A tragédia kisszerűen, alattomosan és szürkén zajlik le, ahogyan az élet csordogál ezen a vidéken.

Még nem kezdődik el az előadás, de a nézők már sajátos performansz keretében hangolódnak az elkövetkező két órára, ahogy a meredek lelátón egyensúlyozva igyekeznek elfoglalni a helyüket, főként a belső székekre késve érkezőknek kell találékonynak és ügyesnek lenniük. A nézői forgalmat vasutasnak öltözött jegyszedők irányítják, át a játéktér arénáján, és fel a nyaktörés elkerülése miatt korlátokkal övezett nézőtérre. De nem is nézőtér ez, akár nyitott peron is lehet, a jegyvizsgáló masiniszták végül maguk is beszállnak, és lezárják a feljáratokat. Mindössze egyetlen vaskorlátot húznak el, de ez olyan, mintha a világ legbiztosabb pecsétjét ütnék rá: nem kizárják a nézőket, hogy kukkoljanak a negyedik fal mögül, hanem belezárják őket a produkcióba. Praktikus művelet, és színházi gesztusként is működik.
A korlát használatba vételéhez hasonlóan üdítő teátrális apróságoktól hemzseg a produkció. Az elhúzó vonatok nem hangkulisszából érkező tülkölések, hanem az asztaloknál ücsörgő színészek játsszák el remekül, hogy az áthaladó expressz robogásától rázkódnak az asztalok, székek és szódák. A jelenetváltásokkal sem pepecsel a produkció, hanem Leni egyszerűen kikiáltja őket brechtiesen, és munkafényben, a nézői pillantások kereszttüzében történik az átdíszletezés. Füzér Anni színpadi látványának lényegi része pedig bár mindig asztalokból és székekből áll össze, de hol profánul a restit vagy a West „termeit” vagy Attila vegyesboltját jelzi, hol költőien a viaduktot vagy a vonatbaleset utáni káoszt mutatja be, vagy a resti metafizikusan kitágul, és egyetlen térbe szippantja maga mellé a vasúti állomás többi színterét is. Nincs takargatás, kendőzetlenül az előadásba invitál minden mozzanat. Naná, hiszen „robog” a publikum a darabbal, mintha egy leleplezés szemtanúiként vagy egy esküdtszék tagjaiként követnénk az előadást.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

