…minél nagyobb Falstaff hasa, annál kisebb az előadás önbizalma.

Esküdt ellenségei sem vádolhatják Verdit, hogy utolsó operáját hatásvadászón indítja! Miközben a megelőző Otello az operairodalom legdöbbenetesebb darabkezdete, amely ördögi örvénnyel ránt bennünket az események közepébe – a Falstaff el se kezdődik igazán. Csak mellesleg kapcsolódunk be egy kocsmai vitába, amelyről fokozatosan derül ki, miről is szól, és kik is a szereplői. Ez a jelentéktelen csetepaté azonban percről percre izgalmasabbá válik, és hozzávetőleg az első kép felénél lassan azt is megértjük, miért lényeges az, amit addig láttunk-hallottunk. A zene csillogó karakterrajzán túl leginkább attól válnak a dolgok fontossá, hogy egy nagy egyéniséget látunk a színpadon. Minél nagyobbat és érdekesebbet, annál jobb.
A nyitóképben a nézőnek bőven van ideje. Én azt szoktam figyelni, mekkora pocakja van a kocsma fővendégének. Megfigyelésem szerint minél nagyobb
Falstaff hasa, annál kisebb az előadás önbizalma. Kétségtelen, hogy a címszereplő maga ecseteli önnön kövérségét: „Ez birodalmam, s növelni kell.” Ám mindig úgy éreztem, hogy magával kapcsolatban szándékosan túloz. Igazi birodalma (vagy, ahogy az olasz szöveg mondja: „királysága”) nem testének, hanem lelkének hatalmassága. Természetesen egy nagy testet sokkal egyszerűbb előállítani.
Az új pécsi Falstaffban Rátkai Erzsébet jelmeze úgy 160 kilósra hizlalja föl a lovagot. Biztosra mennek a komikus hatással, ha lúd, legyen kövér! Amikor azonban a másik (az első) szereposztás Falstaffjától a szünetben arról értesülök, hogy a tekintélyes póthas viselése miatt a próbák alatt nyolc kilót fogyott, akkor valóban úgy érzem, hogy a tragikomikus sokértelműség közepében vagyok. Persze az álhájtömeg várható volt, hisz a színlap vígoperának titulálja a darabot, holott Verdi eredeti megjelölése így szól: „lírai komédia”.
Amit vállalt Nagy Viktor, azt szépen teljesíti: biztos kézzel aknázza ki a komikus hatásokat. A windsori víg nők olyan kedvvel püfölik a párnákat, mintha máris a pofátlan hódítót vernék. Mrs. Quickly bájosan utánozza Falstaffot, amikor elmondja, hogyan fogadta őt. A légyottra magát „kicsípő” Falstaff ünneplője épp annyira van eltúlozva, hogy az ízléstelenség mulatságos legyen. A rendező jó érzékkel mozgatta meg a szereplőket, a színpadi történés mindig dinamikus, de sohase tűnik hajszoltnak. Élvezetes vígjátékot vázolt föl, a remekmű mélyebb rétegeinek kiaknázására azonban nem tett kísérletet.
A Falstaffot a társulat új vezetője választotta névjegyének. Első gondolatunk, hogy a darab sokkal inkább egy sokéves társulatépítés végére kívánkozik, mint az elejére. Aprólékosan kiépített ensemble-kultúrát, összeszokott együttest föltételez. Aggodalmaink azonban jórészt nem igazolódnak. Ebben döntő szerepe van a darabot betanító és vezénylő Kovács Jánosnak, aki gyakorlott ihlettel irányítja az életveszélyesen örvénylő együtteseket. Vannak kisebb szétcsúszások, de a muzsikálás egésze mégiscsak biztonságot áraszt. A Pannon Filharmonikusok néhány tétova rézfúvós állástól eltekintve színesen, időnként sziporkázva követték a keze nyomát.
