Buborékok

S amennyire búsan hullámzik a hármasosztatú, fémszerkezetes hátsó térben a középső csarnokot, parcellát elfoglaló zenészek muzsikája (zene: Kovács Márton), éppen annyira komolynak, ünnepélyesnek hatnak a feketébe-fehérbe öltöztetett férfiak és nők, akik a három felvonásban három különböző kiegészítő színt kapnak magukra: pirosat, sárgát, s végül kéket. Egy narancsba fogadok, hogy ez a színdramaturgia nem a véletlen műve, hogy mögöttes rendezői szándékot sejtet. Nemcsak azért, mert a megvesztegetési ügybe keveredő Rábay Miklós osztálytanácsos és neje, Szerafin puskaporos hangulatban elköltött reggelijénél az asztalról sonka, szőlő, no meg a banán mellett narancs is hull a padlóra (narancs! – ahogy azt a szereplők többször is elismétlik), hanem mert a többrétegű, ennél fogva sokféle nézőközönséghez szólni képes darab következetesen kigondolt, jól működő stílusát az egymással ügyesen ellenpontozott elemek, motívumok rendszere adja. Az egyes felvonásoknak saját karaktert kölcsönző színeken kívül a példa kedvéért megemlíthetők még Aranka refrénszerűen visszatérő pózai, melyekkel az úri társaság mulattatására élőképet rendező Chupor úr figyelmét igyekszik magára vonzani. Ugyanez az eszköz, vagyis egy mozdulatgesztus megismétlése egészen szerencsétlenül jelenik meg a nyíregyháziak előadásában, A szuzai menyegzőben. Ott az egyik katonára osztatik a feladat, hogy meghatározott pillanatokban dobbantson a lábával a parancs nyomatékosításának kedvéért. Az ismétlődések helyét azonban nem sikerül eltalálni, a csizmától megremegő színpad sem humoros, sem drámai hatással nem bír. Ezzel szemben a Buborékok ügyesen rendezi egybe a különböző stíluselemeket, motívumokat, így a stílus is megszűnik csupán stílusnak lenni; benne, általa egy lehangoló világ rajzolódik elénk. A szünet nélkül búsongó zenéhez újabb szólamokként olvadnak a színészek mondatai; még ha volna is súlya a szavaiknak, a létrejött hangkulisszában minden levegőssé válik. A látvány ezzel ellentétes hatást fejt ki. Hullámos, oldott, könnyű ruhák helyett minden jelmez zárt, körülhatárolt, vonalakkal van szabdalva. Csak az élőképekhez vásárolt fekete-arany kelmék áradnak, de azok aztán a színpad teljes szélességében. S ebben a kipukkadásra váró világban ott áll előttünk az igazi főszereplő – pontosabban a Mohácsi átirat igazi főszereplője – Betti, a szobalány (Trokán Nóra). A darab eleje óta sejthető, hogy babát vár. Így lesz egy vígjátékból – a vékony drámai alap följavításával – fekete komédia. Nincs javulás, nincs változás. Csak a halál, ahogy azt a végén a két öreg, Solmay és a felesége kimondja.

A szent család

Halállal végződik A szent család is (Kaposvári Csiky Gergely Színház). Egy egeret püföl halálra a három fiú és az egyetlen lány az anya (Lázár Kati) újonnan berendezett egyszobásában. Az öregasszony két ujja közé csippentve fogja a szottyadt testet, és vágja ki az udvarra. Az abszurd kép, az abszurd befejezés azonban nem kap kellő megalapozást az előzményekben. Schwajda György darabját fia, Schwajda Gergő rendezte meg. Miközben az ember az állandóan színen lévő Lázár Katit, az esendő, szeretetlen s szeretni képtelen, ugyanakkor talpraesett és életrevaló idős anyát figyeli, előáll a kérdés: miért ment tönkre ez a család? Kinek a tragédiája ez? Az anyáé, aki lop az ábécéből, hogy végre vele foglalkozzanak a gyerekei? A gyerekek tragédiája, akik nem kapnak mást, mint mérgezett szavakat? Vagy a változtathatatlan, levethetetlen sors hordja magában a tragédiát, egy gőzgombóc képében, amit csak befalni lehet, hévvel (metaforaként és ténylegesen is), anélkül, hogy az ember tudatára ébredne a szívét támadó mérgeknek? Lázár Kati szuggesztív, erős játékához mérten erős karaktereket hoznak a szomszédasszonyok (Horváth Zita, Tóth Molnár Ildikó, Kovács Zsuzsanna), s izgalmas az anyát hazakísérő idegen (Serf Egyed) szótlanul vádló alakja is.

A szuzai mennyegző

A társulat egységét a nyíregyháziak előadásában (A szuzai menyegző) sem lehet kétségbe vonni; a közösen megteremtett hang, a „stílus” egységét már annál inkább. A Sütő-drámát színpadra élesztő előadás a legyőzött nép beolvasztása érdekében alkalmazott hatalmi technikákra világít rá. Azonban korántsem világos, miként lesz a helléneket, makedónokat vezérlő Alexandrosz seregéből egyenruhások langyos gyülekezete, mely úgy vonul föl a színpadon, mint vetkőzni kész chippendale had. Mindenesetre pikáns a sok sötét és világos egyenruha, és a sok tiszti kalpag. Nem kevésbé a Piazzollára járt tangó, és Dvořák Új világ szimfóniája. A probléma csak annyi, hogy a világuralomra törő, birodalma egységesítését a makedón-perzsa nász révén elérni vágyó Sándor élveteg (a kielégülés kapujából visszhangzó) hangja, vetített arany képmása, a színpadias vonulások, a bozótharcosnak öltöztetett közkatonák, stb. sehogy sem férnek össze – hogy mást ne mondjak – Piazzollával. (Van az az ironizáló előadás, az a társulat és az a rendező, ahol igen. Ez most nem az.) A stilizált perzsa öltözetek, Éanna és Parmenion érzelmes párbeszédének pátosza összekoccan az előtte fölvázolt fülledt tangóromantikával, és ripityára törik. A díszlet (négyoldalú forgószínpad görögös arcélektől határolva), de legfőképpen az ismétlődő zenei betétekre előadott mozgásos tömegjelenetek nem annyira látványosak, mint amennyire ízléstelenek és dagályosak. Hogyan aktualizálódik a Sütő-dráma? Ki ez a Sándor, ki az ő szívbéli jó barátja, kik a tisztek, és kik a legyőzött perzsák? Hol áll a magyar ebben a rendszerben? Ahogy a Buborékokban, úgy A szuzai menyegzőben is tetten érhető a rendező vágya a beszédes és jelentéssel bíró színpadi nyelv megalkotására. Ami többé-kevésbé összejött Bagó Bertalannak Kecskeméten a Bánk bánnal, az nem sikerült A szuzai menyegzővel. Nem születnek igazából figyelemreméltó szerepformálások sem. A játékmód sokszor deklamáló, eleve összeférhetetlen egy groteszkre épülő előadással.A fesztivál első igazi buboréka azonban a Félrelépni tilos! a szolnokiak előadásában (rendező: Kiss József). Jelenthet kihívást Marc Camoletti szórakoztató darabja? Nehezen. A színészek lendületesen komédiáznak, dagadnak a keblek meg a sliccek, mind kádban a hab, hogy a nevetést nem lehet abba-habni. Már ha egyáltalán sikerült elkezdeni…