…a jó színház nem pacsizni akar a publikummal, hanem gondolkodtatni és szembesíteni.

Kolozsváron december első felében miniévadot tartottak. A műfaj valahol félúton van a fesztivál és a megszokott műsorrend között: a nem először megtartott rendezvény bevallott célja, hogy a meghívott külföldi színházi szakemberek rövid idő alatt képet kapjanak a szervező színház arculatáról azoknak a válogatott produkcióknak a segítségével, melyek a színház menedzsmentje szerint méltó módon képviselhetik társulatukat akár a határokon túl is. S hogy az immár több mint két évtizede Tompa Gábor vezette színház nem táplál hiú reményeket e téren, azt egyfelől a színház honlapján különböző szempontok szerint csoportosított, impozáns vendégjátéklista, másrészt a négynapos kolozsvári tartózkodásom alatt, illetve korábban már látott előadások is ékesen bizonyították. A miniévad programjában hét előadás szerepelt, melyek közül a legrégebbit 2010 januárjában mutatták be (Suttogások és sikolyok), a legújabbat pedig alig egy héttel a meghívottak érkezése előtt (Übü király).
Mivel ez utóbbi kivételével mindegyik előadást láttam már korábban, vagy tavaly decemberben a miniévad keretében, s a 2011. évi POSZT-on megnézett Leonce és Lénától eltekintve mindegyik bemutatóval az eredeti helyszínén találkoztam, talán nem elhamarkodott néhány általános megállapítást tenni a Kolozsvári Állami Magyar Színház jelenlegi művészeti karakteréről. Annyi bizonyos, hogy nem beszélhetünk a szó mai, széles értelmében vett közönségbarát színházról, aminek a magunk részéről csak örvendezhetünk, hiszen a jó színház nem pacsizni akar a publikummal, hanem gondolkodtatni és szembesíteni. A kolozsvári nem a nagyüzemi szórakoztatásra felesküdött színház, hanem határozott értékválasztással rendelkező, bizonyos tekintetben konzervatív, hagyományaira és elődeire büszke műhely. Egy olyan találkozási pont, ami ugyan számon tartja tradícióit, de nem ragad meg a múltban. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy bár a miniévad előadásainak rendezői között ott találjuk a nagy nevek közül Andrei S,erbant, Mihai Ma˘niut,iut vagy éppen Tompa Gábort, a rendező-színigazgató lehetőséget ad a legifjabb generációnak is: az Egy ügynök halála című előadást például San Diegó-i tanítványa, a tavaly végzett Tom Dugdale rendezte.
Feltűnő, hogy a miniévad keretében műsorra tűzött előadások javarészt klasszikus (illetve mára klasszicizálódott) külföldi szerzők művei (Büchner, Jarry, Camus, Miller), de az is, hogy két bemutató egyenesen a filmvászonról került a színpadra (Születésnap, Suttogások és sikolyok). A showcase hetedik előadása az Alkoholisták című darabból készült: Visky András művészeti aligazgatóként, dramaturgként és a színháznak az utóbbi években leggyakrabban műsorra tűzött kortárs magyar szerzőjeként egyaránt meghatározó szereplője a Kolozsvár-jelenségnek. A sokféle darabban találni azért közös vonást: legtöbbjük egy részben bemutatott stúdió-előadás (és java részüket a színházhoz épített új stúdióteremben is játsszák), időtartamuk pedig általában és legfeljebb két óra. Ami pedig ennél lényegesebb, s a markáns színházi világú rendezők mellett a kolozsvári színház valódi erősségét jelenti, az a rugalmas, mozgékony, a változatos feladatokhoz szemmel láthatóan könnyedén alkalmazkodni képes színészgárda, amely egyrészt jó kondícióban van, másrészt a meghatározó színészek mellett már ott van a deszkákon az utánpótlás is.
A továbbiakban a négy, a miniévad keretében általam látott előadás közül háromról lesz szó részletesebben (a Suttogások és sikolyok címűről a SZÍNHÁZ 2010. márciusi számában olvasható írás). Alighanem a véletlen hozta úgy, hogy az Egy ügynök halála, a Caligula és a híres dán Dogma-film nyomán készült Születésnap középpontjában egyaránt olyan férfiak állnak, akik lassacskán vagy éppen egyik pillanatról a másikra valamilyen mindent felülíró nagy változás küszöbére kerültek. Az életét egyre kilátástalanabbnak érző, elmagányosodott utazó ügynök panaszait talán még meg is értené az „egzisztencialista” római zsarnok, Caligula, aki amúgy nyilván sokkal egyszerűbb módszerekkel oldaná meg a családi ünnepélyen kirobbant botrányt, mint ahogy a Születésnap férfijai teszik.

