A rendezés, a szcenika jóval sikerültebb a darabnál.

A róla szóló zenés darab, az őt portretizáló kérdezz-felelek szerzője tekintélyes részben maga József Attila. Nemcsak – megzenésített vagy elszavalt – verseire, versrészleteire íródott a musical, hanem önéletrajza, levele, egyéb szövegei, további az ő szavai nyomán és okán papírra vetett emlékezések szemelvényei hallhatók elsősorban, lazánál is lazább láncba fűzve, a múzsák túltengő narrációjába ágyazva. Az első rész a Vágó Márta-, a második a Kozmutza Flóra-szerelemre épül. A két szerelemkudarc (1928, 1937) is indokolhatja, hogy a balatonszárszói, pályaudvari öngyilkosság álomszerű, izzósötét víziója keretezi Vizy Márton és Tóth Dávid Ágoston a Madách Színházban, kettős premierrel színre vitt művét.
Az énekké, dallá lényegített versek igencsak egyvelegszerűen csigázódnak egymásba, önálló zenei karaktert, zenedramaturgiai összefüggést – a hangosság hevén és az olvadékony dallamosságon kívül – nem mutatnak. A strófák didaktikus kiszemelése nem kifogásolható, amint az sem, hogy természetesen nem csupán a Mártához és Flórához írott alkotásoknak jutott hely. Nem filológusok számára készült az Én, József Attila. Nem zavaró, ha időnként egy-egy idézet kissé elváltozik, s nem kötelező felütni a kritikai kiadást: énekelhetik a Munkások zárását „a munkásság majd a sötét gyárra szegzi / az Ember vörös csillagát” befejezéssel, a hiteles „öntött csillagát” helyett.
Viszont nem a történeti, irodalomtörténeti, biográfiai hitel, hanem komplex megformálás kérdése, hogy a címszereplő végig felpörgetetten, lázban égve, kigyúlt szemekkel, extázisban és folyamatos összeomlásban létezett a színpadon. Posta Victor így tett a február 11-i, második premieren. Az iránytalanul és aránytalanul héroszi felnövesztettség nem illett rá, s bár a lehetőségekhez képest szépen, a végtelenbe vagy a jövőbe fúrt pillantással tolmácsolta a rímes és rímtelen sorokat, a meg nem írt, zavaros szerep alatt kellett keresgélnie azt az emberi régiót, amelyben legalább a musical-valóság dimenziót kitöltheti a figura. Muri Enikő (Márta) és Krassy Renáta (Flóra) csakis csitítóan hathatott túlfűtött kedvesére. Előbbi szögletesebb, kislányosabb játékkal, utóbbi már-már az asszonyos érettség eszközeivel, mindkettő megfelelő hanganyaggal kereste a nem könnyen adódó szituációkat, belépéseket – Muri Enikőnek jutott belőlük több -, hogy egyáltalán vers-énekbe kezdhessen.

 

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A háttérben – az első részben – Dobos Judit és Pusztaszeri Kornél jó prózai minőséggel hozta a Vágó szülőket. Akik nagyon szeretik Attilkát: az anya kissé korlátolt vehemensséggel, az apa józan segítőkészséggel. Az új musical azonban József Attila kielégítetlen (s így közvetve-közvetlenül korai halálát okozó) szeretetéhségére koncentrálna. De ki nem szereti a költőt ebben Tóth Dávid Ágoston kompilálta vékony mesében? Az író nem merészkedik odáig, hogy ha más nem, talán az irodalmi és szerelmi vetélytárs (egy időben, úgymond, a legjobb barát), Illyés Gyula nem szereti (Barát Attila [nomen est omen] merő lágyság, megengedés, alárendelődés Illyésként). Nem valószínű, hogy a fiatal librettistát Gosztonyi János 1961-es, Tiszta szívvel című József Attila-drámájának sokáig gyűrűző „Illyés-botránya” fékezte volna hat évtized távolából.

