Shakespeare e kései tragédiája némiképp a Lear király paródiájának tűnik.

Shakespeare-rel politizálni örök aduásznak tűnik. Gazdagon rétegzett szövege, dupla fenekű szellemességei, az emberi természetben rejlő szélsőségek, magasztos és gyarló mozgatórugók ismeretéről tanúskodó tragikus, komikus vagy épp szatirikus figurái és helyzetei kimeríthetetlen forrásául szolgálnak az elvont filozófiai bölcselkedésnek, a társadalomkritikának és az aktuális közéletre utaló kiszólásoknak egyaránt. A szerző érdeméhez társul még a nem angol nyelvű Shakespeare-játszás nagy előnye: az újrafordítás lehetősége. A kortársi Shakespeare azonban továbbra sem adottság, hanem kihívás.
A KoMa Athéni Timon-bemutatójának akkor is szimbolikus hátterét adná a helyszín, az időpont és a játékmód, ha az itt-ott átírt szöveg nem irányítaná a figyelmet tudatosan az előadás társadalmi-politikai kontextusára. Ebből a szempontból éppúgy jelentést nyer az utóbbi évek kultúrpolitikai döntéseinek nyomán – egy rövid ígéretes periódus után – krízisbe jutó független szcéna megsegítésére frissen megnyílt Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház nyakatekert neve, mint a KoMától egyébként sem idegen „szegény színház”, értve ezen a díszletek és jelmezek hiányát. Ugyanakkor a világos alaphelyzet ellenére is kérdéses marad, hogy társadalomkritikus koncepciójukhoz miért választották ezt a nem véletlenül ritkán játszott, önmagában is problematikus tragédiát – méghozzá anélkül, hogy Szabó Lőrinc műfordítását maira hangszerelték volna. Erre ugyan akad elvétve kísérlet az előadásban, de stilisztikai egyenetlenséget eredményezve, ez csak még inkább ráirányítja a figyelmet a fordulatok porosságára. A nyelvezet azért is hangsúlyos, mert a vizuálisan redukált színházi élmény középpontjában határozottan a szöveg áll: az Athéni Timon eleve cselekményszegény dramaturgiáját némi zenéléssel, kevés mozgással és sok egy helyben állva vagy ülve folytatott párbeszéddel keltik életre. És hiába a vendégszövegbe csempészett utalással előhívott párhuzam Timon bukása és a függetlenek sanyarú sorsa között (a szenátorok azt javasolják a vagyonát eltékozolt nagyúrnak, hogy pályázzon, hátha…), ha ez csak további feslést jelent a dráma eleve vázlatos, elvarratlan szálakkal teli, sehogyan sem összeálló szövetén.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Shakespeare e kései tragédiája némiképp a Lear király paródiájának tűnik: egy személytelen, jellegtelen karakter, az athéni Timon naiv jószívűséggel szórja talpnyalóira a pénzt, igen komikusan hangoztatva, hogy bárcsak letesztelhetné egyszer barátságuk erejét, amiben – kis ellentmondás – egy percig sem kételkedik. A nincstelen Apemantus az egyetlen, aki nem kér adományaiból: bőszen szidja a pénz- és élvhajhász urakat és Timont, aki nem veszi észre, hogy kihasználják. Jóslatai persze egytől-egyig beigazolódnak – ami nem annyira az ő eszét dicséri, mint inkább a drámai alapszituációt minősíti. Timon magára marad, kivonul a közeli erdőbe, hogy onnan szórja a filantrópból mizantróppá vált nagy kiábrándult fröcsögő átkait az emberiségre – és így él tovább, amíg hamarosan meg nem hal. Van még egy kibontatlan mellékszál Alcibiades hadvezér körül, akit a szenátorok egy diplomatikusabb politikai program felé fordulva, hirtelen vállalhatatlanul véreskezűnek találnak, és győztes hadjárata „jutalmául” kitüntetés helyett száműzik városukból. A felbőszült katona sértettségében fogékonnyá válik Timon fájdalmára és szövetségesének tekinti őt bosszújában (bár Timon lényegében szóba sem áll vele). Mire Alcibiades megköti békéjét a reszkető várossal, Timon már halott.