Bodolai Balázs (Happy), Sinkó Ferenc (Biff), Hatházi András (Willy) és Kató Emőke (Linda) az Egy ügynök halálában. Biró István felvétele

Nem állítanám, hogy hanyatt-homlok rohanok a színházba, ha Arthur Miller megkopott szavatosságú drámáit, különösen ha Az ügynök halálát játsszák: a több mint hat évtizede írott darabon az elviselhetőnél jobban meglátszik a kor, ettől aztán porosnak, túlbeszéltnek és érzelgősnek hat. A tavaly májusi kolozsvári bemutató elé több okból is bizakodva tekintettem. Egyrészt tetszik a bevett magyar címen végzett apró módosítás, ami valójában csupán visszatérés az eredetihez (Death of a Salesman, vagyis Egy ügynök halála), másrészt kíváncsivá tett, hogy Tom Dugdale rendező személyében egy fiatal ember mit vesz észre a megöregedett szövegen.
Mintha az egész darab szerkezete lenne most szellősebb és frissebb, köszönhetően az ökonomikus szövegváltozatnak (dramaturg: Bíró Eszter) meg persze a belső hangsúlyok áthelyezésének: Dugdale-t elsősorban a (viccestől bizarrig terjedő videovetítésekkel is kommentált) álomjelenetek izgatják. Az előadás attól válik figyelemre méltóvá, ahogyan a realizmus darabossága, szögletessége, lassúsága átúszik valamiféle féktelen szürrealizmusba, ami idővel egy jóval intenzívebb, koncentráltabb, veszélyesebb világba kalauzolja a nézőt. Ian Wallace díszlettervező a stúdióterem hátsó fala elé óriási, hatalmas rózsákkal díszített tapétával kibélelt „dobozt” helyez, amelynek egységét csak egy beleépített emelvény töri meg, egyik végében egy jókora, szinte végig szereplő hűtőszekrénnyel: a frizsiderből sétál ki például a mitikus figurává növelt Ben bácsi. A konok és értelmetlen küzdelem, amivel Willy Loman újra és újra teljes erővel bevágja a tehetetlen gép becsukódni nem akaró ajtaját, szintén emlékezetes lesz.
Ahogy az utazó ügynököt játszó Hatházi András egész színpadi lénye is. Kezében szorongatja ugyan az obligát kopott bőröndöket, de alakítása messzire rugaszkodik a szerep közhelyeitől: ez a Willy durcás és nyavalygós, elviselhetetlen kamasz, aki azért lesz igazán idegesítő, mert lomha, lassú teste megtéveszti a külvilágot. Alkatából következően ugyanis megfontolt férfinak gondolhatnánk, de Loman itt és most csak egy rosszcsont kölyök, akinek már ugyan felnőtt gyerekei vannak, mégis megragadt valahol a dackorszak kellős közepén, ezért aztán elvárja, hogy mindenki úgy táncoljon, ahogy ő fütyül. Ha nem kapja meg, amit akar, azonnal robban – hogy nem egyszeri vagy kétszeri, hanem napi rendszerességgel megismétlődő detonációkról van szó, ahhoz elég feleségét, Lindát (Kató Emőke) szemügyre venni, aki fáradt aggódással próbál vigyázni férjére. Sinkó Ferenc Biffje értetlenül és dühösen szemléli apja önfejűségét, Bodolai Balázs Happyje ügyesen lavíroz kisszerű élete zátonyai között. A valaha Alaszkába kivándorolt és ott hirtelen meggazdagodott Ben (Váta Loránd) revüsztárként, napszemüvegben és mikrofonnal a kezében tér vissza – a barna minden árnyalatát magán hordozó Willy (jelmez: György Eszter) és Ben áhított-elképzelt világa között nagyobb ellentét aligha feszülhetne.
Meglepő, mert mintha hiányozna a lezárás: az (illetve: egy) ügynök halála annyira súlytalanná és jelentéktelenné válik, hogy nem is mutatják meg. Willy záró, az imádott-gyűlölt Biffre vonatkozó szavai kissé tanácstalanul hagynak minket magunkra a sötétben.

Kézdi Imola, Dimény Áron és Molnár Levente a Caligulában. Biró István felvétele

A tisztességesen lebonyolított Miller-dráma után csalódást okoz viszont a tavaly tavasszal bemutatott, Mihai Ma˘niut,iu rendezte Camus-darab, a Caligula nagyszínpadi előadása. Az összetéveszthetetlen színházi világú rendezőt nem kell bemutatni a hazai közönségnek sem, hiszen a szintén Kolozsváron készült, jelentékeny Woyzeckje és Doktor Faustusa több ízben is vendégeskedett Magyarországon.

