Majdnem minden mozzanat kétéltű: valós és parodisztikus…

Annyi rétege van ennek a színjátéknak (= szöveg + előadás), mint Peer Gynt hagymájának – de azzal ellentétben magva is. Lássuk csak.
Népszínmű. Tulipántos műmagyar mesevilág. Menyecske pattan tűzről, falu kujonja legénykedik. Előfüggönyön idilli magyar falu, dombok, erdők karéjában templomtorony, piros tetős házak, később kastélyszerű patinás kúria. Művirág, mely szebb az eredetinél (és minden erőltetettségtől mentesen válik önmaga metaforájává).
Operett. Bonviván – primadonna. Táncoskomikus – szubrett. Összevesznek, kibékülnek, egymáséi lesznek, dalban, táncban elbeszélve, tapsidő bekalkulálva. A Honthy Hannára írt mindenkori nagyasszonyt Bodnár Erika veszi használatba (falusi polgármesternő nagykalapban, almazöld kosztümben, majd lamé kabátkában). Füzér Anni jelmezei is duplafedelűek (ld. később).
Szocreál dráma, ötvenes évek. Termelési konfliktus, kulákforma nagytőkés, párttitkárforma kormánybiztos mint pozitív hős. Kulák leleplezve, ingadozók megtérnek, Nyugat felé kacsingató kétlelkű leányka rájön, hol a boldogság mostanában, pozitív hős megdicsőül.
Mai társadalmi dráma. Hic Rhodus, hic salta. Az előbbiek aktualizálva és (látszólag) komolyan véve. A pattanásig feszült drámai szituációban (a falu nagy, szimbolikus értelmű ünnepére szánt, virágból kirakandó szentkorona veszélybe kerül, mert a tőkés megszegi a szerződést, és nem egészen világos nyerészkedési okokból nem szállítja a virágot) a kormánybiztos először a tőkés mellé állna (elvégre ez a dolga), de aztán győz a szerelem és a népnemzeti hűség: hősünk az utolsó percben elkobozza a dugdosott virágrengeteget, és nézői szemünk előtt ölt pazar virágpompát a koronaváz. Trikolor ameddig a szem ellát, zenei és látványbeli apoteózis, éljen a haza, a virágos Magyarország. Az ujjongó kórusban mellesleg ott nyüzsög, dalol, teszi-veszi magát a tőkés is. Neki is megvan minden oka az ünneplésre. Ő tudja, miért. És a többiek is tudják, miért nem kergetik el.

Ötvös András és Ónodi Eszter / Schiller Kata felvétele

És – hát persze – mind a fentiek paródiája. Kovács Dániel, Vinnai Andrással együtt írt darabjának rendezőjeként, majdnem mindvégig virtuózul megoldja, hogy majdnem minden mozzanat kétéltű: valós és parodisztikus legyen; az idilltől és a népszínműtől a nacionalista demagógiáig és a lincshangulatig minden vegye magát halálos komolyan, hogy beállhasson a visszájára fordulás bonyolult folyamata. (A megszorítás – pardon a tabu szóért – az első felvonás időnként „egy az egyben” népszínműves perceire utal, és az írói anyag is kevésbé karakteres itt; a régi-Reagan szóvicc legfőbb baja például, hogy szakállas.) Megágyaz ennek már a szórólap, amely így ér véget: „A magyaros dallamok, a kis falusi közösség öntudatra ébredésének megható, hazafias története, az operett csillogó világa minden keblet megdobogtat. Könnyes szemmel, arcunkon mosollyal fogunk felkelni székeinkből a három felvonásnyi felhőtlen szórakozás után.” Karinthy iskolai dolgozat-paródiái juthatnak eszünkbe. A kisdiák komolyan gondol minden szót, mert így sulykolták belé; az olvasó mosolyog, és elszorul a szíve. Mi lesz itt, ha felnőnek ezek a gyerekek?

A Kovács Dániel tervezte díszlet előfüggönyén a festett virágok között észrevétlen megbújt egyetlen szál valódi virágot persze hogy leszakítja pozitív hősünk, a komputeragyú, de Jókai-hőshöz méltón ábrándos szívű kormánybiztos; és ki más mosna kezet a festett patakban? Ha valaki a csobogást is hallaná – nehogy ellenkezni merjünk!
Amikor bonvivánunk, primadonnánk repesve üdvözli egymást „Jácint!”-ként és „Viola!”-ként, ebben csak a közönség talál nevetnivalót. A paródiát, a szatírát megöli, ha a szereplők is szánt szándékkal leleplezik magukat: a polgármesternek és Hlesztakovnak el kell fogadnia magát, hinnie kell magában, akkor lesz művészi értelemben nevetséges. Ezt rendező és társulat nemcsak érti, de többnyire meg is valósítja. Így jön létre reálszituáció és paródia duplafedelű egymásba játszása, amely nézőtéri hatásában triplafedelű lesz: a sűrű operett-tapsokkal kísért, a virtuozitásnak kijáró nevetés mélyén keserűség bujkál, és az utóíz már csak pusztán keserű.
Számos jó alakítás közül is kiemelkedett számomra Ötvös András mint vidékfelemelési kormánybiztos, aki naiv és fölényes meggyőződéssel kántálja az ismert frázisokat (és még a focit is szereti), de vajból van a szíve; Tasnádi Bence e.h. mint Norbi, kormánybiztosunk nyegle asszisztense, a jól ismert arrogáns törtető, akit azonban ugyancsak megtisztít a szerelem; Kocsis Gergely mint a polgármesternő bávácska fia, akinél viszont az ábránd a felső réteg. És akik két-két szerepben remekelnek: a közmunkára kirendelt cigány családban Bodnár Erika mint családfő, Elek Ferenc mint cigányasszony és Borbély Alexandra e.h. mint cigányfiú, és ugyanők mint polgármesternő, tőkés és tőkésprincesz. Primadonnánk, Viola, a virágkötő Ónodi Eszter elomlóan bájos, lírai, de a szokottnál kissé halványabb alakításában van jelen. És vegyük észre: milyen bravúrosan, pillekönnyed akrobatikával mozog az ifjú generáció (Pálmai, Borbély, Tasnádi, Ötvös).
Zenés mulatság, frenetikus nevetések, felelős gondolatiság – régi-új profiljához hív partnerül a Katona.

Kovács Dániel – Vinnai András: Virágos Magyarország
Zene: Kákonyi Árpád, Matkó Tamás. Dalszöveg: Máthé Zsolt. Dramaturg: Radnai Annamária, Szabó-Székely Ármin e.h., Boronkay Soma e.h. Asszisztens: Budavári Réka. Rendező: Kovács Dániel.
Szereplők: Ötvös András, Ónodi Eszter, Tasnádi Bence e.h., Pálmai Anna, Elek Ferenc, Borbély Alexandra e.h., Bodnár Erika, Kocsis Gergely, Rajkai Zoltán.

Katona József Színház, Kamra, 2012. április 26.