Már fel sem sejlenek takargatott érzelmek, be nem vallott vágyak.

Átgondolt színpadkép, egységes színészi játék, kifejező mozgásvilág, humor és irónia – Valló Péter rendezése gördülékeny, sodró, képszerű, csak éppen azt a színt, összetettséget és eldöntetlenséget nem sikerül belecsempésznie Térey János Protokolljának színpadi változatába, ami annyira hiányzik már a regényből is: az emberit. A Protokoll a modellszerűt modellszerűen mutatja be, az ábrázolás módjában játszva rá témájára, csakhogy ez az azonosulás kiüresedést eredményez: a mű, sematizmusa révén, éppúgy megmarad a felszínen, mint hőse vagy az általa ábrázolt világ.
Pedig a Protokollnak kifejezetten jól áll a drámai átirat: érthetővé teszi, miért szólal meg minden szereplő egyazon kimódolt, nagyon művelt, mesterkélten költői nyelvi regiszterben, hiszen a színpadon Mátrai válik saját történetének narrátorává. Az általa megidézett jelenetek alakjai az ő interpretációi, ami a színpadi akciókat aláfestő abszurd közjátékokban válik egyértelművé. A stilizált mozdulatokkal megjelenített mindennemű – diplomáciai, közéleti, munkahelyi, szabadidős és szexuális – protokoll koreográfiái afféle comme il faut-vá szelídített kafkai agyrémmé állnak össze, az Apple letisztult dizájnját idéző kulisszák fehérjében. Ebben a steril, agyonszabályozott, embertelen világban még a pokol sem szabadul el úgy istenigazából, csak a migrén és a légszomj jelentkezik egyre gyakrabban. Mátrai alaktalan, színtelen diplomata-figuráján úgy folynak át az események, hogy még véletlenül sem csiszolják, csak konzekvensen koptatják. Valaha talán olyan lehetett, mint jelentéktelen, szemtelenül karrierista beosztottja, Kovács (Csányi Sándor), akinek intrikái mögött még tapintható az érdek, de Mátrai simulékonysága már rég nem céloz mást, mint hogy minden maradjon úgy, ahogy van, a maga szürke értelmetlenségében. Bár a szerep hasonlít a csehovi Ivanov-figurához, Fekete Ernő játéka rávilágít az alapvető különbségre: Mátrai krízise nem a valaha tervekkel-reményekkel telt, életerős, „teljes ember” meghasadása, önmarcangolása és elmagányosodása, hanem az örök felszínes, napi rutinból összerakott, a mélyreható kérdésekig soha el nem jutó hivatalnokszemélyiség kifulladása, lendületvesztése, sodródása. Ivanov kegyetlen mániákussággal boncolgatja önmaga diagnosztizálta „feleslegességét”, miközben önsajnálatával és depressziójával mindenkit elhervaszt, aki szereti, akinek szüksége van rá; Mátrai ellenben nem féli, hanem demonstrálja, hogy valóban felesleges: nincs egy valamirevaló kapcsolata, aminek tükrében megmutatkozhatna egyénisége, szerethető egyedisége.

Szávai Viktória és Fekete Ernő / Koncz Zsuzsa felvétele

Fekete Ernő visszafogott mozdulatokkal rajzolja meg Mátrai elfojtottságában sápatag személyiségét: a rokonok, barátok és szerelmek felé tett gesztusok éppolyan megtorpanók, merevek és feszélyezettek, mint amilyen mesterkélt a jambikus lejtésű, cikornyás szöveg emelkedett stílusa, amely a testbeszédnél jobban kontrollálható eszközként szinte egyedül hivatott a kommunikációra. A „hogyan” tökéletességét a „mit” totális hiánya üresíti ki, teszi öncélúvá. Dramaturgiailag is a cselekvések mikéntje, protokollja dominál a szinte cselekmény nélküli történetben, ahol a lényegnélküliség racionális és üres látszatvilágát egyetlen emberi interakció sem bontja meg. Wéber Kata Fruzsinájának reménykeltő életkedve felszínesnek és rövid életűnek bizonyul, Szávai Viktória Blankája pedig feltűnő otthonossággal mozog ebben a hideg kiszámítottságban, aminek fekete-fehér világát ruhájának melegséget, tüzet ígérő pirosa oldhatná, ha nem állna kiábrándító ellentétben rideg gesztusaival. A barátok csak magukra figyelő, az elit zárt világának Mátraiéhoz képest alternatív életútjait felmutató „karakterek”, személyesség és összetettség nélkül – talán csak Szervét Tibor játékának óvatos öniróniája és fanyarsága sejtet a hivatalból negatív kritikus mosolya mögött némi rétegzettséget. Hogy ezzel kilóg az egyébként egységes játékstílusból, azt utólag igazolja banális-groteszk halála: azzal a terráriummal kaszabolja össze magát, amelyben a magányát osztó egyetlen lény, egy gyík lakik. Ezzel hozzá kapcsolódik a történet egyetlen tragédiája, és egyben az egyetlen dramaturgiai pont, ahol némi kétség, nyitottság és eldöntetlenség kínálkozik a néző számára: nem lehet tudni, baleset történt-e.

Térey előző darabjában, az Asztalizenében még elbuktak gyarló hősök, kudarcba fulladtak kapcsolatok, lejáratódtak hitek és remények, a Protokollban azonban már fel sem sejlenek takargatott érzelmek, be nem vallott vágyak: tökéletesen kiüresedett, irányultság nélküli életek ütköznek időnként egymásnak, egészen röviden és következmény nélkülien. Valló érzékletes rendezése Fejes Kitty koreográfiájával és Horgas Péter díszletével eminensen hű marad Térey művének maró cinizmusához, végletes stilizáltságához és szögletességéhez, azonban ezzel együtt ahhoz a kétdimenzióssághoz is, amellyel legfeljebb görbe, torz tükörként hatolhatna mélyebbre, gondolkodtathatna el. Csakhogy hiába Budapest (elit színtereinek) bejárása-megidézése: a diplomácia kivételezettjeinek világa és a gazdag, de magányos és céltalan negyvenesek életközép-krízise mint elrettentő példa éppen most nem tűnik működőképes tanmesének.

Térey János: Protokoll

Dramaturg: Morcsányi Gáza, Hárs Anna. Díszlet: Horgas Péter. Jelmez: Benedek Mari. Mozgás: Fejes Kitty. Rendezte: Valló Péter.
Szereplők: Fekete Ernő, Szávai Viktória, Csomós Mari, Wéber Kata, Sárközi-Nagy Ilona, Szervét Tibor, Adorjáni Bálint, Schneider Zoltán, Lukáts Andor, Gazsó György, Martin Márta, Csányi Sándor.

Radnóti Színház, 2012. január 22.