A látszat ellenére – a miniévad többi produkciójához hasonlóan – valójában a Caligula is stúdió-előadás, s minél tovább nézem, annál inkább meg vagyok győződve róla, hogy csupán Adrian Damian gigantomán díszlete miatt szomorkodunk néhány tucatnyian a kolozsvári színház nagytermében. A tér posztapokaliptikus Disneylandet mutat: nyilván az őrült császár celebrálta pusztító háború feketítette be az óriáscsúszdát, a libikókát és a többi rozsdás-mocskos játszótéri instrumentumot. Első ránézésre valóban látványos a tér, de mivel két órán át változatlan marad, csodálkozásunk nem tart örökké. Annál is kevésbé, mert a túlzsúfolt díszletből következően szájbarágósan egyértelműek lesznek a viszonyok: a kihalt játszótér fura ura a nyitó képben sokáig a csúszda végén mozdulatlanul feszítő Caligula, s a kínzóeszközökké alakuló játékokon csúszkáló, pörgő, futkosó, menetelő szerencsétlen alakok meg természetesen az ő játék katonái lesznek.
Meglepetést okoz viszont a szereposztás: Caligulát Dimény Áron játssza, aki éppenséggel nem kelti a nézőben a vérengző diktátor képzetét. Innen tehát lehetne, lehetett volna építkezni, hiszen a mindenen és mindenkin átgázoló őrületet első és legfőbb értelemmé avató, a környezetében élő és elhulló embereket pusztán véres kísérletei tárgyának tekintő, mégis merőben intellektuális uralkodó kétségkívül felkavaró és provokatív figura lehetne. Diményből azonban csupán enerváltság és közöny árad, ám ez nem a nagyvonalú lunátikusoknak az emberiségen átlépő idegensége, inkább magyarázatra szoruló passzivitás. Persze, tudjuk: a csendben meglapuló őrültek veszedelmesebbek a nagy hangon üvöltőknél, de mindez nemigen van eljátszva, legfeljebb mi játszadozhatunk el a gondolattal a monotonitásig unalmas előadást nézve.
Caligula tétlenségét (tehetetlenségét?) csak tovább hangsúlyozza két, ámokfutásában a végsőkig kitartó segítője: Caesonia (Kézdi Imola) egyszer megízleli a féktelen hatalom ízét, aztán már nem tud szabadulni tőle; Helicon (Molnár Levente) pedig az egyik pillanatban mintha maga próbálná dróton rángatni a császárt, a következőben viszont alázatos bábja lesz. (Hogy az előadásnak van saját világa, bizonyítja az akrobatikus mozgássorokkal megkínált Helicon [koreográfus: Sinkó Ferenc] folytonos, futásból indított antréja, ami a harmadik alkalomtól kezdve zavaró modorosság csupán.) Az örök ellenzéki Chaerea (Váta Loránd) a távirányítású ólomkatonák magányos vezetője lesz: a szándékosan osztatlannak ábrázolt tömegből azért emelkedik ki, mert egyedül ő veszi magának a bátorságot, hogy vitatkozzon Caligulával.

