Kovács Dezső: Retro-abszurd
A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka…
Újra meg újra nekirugaszkodnak az angol abszurd emblematikus darabjának a színházcsinálók, talán nem véletlenül. Pinter 1960-ban írott színműve mindig is kitűnő alkalmat jelentett három érett férfiszínésznek, hogy megcsillogtassa jellemábrázoló képességét, s a groteszk figuraépítés és csoportjáték módozatait. A félévszázados dráma persze magán viseli az egykor oly népszerű korstílus bélyegét, s az idő, mi tagadás, némiképp alámosta e hajdan revelatív világlátás és dramaturgia talapzatát, mégis, A gondnok kellően nyitott mű maradt ahhoz, hogy teret adjon kortársi érzékenységeknek.
S ha valaki, hát a Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László triásza kiváltképp alkalmas rá, hogy „csípőből” hozza a sejtelmes, lebegő többértelműséget, a verbális és gesztikus poénokat, a nyelvi töredezettséget, a stílusbeli fanyarságot. Szabó Máté rendező nem is nagyon tett mást, mint rábízta három színészére a játékot, s az ő tapasztalatukból, rutinjukból meg persze különleges képességeikből igyekezett életre hívni az előadás sajátos atmoszféráját. A színrevitel nagyobb szcenikai meglepetések nélküli tisztes munka (amit a mai ínséges világban ugyancsak meg kell becsülni), ám a darab s az idő koordinátáit, valamint a színészi kondíciókat is figyelembe véve, máris árnyaltabb a kép.
A tér, amelyben a cselekmény játszódik, kacatokkal, ócskaságokkal telezsúfolt, hosszúkás, kifutószerű szoba (díszlet-jelmez: Khell Csörsz), amelyben egymásra hányva, szeszélyes összevisszaságban hevernek használati tárgyak, két vaságy, rozsdás forgószék, szétszórt ládák, dobozok, lécek és egyéb, meghatározhatatlan rendeltetésű limlomok. Az elnyújtott térnek mindjárt funkciója is lesz, mikor a roppant öntudatos, befogadott clochard, Davies (Mucsi Zoltán) az ajándékba kapott cipőket próbálgatja, s úgy rugózik, vonulgat magát illegetve föl s alá, mintha manökenkifutón sétálna. A történetre kár lenne sok szót vesztegetni; a három, valamiképpen egymásra utalt férfi csoportdinamikai szeánsza az egymástól való függés, a megalázás, a behódolás, a törleszkedés láncolatos játékaira s hosszabb monológjaira épül. Mikor a kimért, lassú mozgású és észjárású Aston (Scherer Péter) befogadja az utcai inzultusból kimentett vehemens öreg csavargót, Daviest, még nem tudjuk, hogy a férfi, mármint Aston, mentális frusztrációját igyekszik palástolni a szüntelen matatással, manuális tevékenykedéssel. Davies mulatságosan idomulni próbál az ölébe pottyant, szerencsés helyzethez, de csakhamar fölismeri, hogy nemcsak átmeneti hajlékra, hanem akár végleges otthonra is szert tehet, mikor a váratlanul fölbukkant háziúr, Aston öccse, Mick (Katona László) leszerződteti gondnoknak. Azonmód megpróbálja kifúrni Astont, s belopni magát Mick kegyeibe, hiszen, ha ketten azt mondják, hogy a harmadiknak nincs már hely, akkor a hatalmi harc eldőlt. Mert hát mi másról is szólna ma (és szólt részben anno) Pinter színműve, mint a hatalom megszerzéséről, az egyik ember erőszaktételéről a másik emberen, legyen az bár hajléktalan vagy tőketulajdonos.
Davies, az abszurd logikája szerint, sosem jut el Sidcupba, ahol visszanyerhetné elvesztett személyazonosságát, Aston nem építi fel házikóját, ahol otthonra lelne, Mick nem tudja áttestálni házi teendőit az alkalmi gondnokra, hogy ügyeit intézhesse. A játék hosszan kitartott poénokkal, kidolgozott szituációkkal meg bújócskázó nyelvi humorral hozza kortársi közelségbe a megfakult drámai matériát. Az abszurdból láthatólag leginkább az abszurd humor maradt eleven: ahogy két méla tekintet egymást fürkészi a kölcsönös félreértések-félrehallások útvesztőiben, az ma is virulens és mulattató.
Harold Pinter: A gondnok (Nézőművészeti Kft.)
Fordította: Bartos Tibor. Díszlet-jelmeztervező: Khell Csörsz. Produkciós vezető: Gyulay Eszter. Rendező: Szabó Máté.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Scherer Péter, Katona László.
Szkéné Színház, 2012. február 10.