A következetlenség, erőtlenség a színpadra alkalmazó Szirtes Tamás és Szente Vajk munkája ellenére is fennmaradt. Például a háromszorozott finálé egyik részében Vágó Márta azt állítja: akkor észre sem vették József Attila most csodálatosnak érzett költeményeit (az emlékiratra 1943-ban került pont; 1975-ben látott napvilágot). Mi, nézők azonban tapasztalhattuk, hallhattuk: mindkét múzsa már akkor a zsenit látta a költőben, aki magát is a legnagyobbnak mondta; ezt Illyés megerősítette, és a literátus, szerkesztőségi környezetben szinte senki nem vitatta.
Mivel József Attila versei közül sokat (és sokat sokszor) megzenésítettek, Vizy Mártonnak nem lehetett könnyű versenyre kelnie az előzményekkel. Ritmust, érzelmet bőven vitt kottáiba, de sem az egyes verseket nem tudta szuverén módon átcsalogatni a muzsika tartományába, sem kontúros „zenei arc” nem sejlett fel József Atilla „én”-je mögött. Hiába kattogott a Nagyon fáj néhány tragikus szakasza, ha alatta a zene mindössze sok decibellel enyelgett. A szívritmus-dübögés zenei indítása, zárása nem eredeti, sok futam véletlenszerű. Erős Csaba karmester megtette a magáét azzal, hogy sehol sem engedett a tempóból.
A rendezés, a szcenika jóval sikerültebb a darabnál. Szirtes Tamás az alapvetően kamarajellegű, két epizódos szerelmi drámát nagyszínpadi látványossággá szélesítette. Szlávik István minden irányban a térbe nyitott pályaudvari csarnokdíszlete engedékenyen – és jelentésesen – fogadja be a szcénákat, gördülő takarásainak pillái a gyakorta szükséges filmszerű, plános szűkítéseket is lehetővé teszik. Rományi Nóra a proletárokat is szalonképesre öltöztette, más jelmezei a József Attila-ikonográfiából, fényképekről jótékonyan ismerősek. Vízvárdi András néha fölösleges animációi sorából emlékezetes a kobaltkék-rozsdabarna fájdalomörvénylés.
Szirtes érdeme, hogy rendezése tud (és hírt ad) az ezerkilencszázharmincas évek színvonalas szavalókórusos, szavalóművészeti hagyományáról, Tihanyi Ákos koreográfiája pedig ugyanazon időszak mozdulatművészeti tradícióiról. A bombasztikus és illusztratív jelleg mégsem kerüli el mindig az előadást, és későbbi idők nem a legjobb irodalmi színpadi leágazásai is el-elnyúlnak idáig (mi a csudának kell a többszörös befejezést követően még József Attila egyik fényképét is a háttérfalra vetíteni?). Igazán sikerült jelenet az egyik híres költemény, a Születésnapomra eléneklése. Először csak egy noteszből kitépett cetli, majd kéziratlap, sokszorosítvány, újságközlés, emlékkönyvi bejegyzés, nyomtatott könyvek tucatjainak éke: még a díszlet-mennyezet egén is papírlapok szállnak. Az áriából duett lesz, majd kórus. A vers ered, osztályharcos lesz, vagy száll és szól, együtt a versszeretőknek, és mindenkihez külön-külön, beteríti a mindenséget – s amikor túlnőne önmagán, kifáradna a jelkép, Szirtes elegáns mozdulattal visszaviszi a szimbólumsort a kezdetéhez: megint csupán a cetlit szorongatja kezében a költő. Kevésbé megoldott az aktualizálás egy-két törekvése, a közönséghez fordulás (a Thomas Mann üdvözlésével: „meddig lesz hely, hol fölolvashatol?”, „fehérek közt egy európait”… Nem szerves kapcsolódás – ebben a műben -, hogy József Attila 1937. december 3-án bekövetkezett öngyilkossága a közelgő világháború viharának kámzsás rémlátomását is maga fölé vonja egy fojtogató táncképpel).
Az Én, József Attila akkor kelthetett volna feltűnést, amikor a valóban hazai fejlesztésű és végre átütően sikeres musical-műfaj nálunk gyökeret vert. Valamikor az 1973-as Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról után és az 1983-as rockopera, az István, a király előtt. Ugyan sem a zenei eredetiség, sem a szövegkönyv terén nem közelíti meg e kettőt és legjobb társaikat, de az általában kívánatos közös tudat, nyelvi egymásra találás, magyar téma, nemzeti vonatkozás nem hiányzik belőle, s képes beforrni az átlagosan elfogadható-megnyerő populáris zenei köznyelvbe. Az egykori Lenin körúton másképp hathatott volna a cím verskörnyezete is, mint a mai Erzsébet körúton. A szerzők, színrevivők a Bevezető játékos sorait elhagyták, hogy a „hejh burzsoá! hejh proletár! – / Én, József Attila, itt vagyok!” csattanójával rohamozzanak, némi meglepetésünkre forszírozva az osztályharcos tartalmat és 2012-es reminiszcenciát.
A Madách Színház önerős vállalkozását, a műhelyében kiformálódott musicalt nem kevés kifogás érheti. Műsorra tűzése számos gyengéje ellenére mégis hasznos: József Attila nemzetére iskolás fokon is ráfér a zenés szabálytalan irodalomóra.

Vizy Márton-Tóth Dávid Ágoston: Én, József Attila (Attila szerelmei)
Színpadra alkalmazta: Szirtes Tamás és Szente Vajk. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Rományi Nóra. Koreográfus: Tihanyi Ákos. Zenei vezető: Kocsák Tibor. Karmester: Erős Csaba/Kocsák Tibor. Animáció: Vízvárdi András. Hangszerelés: Szakos Krisztián. Koreográfusasszisztens: Lippai Krisztina. Korrepetitor: Axmann Péter, Erős Csaba. A rendező munkatársa: Fellegi Réka, Kutschera Éva. Társrendező: Szente Vajk. Rendező: Szirtes Tamás.
Szereplők: Nagy Sándor/Posta Victor, Balla Eszter/Muri Enikő, Krassy Renáta/Polyák Lilla, Barát Attila/Nagy Balázs, Pusztaszeri Kornél, Dobos Judit, Laklóth Aladár, Sándor Dávid, Barabás Kiss Zoltán, Imre Sebastian, Bereczky G. Zoltán, Németh Gábor, Kiss Ernő Zsolt, Wégner Judit, Csorba Márk/Gerő Botond. Közreműködik a Madách Színház tánckara és énekkara.

Madách Színház, 2012. február 10., 11.