További nehézség, hogy a darab előadásához kilenc kitűnő énekesre van szükség. És egy zsenire. Pécsett a két szereposztás miatt értelemszerűen kétszer ennyire. Nos, az általam látott második gárda körülbelül ötven százalékban felelt meg a kívánalmaknak. A fiatal Cseh Antal hihető Falstaff. Olyan a címszerepben, mint egy kancsó friss újbor: savai harsogóak, ereje figyelemre méltó, ám színe egyelőre bizonytalan. Van karaktere, de még kevés benne a harmónia. Végig erős, egészséges hangon énekel – s ez az idő haladtával egyre kevésbé adekvát a szerep kívánalmaival. A Becsületmonológ impozáns, a Forddal énekelt duett élvezetesen mulatságos. Az elbűvölő „Voltam én egykor daliás legény” dalocska viszont már észrevétlen marad, a III. felvonás nagy ázottkutya-monológjával nem tud mit kezdeni. A figura alapjában áll a lábán, a szólamot jól értelmezi. Dinamikai árnyalatai vannak, hangszínárnyalatai nincsenek. Az óbor ezer színét, száz titkát, bársonyos zamatát (egyelőre) nélkülözzük. (A hiányokra magyarázat, bár nem mentség, hogy a pécsi Falstaffal együtt Szegeden a Pillangó, Miskolcon a Nyomorultak főszerepeit próbálta. Egy induló tenor a közelmúltban Kalafként debütálhatott – ám előző este még elénekelte a Tosca Cavaradossiját is. Az efféle halmozás, a figyelem és az energia szétforgácsolása a pénzügyi haszon mellett mindig komoly művészi deficitet eredményez, hosszú távon pedig katasztrofális befektetésnek bizonyulhat. „Hanyatlik minden!”) A számomra eddigelé teljesen ismeretlen Bognár Szabolcs középfajú baritonján megfelelően dohogja Fordot, csak a fajsúlya kisebb a kívánatosnál, és épp a szerep csúcspontján, a nagy monológ végén fogy el az ereje. Szerelmespárunk fiatalos és hamvas, ami magától értődővé teszi minden mozdulatukat. Sáfár Orsolya inkább kislányosan üde megjelenésével, Horváth István nemesen könnyed frazírozásával hat. Karcsú tenorját okosan igazítja az olyan, kissé testesebb orgánumot kívánó szólamokhoz, mint a Bohémélet Rodolfója, vagy most Fenton. S az is örvendetes, hogy derekának karcsúságát is igazítja a figurák igényéhez. Vermes Tímea szubrett szopránja még mindig inkább Annuskát idézi, mint Alice-t. A szólam egyes részein alig hallani. Csakúgy, mint az amúgy telivér komédiás Bukszár Mártát. Mrs. Quickly nemcsak karikatúrisztikusan kipakolt kebleket, de mellesleg erőteljes alt hangot is kívánna. Horváth Szabó Gábor tenorja és Király Miklós basszusa is olyan kopottnak és fakónak tűnt, mint jelmezük. Simon Kriszta finom nőiséggel énekelte és játszotta a darab leghaloványabb alakját, Meg Page-et.
Csajághy Szabolcs váltótárs nélkül is erőteljes csengő hangon adta Doktor Cajust. Az új operaigazgató, az egykori tündöklő Fenton azt nyilatkozta, Pécsett sem rendezni, sem énekelni nem akar, de Cajus szólamát megtanulta, hogy a szólamtárs betegsége esetén ne maradjon el előadás. Nos, Gulyás nemcsak bravúros adottságú énekes, de ihletett művész is volt, ezért ezúton buzdítjuk, hogy efféle ma neki való karakterfigurákba bátran álljon be! Igen jótékonyan hatna társulata hangulatára – és különleges élményt adna.
A publikum lelkesen fogadta a nehéz darabot, illetve annak könnyített változatát. A záró fúga végén („Kacagjuk egymást”), a szereplők lejöttek a nézőtérre, és a publikummal együtt nevettek. A gesztus nem tűnt erőltetettnek. A vállalkozás komolysága, az előadás színvonala adta a hitelét.

Giuseppe Verdi: Falstaff
Jelmez: Rátkai Erzsébet. Díszlet: Horesnyi Balázs. Karmester: Kovács János. Rendezte: Nagy Viktor.
Szereplők: Cseh Antal, Bognár Szabolcs, Horváth István, Csajághy Szabolcs, Király Miklós, Horváth Szabó Gábor, Vermes Tímea, Sáfár Orsolya, Bukszár Márta, Simon Kriszta.

Pécsi Nemzeti Színház, 2012. február 25.