Fekete Ádám dramaturgi munkájának köszönhetően a szerepösszevonások tökéletesen működnek: urak és kurvák, szolgák és pénzbehajtók, művészek és szenátorok jelennek meg sorra Jaskó Bálint és Mohai Tamás kettősének képében mint mindazok, akikben majd Timon csalatkozni kényszerül, míg a másik oldalon Vicei Zsolt testesíti meg Timon háza népét (a nagyúrnak családja nincs, csak szolgái!), és az őket magába sűrítő Flaviust mint a hűség és kitartás élő mintaképét. Jaskó és Mohai dinamikus játéka olyan erősen épít a Shakespeare által ezúttal igen vázlatosan felrajzolt karakterek karikatúraszerűségére, hogy ezzel párba állítva érthetetlenné válik Zrinyi Gál Vince Timonjának komolykodása, hisztérikus kifakadása, drámai hangszerelése, amit a személytelen, jellegtelen, a motivációk szintjén sem érthető, együttérzést nemigen keltő karakter eleve nehézkessé tesz. Mi baja a világgal? Az, hogy pénzen, bármily szívesen adta is, nem sikerült barátságot vennie? Vagy az, hogy a teszten tényleg kiderült, kinek a szeretete őszinte – de ehhez a valódi emberi kapcsolathoz végleg egy szintre kellett süllyednie jó szolgájával, Flavius-szal? Vicei Zsolt bölcselkedő-szentimentális Flaviusával csak a határán mozog a paródiának, de az egyértelműsítő gesztusok elmaradnak, az Alcibiades-t alakító Heczeg Tamás pedig mintha csak a vendégszövegben érezne rá a Mohai-Jaskó kettős előadás-meghatározó szatirikus hangvételére. A politikusok előtt feszengő, jelentése szóvirágaiba belegabalyodó katona az egyszerű igazságok embere – mi sem áll távolabb militáris szemléletétől mint a fehérgalléros (-kesztyűs vagy épp -tógás) diplomaták simulékony modora: rendesen elvégzi a piszkos munkát, de képtelen ráérezni a politikai széljárásra. Az előadást rendezőként is jegyző Zrinyi Gál Vincén kívül Horváth Illés az egyetlen, aki leheletnyi távolságot sem tart szerepétől. Sokszínű és erőteljes drámai hangot ad Apemantusnak, anélkül téve ezzel központivá az epés vészmadár perspektíváját, hogy erre a Shakespeare-i szerep terepet kínálna: ez a furcsa aszkéta filozófusnak nem eléggé bölcs, szkeptikusnak nem eléggé higgadt, cinikusnak pedig túlságosan értékorientált, ráadásul sorsát és vele nézőpontját egyszer csak váratlanul és lezáratlanul elhagyja a cselekmény.
Az aktualizálás sikerének kulcsa a koherencia rekonstruálása: a szöveg és az adott társadalmi valóság sokszínű egymásra olvashatóságának megteremtése a lehetőségek szintjén. Ehhez nem elég fragmentumokban elmozdulni a szatíra felé – végleg dönteni kell: paródia-e ez a tragédia. A függetlenek pedig – a pályázattal kapcsolatos kiszólás ide vagy oda – legfeljebb annyiban osztoznak Timon sorsában, hogy kreativitásuk és elhivatottságuk produktumait nem onthatják a végtelenségig hitelre. És míg ez a párhuzam kibonthatatlanul sántikál, az inkoherens előadás alapját képező darabválasztás enélkül a szál nélkül végképp kérdésessé válik.

William Shaekspeare: Athéni Timon (KoMa Társulat)

Fordította: Szabó Lőrinc. A szöveget átdolgozta: Fekete Ádám. Zene: G. Szabó Hunor. Dramaturg: Fekete Ádám. Rendezte: Zrinyi Gál Vince.
Szereplők: Zrinyi Gál Vince, Horváth Illés, Herczeg Tamás, Vicei Zsolt, Jaskó Bálint, Mohai Tamás, Mervel Miklós.

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2012. október 5.