fizetnék érte. Azonnal akart hatni, megbotránkoztatásra tört, plebejusként szerette pukkasztani a polgárt, kritikáit teleszórta színi hatással. Maga mondta: el volt rontva a napja, ha valaki nem zsenizte le. Ezért volt neki való a napi kritika: este megnézte az előadást, éjjel megírta a kritikát, az reggel megjelent, és már kora délelőtt, mielőtt a szerkesztőségbe indult volna, hívták telefonon, gratuláltak vagy szidalmazták, vagy fenyegették. Ez az archaikus, ideális állapot már a hatvanas évek vége felé fokozatosan megszűnt, a kritikát másnap nem hozták le, harmadnap se igen, csak valamikor egy-két hét múlva; ez is hozzájárulhatott, hogy napi kritikáit egyre kisebb lelkesedéssel írta.
A színpadon minden műfajban dilettáns maradt: színészként, rendezőként, dramaturgként, színpadra alkalmazóként, forgatókönyvíróként csődöt mondott. Sajogva irigyelte azokat, akiknek valamelyik színpadi műfajban a jelentős teljesítmény összejött, de irigykedve, gonoszkodva is nyugtázta, hogy ami tény, az tény. Ritkán mellőzött szándékosan nagy alakítást, fontos rendezést. Elfogultan utált és elfogultan dicsért, dicséretében időnként több volt a malícia, mint elmarasztalásában. Szeszélyesen változó érzelmein egyetlen szerelem fogott ki, a Nemzeti Színház. Édesanyja dolgozott a Nemzetiben, ő gyerekként egy életre megfertőződött, haláláig olthatatlanul és viszonzatlanul vonzódott hozzá. Hiába látta, hogy a Nemzeti Színház a története során gyakran és hosszú évekre sok más színház mögé szorult szellemileg és művészileg, és hiába ismerte a Nemzeti történetét olyan mélyen, mint kortársai közül csak Székely György és Kerényi Ferenc, nem látta be és nem fogadta el a szükségszerűt.
A hagyományt tisztelte, a klasszicizálást utálta. Inkább a gyermeteg gügyeség, mint a giccs. Inkább Nóti Károly, mint Herczeg Ferenc. Inkább a kabaré, mint a középfajú szépelgés. Kispolgár volt persze ő is, csak nem fért a bőrébe. Bálint Lajostól a cirkusz szeretetét örökölte, Bálint Györgytől a baloldali szellemiséget, Zsolt Bélától a léhaságot, Egyed Zoltántól a malíciát. Szocdem szellemiséget hozott magával otthonról, ezt próbálta megőrizni hatalmi és kiszorított helyzetben egyaránt.
Színházi büfékbe előadás előtt és után nem járt, a művészekkel haverkodó kritikusokat megvetette. Éceszgéberként, színházi potentátok bizalmijaként, tehetségek kéretlen menedzsereként, a visszás viszonyok kíméletlen bírálójaként, belső színházi kártyák külső keverőjeként és sárkavaró súgóként szívesen működött szóban és ügynöki jelentésekben egyaránt. Ügynöki jelentéseinek, ő mondta, a tizede sem jelent meg a Luzsnyánszky-kötetben; érdemes lenne összegyűjteni és kiadni a többit is. Kínos dolog, de tanulságos lehet; a megjelent jelentésekben igaz képet festett a színházi helyzetről. Az már becstelenség, hogy személyek kapcsolatairól is jelentett. Valahányszor társulati tag lett valamelyik színházban, tanácsadóból hatalomra törő intrikussá vált, nem is melegedett meg sehol. A színház margója volt a terepe, bár sohasem békélt meg ezzel a szerepkörrel igazán.
A kritikusi, rendezői és színészi tehetséget azonnal észrevette. Jó néző volt, többnyire hagyta, hogy az hasson rá, ami a színpadon történik. Adott rá, hogy nagy felfedezőként tartsák számon. A hamisságot azonnal észlelte. A tehetség hanyatlását, az akár átmenetit is, kajánul a nyilvánosság elé tárta. Gyors képzettársításai a felületesség felé űzték, poént soha nem hagyott ki, koherens nézetrendszer nem mozgatta, a filozófuskodást lelke minden ridegségével gyűlölte, az ideológusokat megvetette. Impresszionisztikus kritikát művelt volna, ha nem lett volna annyira alapos a tudása.
A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években ő közvetítette a magyarságnak a világ színházművészetének valamennyi progresszív áramlatát, az oroszokat, a franciákat, a németeket, az olaszokat. Világfi volt és européer, úgy, hogy németül és franciául középfokon, oroszul pedig némán, lelkesen bólogatva és felsőfokon nem tudott. Saját magának, mint jó színész a közönségnek, el tudta játszani, hogy sok nyelven ért, és nagy beleéléssel elérte, hogy ezt mások is elhiggyék. A színház nyelvét azonban valóban szinkrontolmács-fokon értette. Tudott Efroszul, Ljubimovul, Tabakovul, Brechtül, Weigelül, Bessonul, Strehlerül, Steinül, Pina Bauschul, Mnouchkine-ul, tudott Majorul, Várkonyiul, Gobbiul, Törőcsikül, tudott elholt és élő, magyar és külföldi rendezőkről és színészekről szinte mindent, ismert a némafilmektől a szagos filmig mindent, ami celluloid, és nem akadt egyetlen Lugosi Béla sem, aki ne kapott volna tőle méltatást. Utolsó általam ismert tanulmánya öt folytatásban szól Muráti Liliről és közegéről; a legutolsó bekezdést már elkapkodta. Emlékezett a mindenkori plakátok apróbetűs megjegyzéseire, a frontszínházak részletes műsorára; tudta, melyik nagy jellemszínész melyik táncoskomikus-szerepben bukott meg Negyed- vagy Nyolcadegyházán, és fújta a pletykákat, amelyek a színháznak nevezett erotikus térbe kerülőket ráncigálják és taszigálják. Egyszerre volt jelen a fejében a teljes magyar színháztörténet, az iskolai csepűrágóktól a mai vándorszínészekig. Egymásra vetítve látott sok-sok, azóta részben már lerombolt színházépületet. Régi előadásokat látott bele újakba, Gothárban meglátta Mejerholdot, Ácsban Marton Endrét, Marton Endrében Krejñát, Ascherben Gellért Endrét.
