Az egymást likvidáló hatalmasok elődjeik bűneit ismétlik újra meg újra.

Jó estét, mondja lazán a mikrofonba a király, tombol a tömeg, éljenzi a vezért és klánját, feszülnek a hibátlan sötét öltönyök, a királyné kiskosztümben ragyog; tüsténkednek a rendezvényszervezők, a készséges udvaroncok, élükön a villogó szemüveges, nyakkendős menedzserrel, Poloniusszal, aki Laertesnek diktálja éppen az aktuális direktívákat. Claudius magas emelvényen áll, nyugodtan és vizslatóan néz a szemünkbe, flottul elegáns és laza, otthon van, ez az ő terepe, csak akkor borítja el agyát a vér, s kezd mindjárt üvöltözni is, mikor Hamletet hozza szóba, aki nem átall gyászfeketében járni, s nem örül együtt a sokasággal. Dermesztő ekkor a csend, mozdulatlanul, némán áll az establishment, mindenki Hamlet válaszára vár; hosszan kitartott és fenyegető a jelenet.
De hol van Hamlet? Az addig éles fényekkel szabdalt tér elsötétül, vasfüggöny ereszkedik elénk, s valahonnét messziről hallatszik csak a királyfi szólama, amint a gyötrelmes helyzetet zsolozsmázza. A színpadon ülünk, szemközt velünk kietlen, ipari táj: fekete nejlonfóliák borítják a széksorokat, az oldalfalakat, a földön szétszórt hulladék, a balkon peremén vastraverzek futnak körbe, jobbra szögletes fémállványzat nyúlik a magasba, mikor felmásznak rá, élesen csattognak, döndülnek a fémek, akárcsak mikor a vasfüggönyt döngetik a játékosok.
A délceg király (Makranczi Zalán) kőkemény despota, ellentmondást nem tűrő, korbácsos kezű hatalomtechnikus; öröklétre berendezkedve, azt hiszi legalábbis. A megalázkodást, a besúgást evidenciaként várja el, a királynét és szolgáit terrorizálja, Opheliát meghágja (messze, a magasban), nemhiába „vérnősző barom”. Szegény megzakkant Ophelia (Radnay Csilla) rendre felhuzigálja a szoknyáját, ha később közel merészkedik Claudiushoz, Gertrud a lány halálhírére arcon suhintja férjét.
Hamlet (Szabó Kimmel Tamás) lázadó kamaszsrác, akire nagy kalandként zuhan rá a hirtelen jött felelősség: megbosszulni apja halálát. Mikor az egérfogó-jelenetben lelepleződik a király, „valami zenét” kér, s a feldübörgő rockfutamokra tombol, mintha csak győztes buliból jönne. Szabó Kimmel Tamás Hamletje szenvedélyes, indulatos siheder, egy az udvar ifjai közül. Előbb kamaszos szertelenséggel és virtussal bocsátkozik a zsarnok elleni harcba, majd lassan magába száll, önvizsgálatot végez, önvád is gyötri, s mire a magasból aláhajolva felgraffitizi a fekete fóliás falra a majd végig ott virító emblematikus feliratot – TO BE OR NOT TO BE -, már nagyjából tudja, nincs más választása, mint elpusztítani a zsarnokot.

Radnay Csilla és Szabó Kimmel Tamás / Schiller Kata felvétele

Az udvar lelkes talpnyalók hada, begyakorolt rituáléval, a király iránti feltétlen lojalitással, a jól fizetett szolgálat különféle fokozataival, egészen az üzemszerű besúgásig. (Hja, Shakespeare az önként vagy parancsra jelentők logikáját is megírta.) Oda húznak, ahol erőt éreznek; mikor Claudius megbukik, iszkolnak szerteszét, már az új hatalmat kémlelve. Polonius (Rába Roland) simulékony, előzékeny szürke eminenciás, elébe megy a parancsoknak, a gondolatait is kitalálná az uralkodónak, s pókerarccal viseli szolgalétét. Rosencrantz (Marton Róbert) és Guildenstern (Hevér Gábor) nemcsak a király cinikus besúgó talpasai, hanem veszekedő partnerek is: a pondrólét stációiba kapunk bepillantást. A nők mindenestől alávetettek itt: Söptei Andrea királynéjának nagyvonalú, familiáris nyájasságát, fölényét időről időre felülírja asszonyi magalázottsága. Radnay Csilla őrületbe hajszolt, magyar népdalokba temetkező Opheliája ugyanúgy apró csavar az ördögi gépezetben, mint a többiek, csak ő még kiszolgáltatottabb.