A leleplezés tárgya Hudetz, vagyis Huda állomásfőnök, mert az előadás alapanyagául szolgáló Ödön von Horváth darab, A végítélet napja Faragó Zsuzsa dramaturg vezényletével lényeges pontokon lett áthangszerelve. A nyárspolgári, apró lelkek kilépnek a cukorkásabb horváth-i világból, és a nyersebb, mai-közelmúltbeli magyar vidéki valóságba illeszkednek. A horváth-i karakterek ma is élők, de az eredeti dialógok csakugyan inkább Jávor Pál korát idézik, úgyhogy jogos az igazítás. Sarkalatosabb változás, hogy az eredetihez képest az állomásfőnök nem fiatalabb egy tízessel megunt feleségénél, hanem egyidős vele, a belehabarodó Annának akár az apja is lehetne. És ezzel a rendezés izgalmas, új irányokat fedez fel.
Forgács Péter rendező egy némajátékkal indít: Hudát szertartásosan megebédelteti a felesége. Erzsiként Varjú Olga szikár, kiégett, szürke asszonyt játszik, akinek már nincs mondanivalója a férje számára, de mindent tud róla, hiszen egy életet éltek le egymás mellett, és mindez sugárzik, ahogyan összeszorított szájjal igazítja a tálat, ahogy mer neki a levesből. Gazsó György kimért állomásfőnöke pedig pissz nélkül fogadja a kiszolgálást: rend van az univerzumban. Ezt a rendet borítja fel Szilágyi Csenge tinédzser Annája, aki poénból lesmárolja Hudát, és aztán bele szeret. Nem nagy szerelem ez, Anna egy fruska, aki ujja köré csavarja a kiégett férfit, mert van közös titkuk, a bűntudat, ami itt az isten háta mögött válik végzetessé. Falusi melodráma, mintha egy bulvárlapban olvasnánk. Hiba került a gépezetbe, és minden felrobban, fellángolnak az indulatok a derék falusi népek körében, de valójában a hiba már kódolva volt ebben a világban.
Gazsó György Hudája ahogy egy balettmester tánclépéseivel végighalad szokásos útján a szemaforig minden átrobogó vonatnál, maga a kisvárosi hős esszenciája. Telitalálat, ahogy ez a szürke kisember hivatásának tudatában a Bolsoj szólistájának gőgjével rántja oldalra a fejét. Fontos ember ő, hogyan is tévedhetne. Ezek alapozzák meg azt a szűklátókörű öncsalást, amit Huda képvisel: ő még sohasem állította át késve a szemafort, ő egész egyszerűen nem lehet hibás! Gazsó gyermekien mosolygó, tohonya és naiv állomásfőnökként egyszerűen képtelen rá, hogy beismerje a vétkét. Ahhoz Annának kell feláldoznia magát, Szilágyi Csenge ijedt tinédzserének, aki egész egyszerűen megzavarodik a súly alatt, ami hirtelen rá szakadt. És mindez a sok erkölcsi dilemma voltaképpen a körülmények váratlan és végzetes egyben állásának köszönhető. A rendezés éppen ezt az egyszerűséget csípi el: minden halad a maga útján, nincsenek nagy, lánglelkű fordulatok, voltaképpen a tragédia is olyan kisszerűen, alattomosan és szürkén zajlik le, ahogyan az élet csordogál ezen a vidéken.
Mindehhez természetesen kell az a sunyi atmoszféra, amit a színészek remekül teremtenek meg. Gados Béla vidéki potentát kocsmárosa, a kizsákmányolt, otromba Leni Parti Nóra alakításában, Pásztor Tibor suttyó Ferije, Spolarics Andrea remekül hablatyoló, gonoszkodó öregasszonya Leimgrubernéban, Ilyés Róbert gyanakvó és rövidlátó Nyomozója, az ütődött Favágó Ágoston Pétertől, Katona László a sutyerák vegyesboltos Attilaként, vagy Ollé Erik kutyaéhes szemekkel vizslató rendőre, az ostoba Kohut Kis Domonkos Márktól, Juhász István nagydarab lézengő tizedese, meg Kovács Ádám fortyogó ügynöke mind-mind eltalált karakter felragyogó pillanatokkal. A „legszebb”, hogy miközben röhögünk a csetlő-botló, kisszerű figurákon, szépen-lassan szinte valamennyi alaknak kiderül a sérelme, valami, amitől az ő fájdalma a legnagyobb, és amitől gond nélkül rúg-mar akárkibe. Rettentő egy ingovány az egész kabaré.
Huda nem is tisztul meg a katarzisban. De legalább rájön, mi is valóban számára a tragédia. Nem nagy dolog: csak a gyűlölt Erzsi elvesztése, aki lehet, hogy elviselhetetlen, de mégis az ő, vállalt keresztje. Az előadás végén valamennyi színész átbújik azon az ominózus korláton, amit olyan jelentőségteljesen zártak le az elején a kis masiniszták. Gazsó György megbolondult Hudája pedig az üres arénában forog a közösség kitaszítottjaként. Egyedül Erzsi, vagyis Varjú Olga nem jelenik meg. Pedig őt hívja Huda kétségbeesetten.

Vasárnap 16:48 (Ödön von Horváth: A végítélet napja című darabja nyomán)
Látványtervező: Füzér Anni. Dramaturg: Faragó Zsuzsa. Rendező: Forgács Péter.
Szereplők: Gazsó György, Varjú Olga, Katona László, Gados Béla, Szilágyi Csenge, Pásztor Tibor, Parti Nóra, Spolarics Andrea, Illyés Róbert, Ollé Erik, Juhász István, Ágoston Péter, Kovács Ádám, Kis Domonkos Márk.

Bárka Színház, 2012. október 11.