…jólesne, ha legalább suttyomban eljutna hozzám valami üzenetféle is.

Amikor az Egyirányú úthoz hasonló kapitalista realista előadást nézek, mindig kíváncsian várom, hogy elemelkedik-e a produkció a rögvalóságtól, megfogalmazódik-e benne valamilyen általános érvényű üzenet, esetleg feloldódik-e a dokus realitás egyfajta lírában. Nem azt mondom, hogy e téren megfogalmazható, szigorú elvárásaim volnának, de tény, hogy hiányérzetem támad, ha pusztán nehéz sorsú emberekkel megesett történeteket látok, melyeken amúgy általában jól el is szórakozhatok. Persze a hideg kirázna, ha az előadás vége felé előre gyártott tanulságot akarnának a számba rágni, de az jólesne, ha legalább suttyomban eljutna hozzám valami üzenetféle is.
Az Egyirányú út előadásán addig igyekeztem, míg a végén ráleltem a hozzám eljutó üzenetre. Azt külön fel kellett dolgoznom, hogy ez Pataky Attila segítségével történhetett meg, igaz – és ezt fontos hangsúlyozni -, nem az élő, hús-vér énekes jelent meg a színpadon, hanem az egykori EDDA-frontember hajdani hangja csendült fel felvételről. A darabcímmel azonos című dal mellett elhangzott a híres, Egyszer, egy szép napon refrénű Miskolc-elhagyó nóta is.
Ezek a dalok a múlt század hetvenes éveinek vége felé születtek, a történet a színpadon viszont napjainkban játszódik. Bár elképzelhető, hogy Thuróczy Szabolcs enyhén korlátolt, de munkáját szisztematikusan végző nyomozója lazításra szánt szabad pillanataiban még ma is e dalokat énekli hittel-átérzéssel, de azért ez nem tipikus. Az pedig végképp furcsa, hogy Laci (Polgár Csaba), az Abaúj-Tej Vállalat huszonéves gépkocsivezetője szintén önkifejezésre alkalmasnak találja a nála majd’ másfél évtizeddel idősebb slágert. Már ebből is gyanítható: az egyszerű, dokumentarista ízű realizmus – vélhetően az alkotók szándékának megfelelően – alaposan el van csúsztatva. Tulajdonképpen igazán „csak” a történet (éppen a napokban esett meg hasonló: egy valószínűleg szellemileg retardált pénzszállító sofőr megint elhitte, hogy megúszhatja lebukás nélkül, ha rakományát a megadott úti cél helyett hazafuvarozza), a színhely (az encsi kistérség valóságos települései plusz érintőlegesen Miskolc) és a karakterek valóságosak. Laci élettársát, Noémit, a motoros (pénz)kézbesítőt Szandtner Anna játssza: elbűvölő színészi tehetséggel jeleníti meg az alacsonyan iskolázott, nem is kicsit hisztérikus és nagyhangú, de egyszerű, természetes vágyai miatt szerethető fiatal postai alkalmazottat. Noémi a rendőrségi kihallgatásán a nyomozónak vall, majd a nézők felé fordul, és nekik beszél önmagáról, régebben történt eseményekről. Hasonlóan kezdődik az előadás: Polgár Csaba bejön, felkuporodik az ablakpárkányra, és elkezdi ecsetelni a nézőknek kilátástalan helyzetét, majd megosztja velünk a terveit is. Van úgy, hogy a három szereplő közül kettő – egymásról tudomást nem véve – egyszerre beszél, nekünk. Sokszor mindhárman izoláltak, egymástól elkülönülten mondják a magukét. Egymáshoz kapcsolódásuk néha realisztikus, néha elvont. Az Elhagyom a várost című dalt például a nyomozó kezdi el énekelni, majd a más időpontban más helyszínen tartózkodó Laci is bekapcsolódik az immár közössé váló éneklésbe. A kihallgatások, elbeszélések, Noémi és Laci páros jelenetei nem követik a történet időrendjét, az események láncolata időben és térben széttologatott mozaikdarabokból épül föl. A szerkezet tulajdonképpen a nyomozás menetét modellálja: a történetet a nyomozó rakja össze, ez a dolga, ezért kap az államtól fizetést – ahogy ezt nem egyszer el is mondja.

Szandtner Anna és Thuróczy Szabolcs / Koncz Zsuzsa felvétele

A szokványos és nem is túl fordulatos történet elsősorban a kitűnő színészi játék miatt nem válik unalmassá: a már megdicsért Szandtner méltó párja a szintén kiválóan alakító Polgár Csaba, Thuróczy Szabolcs is sikeresen ragadja meg a mai magyar rendőrnyomozó karakterét. A jó darabig közepes színvonalú, szociós krimiben akkor jelenik meg műfajon túlmutató többlet, amikor átélhetővé válik: mindhárom szereplő képes együtt érezni a többivel. És ennek az oka is feltárul: mindhárman a maguk egyirányú útját járják, életük kényszerpályán mozog, a fiatalok helyzete meg szabályosan kilátástalan, együtt maradva, itthon, a lakhelyükön nincsen esélyük életminőség-javításra, kitörésre.
A hetvenes években az EDDA azért ért el kitörő sikert, mert érzelmekre hatva, empátiával tudta megszólítani a fiataloknak egy olyan (igen széles) rétegét, melynek tagjaival az égvilágon senki nem törődött. Sem a család, sem az iskola, sem az akkori, kis magyar szocializmus állami ifjúságpolitikája. A mostani, kis magyar kapitalizmusban is hasonló a helyzet: sok-sok leszakadó kistérségben fiatalok széles rétegével nem törődik senki, helyzetük kilátástalan. A fentiekkel kapcsolatos igazi, szembetűnő változás az elmúlt harminc-negyven évben talán csak Pataky Attila image-ében következett be.

Egyirányú út (Füge és Szakkör produkció)
Alkotók: Szandtner Anna, Polgár Csaba, Thuróczy Szabolcs, Kovács Dániel, Róbert Júlia, Tasnádi István.
Produkciós munkatársak: Csóka Tímea, Kiss Réka Judit, Kulcsár Viktória, Szabó Julcsi, Nemeskéri Júlia.

MU Színház, 2011. december 19.