Alföldi Róbert rendezése pazarul kivitelezett, strukturált, igen formátumos munka: nemcsak a zsarnokság olajozottan működő jeges miliőjét teremti meg hibátlanul (többek közt a térkezeléssel, a figurák szituálásával), hanem a lélektani folyamatok kibontásában is remekel, precízen mutatva meg a hatalom összeroskadásának dimenzióit. Hamletje érett, világos gondolati ívű, következetesen végigvitt előadás: logikus is, ütős is. S bár Alföldi, szokásához híven, magától értetődő természetességgel transzponálja a jelenbe a játékot, egy percig sem aktualizál, csak lehántja a kanonizált műről a kultúrhistóriai rétegeket, s fénybe állítja a kortársi tartalmakat. Közben ars poeticaszerűen vall a színházcsinálásról (a Nemzetiről is persze), a társadalomról, az aktuális világállapotról, a fiatalok létezéstechnikáiról. Mikor Polonius bejelenti Hamletnek a színészek érkezését, két meggyötört, toprongyos alak érkezik, kis motyóját kocsin húzva a kiglancolt udvarba. László Zsolt és Nagy Mari porig alázott színészeinek egyebe sincs, csak a szakmai erkölcse: a mesterség becsülete, a szakma tisztelete. Még végig sem mondták szerepüket (a nevezetes egérfogó-jelenetet), már rugdossák is őket kifelé. Hollósi Frigyes és Znamenák István vidor sírásói nemcsak lábszárcsontokat hurcolásznak elő a friss sírgödörből, hanem történelmi rekvizitumokat, vörös csillagot, holokauszt-rabruhát, 56-os lyukas zászlót. Sorozatot, sziszegi az előadás végén Fortinbras, a halk beszédű, érzelemmentes piti hivatalnok, az új király. Nem zeng angyalok éneke, s nem emeli négy százados Hamlet holttestét a ravatalra. Géppisztolykattogás hangzik, végtelenül hosszan, s a játékosok ott ülnek velünk szemben, s csak néznek, mereven.
Illúziótlan, rideg mechanizmus tárul elénk, érzelmes felhangok nélkül. Az arctalan hatalom hideg bensőségessége lassan olvad szét a beálló káoszban. Az egymást likvidáló hatalmasok elődjeik bűneit ismétlik újra meg újra. Apró ritmushibák, szótévesztések előfordultak a premieren, de a konstrukció hibátlanul működik: az előadás lendületes csapatmunka. Nádasdy Ádám jól mondható, mértéktartóan modern fordítása a siker egyik záloga. A jelenetek áthelyezése, a húzások (dramaturg: Vörös Róbert) a rendezői koncepciót nyomatékosítják. Menczel Róbert színpadképe úgy használja (s mutatja meg) a Nemzeti terét, ahogy még sosem láttuk: Alföldi bejátszatja valamennyi helyszínt, a zsinórpadlástól a fóliázott nézőtéren át a hátsó páholyok miniszínpadáig. Nagy Fruzsina kortárs jelmezei, a fess öltönyök, a manapság divatos trendi lila nyakkendők, a lezser szerkók a jelen kellékei. (Hamlet a vívójelenetben, finom ellenpontként, reneszánsz mentében lép fel).
Méltóbban aligha ünnepelhetné tízéves fennállását a sok vihart látott új Nemzeti, mint ezzel a robusztus Hamlettel. (Amúgy pedig: gondolta volna bárki is tíz éve a fölépítés körüli zűrzavarban, hogy ilyenné lesz a színház, s ilyenné lesz a világunk, mint amilyenné lett?)
Úgy hiszem, kultelőadás született.

Shakespeare: Hamlet
Fordította: Nádasdy Ádám. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Vörös Róbert. Zenei munkatárs: Zságer-Varga Ákos. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Szabó Kimmel Tamás, Mátyássy Bence, Rába Roland, Szatory Dávid, Marton Róbert, Hevér Gábor, Fehér Tibor, Farkas Dénes, Előd Álmos, László Zsolt, Nagy Mari, László Attila, Hollósi Frigyes, Znamenák István, Söptei Andrea, Radnay Csilla.

Nemzeti Színház, 2012. március 16.
Budapesti Tavaszi Fesztivál – IV. Nemzetközi Színházi Fesztivál