Ideálja az a fajta plasztikus realizmus volt, amely sztanyiszlavszkiji alapon épít az avantgárdra, és amit Kaposvárott váltottak valóra a hetvenes-nyolcvanas években, miközben a pártlap kritikusaként ezt a színházat aránylag ritkán méltatta írásaiban. De azért Pogány Juditot, Csákányi Esztert ő fedezte fel, Ács és Zsótér körül személyesen buzgott, Aschert már főiskolás korában zsenizte. Kis ország kritikusaként megalkudott a fennállóval, hogy hasznosnak tudhassa magát.
Péterfy Jenő, nagy elődje öngyilkos lett, MGP-t az évtizedek morzsolták fel. Az a fajta kritika, amit továbbra is művelni próbált, jó húsz évvel a halála előtt kiment a divatból. A Garibaldi utcai sötét lakásba mint ősemberi barlangba húzódott vissza, s bár megvolt még a szentgyörgypusztai faház a kisoroszi rév fölött, a Gobbi-villa alatt, Ronyecz halála után már a kilátás sem volt az igazi.
Az a fajta színház ment ki a divatból, amelyet szeretett, az az illékony baloldaliság is elpárolgott, amelyhez tartotta magát. Vergődött, nem mutatta, leértékelték, már nem figyeltek rá, megint kifúrta magát a laptól, és a színház is elveszítette a képzelt vagy valós transzcendenciáját. Vele, a szenvedélyes, szorgalmas, szeszélyes befogadóval a magyar színháztörténet első százötven éve száll sírba. A mai magyar nemzedék az előző magyar nemzedékek minden küzdelmét és áldozatát semmivé teszi, lerombolja, sót hint a helyére, de a színházkritika egyszer majd úgyis azzal a szemlélettel fogja folytatni, amit MGP megteremtett.
Ritka, hogy valaki azonos legyen a műfajával. A színháznak mint külön műfajnak a felismerése és elismertetése az övé. Nincs valamirevaló színházi ember ma Magyarországon, aki ne tanult volna tőle. A könyvei, ha majd megint fognak könyveket olvasni magyarul, alapművekké válnak.
Kényszer szülte legnagyobb teljesítményeinek műfaját. ’57-ben a vezetés a Jugoszlávia felé való nyitás mellett döntött, és ’58 elején a szerb Bojan Stupica Krleòa Glembay Ltd. című darabját rendezhette meg a Nemzetiben. Politikai kommentárt a pártlapban még nem mertek közölni, rábízták hát a kultúrrovatra, ott pedig a legfiatalabbra, oldja meg. MGP kínjában azt találta ki, hogy megkerüli a feladatot, és csak azt írja le minuciózus pontossággal, amit a színészek a színpadon művelnek: Tőkés, Várkonyi, Major, Lukács Margit, Kálmán György, Apáthi, Básti… A színészportré lett az a találmány, amelyben aztán a legnagyobb műveit megalkotta. Ez a műfaj csak Magyarországon él, és nyomokban az oroszoknál. Színészek játékát tudatosan figyelve, ahogyan MGP javallotta, számosan lettek kritikusok és szépírók e honban.
Speciális figyelem kell hozzá, hogy meglássuk és megértsük, mit művel a művész, milyen eszközökkel hogyan éri el a hatást. A leírással részben a reménybeli nézőt neveljük, mit vegyen észre, részben az utókort tájékoztatjuk, mert amit a színház alkot, ma is garantáltan elvész, pedig van már tévéfelvétel, de hiába, mert nem mindig rögzítik, vagy ha igen, akkor elhányják, vagy ideológiai okból megsemmisítik, kidobják, és a technológia is elavul, hiába a digitalizálás, tízévente mindent újra kellene menteni, óriási a konverziós veszteség. Az elmúlt néhány ezer évnek és az elmúlt másfél évtizednek ugyanaz a tanulsága: egyedül a könyvnek, ennek a vacak kis tárgynak van esélye a megmaradásra. Filmek, fotók elvesznek, márvány- és acélszobrok szétveretnek, a könyv azonban ilyen-olyan könyvtárak mélyén túlélheti a selejtezéseket és tűzvészeket.
Nemrég újraolvastam a századik születésnap miatt a Major Tamásról szóló tanulmányát, nagyszerű, semmit sem avult. A színház és a környülállások együtt voltak meg a tudatában („Honthy Hanna és kora”) az összes mikrofilológiai adattal egyetemben. A könyveit minden nemzedék számára újra ki kellene adni. Évtizedeken át gyűjtögette a XX. századi magyar színháztörténethez meg a Nemzeti Színház történetéhez az adatokat, nem írta meg végül. Ő már nem bízott az új nemzedékekben.
A tehetségtelen humortalanok gyűlölték, a tehetségesek becsülték. Színes volt és szórakoztató, szókincse hatalmas, képzettársításai hajmeresztőek. Hűtlen volt, csapongó, maga körül csapdosó, rengeteg baja volt magával, talán még annál is több, mint másoknak vele. Nagy művet hagyott hátra. Sokadmagammal egyik mesteremet és egykori barátomat veszítettem el.