1982. október 15-én, A manó bemutatójával útjára indulhat a Katona József Színház…

Művészetről szó nem esik. Csak hatalmi iszapbirkózásról. Diktatórikus, bornírt hatalomgyakorlásról. Elvhű és vonalas kultúrpolitikáról. Följelentésekről, mószerolásokról, betartásokról, különb és különb simulékony elvtársnők és acélos káderek tülekvéséről, ahogy kiszolgálják a vélt vagy valóságos hatalmat.
A hetvenes évek végén járunk. A korabeli Nemzeti Színház hosszú vezetési válságát, két meghatározó rendező, Major Tamás és Marton Endre házon belüli hatalmi kötélhúzását tehetséges fiatal vidéki rendezők helyzetbe hozásával kívánja orvosolni az Aczél György nevével fémjelezhető kultúrpolitika. Major, a legendás színész-rendező, főiskolai generációk nevelője, a régi munkásmozgalmi ember rendre győztesen jön ki a konfliktusokból. Marton belerokkan a hatalom elvesztésébe, 1979-ben hatvankét évesen meghal. (A kádertemető gyakran a szó szoros értelmében vett véget is jelentette, hosszú a sora a viharos kultúrpolitika áldozatainak, színészeknek, rendezőknek.) Zsámbéki Gábor és Székely Gábor harmincöt évesek, mikor 1978-ban a Nemzetibe hívják őket Kaposvárról és Szolnokról, vezető rendezőnek, illetve főrendezőnek. Ám fő az éberség: igazgatóként nyakukra ültetik a kipróbált régi kádert, az irodalomtörténész Nagy Pétert. Tűz és víz kioltják egymást, a szimbiózis nem működik. Az igazgató (ha máshonnét nem, a Titkos írás című krónikából tudható: korábban Borisz ügynökként szorgosan jelentett) kemény „aknamunkával” megfúrni igyekszik a művészeti vezetőket, majd rövid regnálás után lemond. Jön az újabb direktor, a jó szándékú Sziládi János (aki addig nem ment még be színházba művészbejárón), jönnek az újabb és újabb botrányok, s az apparátusok rázkódásai, rángásai, „keménykedései”. Fokozódik a nemzetközi helyzet, a Nemzeti körül kiváltképp. Kornis Mihály korszakos és vízválasztó Hallelujája 1981-ben kiveri a biztosítékot, pedig nem is a Nemzeti főépületében, hanem a Játékszínben rendezi meg Zsámbéki. (Máig előttem van, ahogy Raksányi Gellért vörös nyakkendős potentátként figurázta ki a kefebajuszos főfunkcit az előadásban. A nézőtér meg dőlt a röhögéstől.) Pártvizsgálatok indulnak, a „szervek” összezárnak, s megszületik a verdikt: meg kell változtatni a Nemzeti műsorpolitikáját és a vezetőség személyi összetételét. Zsámbékinek és Székelynek mennie kell. S a kivételesen szerencsés hatalmi-kultúrpolitikai konstellációban, Aczél és Pozsgay Imre elnyújtott vetélkedésének és sok más egyébnek köszönhetően 1982. október 15-én, A manó bemutatójával útjára indulhat a Katona József Színház. Mindez már a félmúlt színháztörténete.

