Napról napra

A legjobb új magyar dráma/színpadi szöveg: Spiró György: Főtitkárok; Térey János, Bíró Bence, Dömötör András: Káli holtak A legjobb előadás: Káli holtak (Katona József Színház, rendező: Dömötör András), Melancholy Rooms (Katona József Színház, rendező: Tarnóczi Jakab) A legjobb rendezés: Káli holtak (Katona József Színház, rendező: Dömötör András) A legjobb szórakoztató előadás: Producerek (Miskolci Nemzeti Színház, […]

Óriási szerencséje volt a költőként induló Térey Jánosnak a kilencvenes évek elején: valósággal tenyerén hordozta az olvasóközönség és a szakma. Aranygyümölcsként ezüsttálcán. És méltán. Mintha valamilyen eleve neki üresen hagyott térbe érkezett volna retorizáltan „természetes arroganciájával”, hogy ott azután nagy poétikai leleményességgel gyakorolja kivételes nyelvi „térerejét”.

Rég volt ilyen. Kis időre lebénultam az ijedtségtől, amikor a szerkesztőség felkért ennek az előadásnak a megnézésére. Halogattam volna még, mert magam előtt is igyekeztem titkolni, hogy Térey Jánosnak ezt a Jelenkor Kiadónál 2018-ban megjelent könyvét úgy egyharmadánál abbahagytam, s nem is szándékoztam kézbe venni a későbbiekben. Nem voltam büszke olvasói kudarcomra, hisz annyian írták, […]

A Lót – Szodomában kövérebb a fű Térey János utolsó darabja, amely Kovalik Balázs felkérésére született. Végül író és rendező már nem tudták egyeztetni, hogy ki mit hogyan gondolt. A rendező itt van velünk, de ő meg nem szereti elemezni saját rendezéseit. Azért azt elmondja, hogy mit gondol a darab vonatkozásában a hitről, és miért […]

Többhangú kritika Gubán Mária és Urbán Balázs kommentárjával Amikor megszületett a megegyezés az Örkény Színház és Térey János között a Lót – Szodomában kövérebb a fű megírásáról és bemutatásáról, senki sem sejthette, hogy az író utolsó munkája lesz ez. A haláleset máig nehezen felfogható váratlansága miatt kézenfekvőnek tűnhet a kérdés, hogy vajon a bemutatott szöveg […]

…a mű nem veszti el vallásos tartalmait attól, hogy a jelenre vonatkoztatható. Isten és a belőle következő erkölcsi szempontrendszer megmarad annak, ami, absztrakciónak a létezés körül. S a mindennapiság és az általános metafizikai szint közti átlépés nincs elmosva, sőt, folyamatos ütközési felületet jelent, amit mindenekelőtt Lót alakja jelenít meg.

De nem két idősík épül és kacsint egymásra: ezen a színpadon egy örök idő van, benne a felismerhető társadalmi jelenünk és a mózesi korok egyszerre. Ezt csak az igazán kivételes költészet tudja a színpadon.

A dráma műfaji szélsőségeit pedig Máté Gábor rendezése sem erősíti fel; nem tragikum és bohózat közt hányódó eseménysort nézünk, hanem helyenként ironikus, esetleg groteszk színben láttatott kollektív tragédiát, amelyhez az iskolapadok és a gyerekek konstans jelenléte – a rendezői intenciótól vélhetően teljesen függetlenül –  még némi zavaró ünnepélyességet is hozzáad.

Azt szeretem, amikor sikerül elfelejtkeznem arról, hogy színházban vagyok, amikor az előadás felkavar, megráz, kiforgat, „megtörténik velem.” Azokat a produkciókat kerestük, amelyek átütő erővel rendelkeznek.

Egy normális ország normális színházi kultúrájában ez lenne a normális. Mármint az, hogy egy új bemutatóhoz vadonatúj fordítás készül. Akkor is – vagy leginkább akkor –, ha a (túl?) sokat játszott Hamletről van szó, meg akkor is, ha ritkán színpadra engedett, mert valamiért gyanús klasszikusról. Most mi Schillerrel és a Die Räuberrel el vagyunk kényeztetve, […]

Aztán a játék is erre megy: egy gyereklabirintus.

Rétfalvi Oresztészként sem kíméli magát, fel-le ugrál a díszletépítmény különböző pontjaira, szöveg közben is, ha kell, végtagjait, fejét keményen veri a vasba.