Bogdán Zsolt és Kató Emőke a Születésnapban. Biró István felvétele

A három tárgyalt előadás közül vitán felül a legbátrabb vállalkozás a tavaly októberben bemutatott Születésnap című, 1998-as premierje után azonnal és joggal kultfilmmé vált Thomas Vinterberg-mozi színpadi adaptációja (amit a színlap a dramaturg Visky András és a rendező Robert Woodruff közös munkájaként tüntet fel). Bátor, hiszen az első (és talán egyetlen valódi) dán Dogma-film annak idején szándékosan fosztotta meg magát a legtöbb konvencionális filmes eszköztől, azért, hogy, úgymond, a leplezetlen valóságot mutathassa meg. A mozgalom közelében született híres filmek nyomán készült, az utóbbi években nálunk is megsűrűsödő színházi verziók (Hullámtörés, Dogville, illetve Az ünnep címen több helyen is játszott Születésnap) hiányérzetet hagytak maguk után: mintha a „mit” kérdése fontosabb lett volna a „hogyan”-nál. A kolozsvári produkció azonban szerencsés csillagzat alatt született, mert benne a felkavaró történet elmesélése és az elmondás sokrétű, változatos, egyben az eredeti mű felé kacsintó, de azt sosem szolgaian másoló metódusai egységben jelennek meg.
Ha egyetlen jelzővel kellene leírnom az előadást, alighanem a „kellemetlen” lenne a választott szó: a nagyszámú közreműködő mindent megtesz azért, hogy a néző ne érezze magát túl jól. És bár erős fenntartásaim vannak a hasonló, a nézőt valamilyen szinten szereplővé változtató előadásokkal szemben, itt a jól átgondolt koncepció és a színészek könnyed profizmusa feledteti kételyeimet. A színházi helyzet imitálja a történet helyét és idejét: a családfő, Helge ötvenedik születésnapjára gyűltünk össze mi, nézők is, hogy a hosszú vacsoraasztalok mellett elfoglaljuk helyünket, s az ünnepi menü elfogyasztása közben és után szembesüljünk az eltitkolt múlttal, méghozzá úgy, hogy közöttünk és mellettünk színészek, azaz családtagok ülnek, fogyasztanak és gyilkolják egymást.
A nagycsaládon belüli hatalmi viszonyokat a stúdióterem előterében bemutatott, elhúzódó előjáték kristálytisztán és könnyedén felskicceli: a zegzugos foyer egész területét bejátsszák a szereplők, akiket elnézve már itt világos lesz, hogy egy korántsem felhőtlen este tanúi (és résztvevői) leszünk. Minden lépésü(n)ket két kameraman veszi, így a fejünk fölött lévő monitorokon követhetjük azt is, amit épp nem látunk. A szimultán pergő jelenetek közül az, amelyik karnyújtásnyira tőlünk zajlik, olykor kommentálja, kiegészíti vagy felülírja azt, ami közben a terem másik sarkában (nézők egy más csoportjától karnyújtásnyira) történik, de a tévéközvetítés révén persze azt is élő egyenesben látjuk.
A profi videotechnika fontos dramaturgiai eszközzé lesz bent a stúdióteremben is. Carmencita Brojboiu hosszúkás, asztalokra komponált elegáns enteriőrjében ülünk, s miközben a tőlem néhány terítéknyi távolságra lévő Christian (Szűcs Ervin) épp szenvtelen hangon részletezi, hogy köztiszteletben álló apja gyerekkorában hogyan erőszakolta meg rendszeresen őt és testvérét, nem kell a terem és az asztal másik végében lévő Helge (Bogdán Zsolt) felé fordulnom, hiszen a fiú feje fölött lévő hatalmas vásznon éppen az apa hitetlenkedő arcát látom. Közelség és távolság különös játéka kezd működni, ami mindvégig fenntartja a nézői figyelmet. A történésektől elidegenítő effektek (mikroportok, kézikamerák, képernyők, vetítővásznak stb.) mintegy garantálják, hogy jótékony távolságba kerüljünk az eseményektől, miközben éppen a látszólag mindent megoldó távolságot egyszerűen képtelenség létrehozni, hiszen önkéntelenül is a családi és társadalmi dráma részesei leszünk.
A Születésnap kiváló formában mutatja a kolozsvári társulatot: a huszonnégy szereplőnek ezúttal nemcsak egymásra, de a velük együtt játszó nézőkre is nagyon oda kell figyelnie. A dermesztő igazságra lassan rádöbbenő húgnak (Kézdi Imola), a kis társaság büszkén vállalt antiszemitizmusára magasról tevő zsidó barátjának (Buzási András), a nagyhangú, elviselhetetlen öcsnek (Viola Gábor) és az őt kiszolgáló, neki kiszolgáltatott feleségének (Csutak Réka), a leleplezés után szoborkeménységgel a gyerekeire néző anyának (Kató Emőke) egyaránt jutnak emlékezetes epizódok. Az „itt mindenki aberrált” önkéntelenül megformálódó ítélete felől a népes felszolgálószemélyzet szerencsésen bizonytalanít el: a Christian cinkosává váló séf (Sinkó Ferenc) és a traumatikus események után a fiú oldalán új életet kezdő Pia (Györgyjakab Enikő) megnyugtatóan normálisak – ösztönös emberségük és tisztelettudó jóindulatuk reményt ad.
És erre szükségünk is van a két főszereplő nagy meccsét nézve. Szűcs Ervin Christianja először csupán magára erőlteteti a nyugalmat és a józanságot (közelről látni ideges összerezzenéseit), majd amikor az apja ellen indított totális háborúban sorra veszíti el a csatákat, elkezdi összeszedni magát. Nem csupán feltápászkodik minden vereség után, hanem egyre magabiztosabb lesz: szinte érthetetlen, honnan merít erőt a magányos, keserű küzdelemhez. Mert Bogdán Zsolt Helgéjében méltó partnerre, igazi nagyvadra talált. A férfit védi és élteti a saját közege (aminek, ne feledjük, mi is alkotóelemei lettünk!): a társaság kedvencével lehetetlenség szembeszegülni, nemhogy az életére törni. Bogdán rezzenéstelen arccal hallgatja a képtelen vádakat, s csak a sokadik menetben lehet kihozni a béketűrésből: áthatolhatatlannak tetsző páncélján finom hajszálrepedések keletkeznek, s innentől már nincs visszaút. A végig büszkén viselt díszes maszk lehull és darabokra törik: a magabiztos mosoly végül beteg vicsorgássá torzul. A szörnyetegnek már nem jut hely az asztalunknál.