Jelenet az előadásból / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Vörösben úszik a Kamra pódiumszínpada. Vörös az ünnepi pulpitus, ahonnét ukázokat hadarnak különféle ismert és ma már kevéssé ismert egykori csinovnyikok. A szereplők piros úttörőnyakkendőben, fehér ingben-blúzban, sötétkék szoknyában-nadrágban lépnek elénk. Az Eleje – Notóriusok 30.1 címet viselő előadás korabeli dokumentumok felidézésével, dramatikus színre hozásával idézi meg a Katona megalakulásának hőskorát. Máté Gábor üdítően ironikus rendezése a hatvanas-hetvenes évek mozgalmi dalaival, groteszkre hangolt kuplékkal meg csúfondáros, mozgalmas csoportjelenetekkel teremt hátteret a kisszerű hatalmi játékokhoz, s idézi meg, alaposan elrajzoltan, a kor atmoszféráját. (Pá, kis aranyom, pá, hangzik föl számtalanszor a két háború közötti sláger, mikor a nagy káderdaráló süllyesztőbe küld valakit.) S bár sorra elhangzanak bizonyos kulcsszereplők (Aczéltól Pozsgayn át Tóth Dezsőig és Vadász Ilonáig) nevei, levelei, felszólalásai az ironikus játékban, ám nem is a konkrét személyek megnyilatkozásai az igazán érdekesek (persze azok is, főképp azoknak, akik azonosítani tudják őket a nézőtéren), hanem a típusok, az emberi viselkedésformák. S igen, a nyelv, az apparátusok hivatali borzalomnyelve, amelyet ma már alig érthet teljesen a mai negyven alattiak nemzedéke. „Nyelvemlékek”, áll az előadás alcímében, s valóban úgy hozza ismét testközelbe a produkció a hajdani kordokumentumokat, ahogy búvár hozza felszínre az elsüllyedt mélytengeri leleteket.
Máté némiképp A mi osztályunk című nagyhatású rendezésének dramaturgiáját követve mozgatja a szereplőgárdát, s csoportos rituális szeánszként mutatja be a korabeli kultúrpolitika koreográfiáját, harcmodorát, figuráinak föltárulkozását. A legérdekesebbek talán nem is a hírhedt színházi és pártmogulok reflexiói, hanem a mellékszereplőké, a titkárnőké, a kishivatalnokoké, a kiszolgáló személyzeté, akik hol korbácsos főnökeiket túllihegve, hol szeszélyeiket riadtan tűrve próbáltak túlélni, helyezkedni, jelenteni, fontosságukat bizonyítani.
A tízfős szereplőgárda – Bán Bálint e.h., Borbély Alexandra, Dénes Viktor e.h., Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Kiss Eszter, Kovács Lehel, Ónodi Eszter, Pálos Hanna, Tóth Anita – lendületesen, élvezettel közvetíti a három-négy évtizeddel korábbi nómenklatúra és hierarchia figuráinak karakterét, sajátos megnyilvánulásait. Fullajtár Andrea a Nemzeti párttitkárnőjének alakját megidézve úgy állít elibénk egy tenyérbe mászóan behízelgő modorú női funkcionáriust, hogy látjuk sírásba hajló törleszkedését, örökös rettegését, kisebbrendűségi komplexusait keménységgel leplezni próbáló elvhűségét, kiszolgáltatottságát. Negédes, erőltetett, bujkáló mosolyaiban, fenyegető, dacos szilárdságában előttünk áll, hús-vér alakban, a rendszer szimbóluma, az empatikus, rettegő, elnyomott elnyomó. Bemutatva azt is, hogy az egész álságos, pitiáner gépezet hogyan működik. Elek Ferenc angyalszárnyakkal szökellve hozza a megváltó híreket testes Pozsgayként, Ónodi Eszter élesre fent nyelvű és eszmeiségű funkcionárius nőciket mintáz plasztikusan.
Egy hosszú dokumentum-felvételen a kor emblematikus arcát (s az induló Katona nagy taktikus alapító-mentorát), Major Tamást látjuk, amint lelkesülten mondja a Levél egy színész barátomhoz című Petőfi-verset. A mozgókép nem a nyolcvanas évek elejének sokdioptriás, villogó szemüvegű, fürge szellemű, de már elaggott fizikumú nagy színészét idézi (a háttérben Gobbi Hildával), hanem a férfiereje teljében megmutatkozó, napbarnított arcú, izmos és magabiztos Majort, aki többnyire jól jött ki a kultúrpolitikai asszókból, a cinkelt lapokkal játszott alvilági játszmákból.
A Katona nagy korszaka vele is kezdődött. De az már egy másik történet.

Összeállította, dramaturg: Varga Viktor m. v. Asszisztens: Budavári Réka. Rendező: Máté Gábor.
Szereplők: Bán Bálint e. h., Borbély Alexandra, Dénes Viktor e. h., Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Kiss Eszter, Kovács Lehel, Ónodi Eszter, Pálos Hanna, Tóth Anita.

Kamra, 2012. november 15.