Az identitás és a hagyományőrzés XIX. századi gondolata ma már nem lehet színházszervező elv…

A romániai kisebbségi színházak fesztiválján délelőttönként szakmai beszélgetésekre is sor került, ezeken azonban nem az előző napi előadásokat vitatták meg, hanem a kisebbségi színjátszás helyzetét, intézményrendszerét. Nem csupán a magyar kisebbségi színjátszásét, hiszen két német társulat (a temesvári és a nagyszebeni) és a Bukaresti Zsidó Színház is bemutatkozhatott, és hozzájuk is kapcsolódtak beszélgetések, ezeken azonban a tudósító került abszolút kisebbségbe, ugyanis rajta kívül mindenki beszélt románul a teremben, így a disputa is román nyelven folyt. Ez a helyzet sem volt azonban tanulságok nélküli: maga is megtapasztalhatta a nyelvi elszigeteltséget. (Hozzá kell tenni, hogyha kisebbségi frusztrációját leküzdve segítséget kért volna a szervezőktől, akkor kapott volna, de nem kért, se mikrofonba kiabálva, se máshogy. Hogy a mikrofon hogy jön ide, az majd a cikk végén kiderül.) A szakmai beszélgetések túlnyomó része azonban a romániai magyar nyelvű színjátszással foglalkozott, magyarul, ahogy a versenyprogramban részt vevő tíz magyar színház tizenkét előadása is abszolút többséget alkotott. (A tizenegyedik társulat, a Csíki Játékszín bemutatta ugyan a Vaknyugatot, de a versenyben nem kívántak részt venni.)
A legátfogóbb képet arról, hogy a romániai magyar színházakról úgy általában nem nagyon lehet beszélni, a Thália a piacon című beszélgetés nyújtotta, amelyen a színházigazgatók saját intézményük helyzetéről, működési körülményeiről, kilátásairól szóltak. A Gáspárik Attila vezette beszélgetés kiindulópontját, hogy Európában nincs még egy ilyen gazdag kisebbségi színházi kultúra, mint a romániai, senki sem vitatta, ahogy azt a kijelentését sem, hogy a magyar színházak közötti kapcsolat teljesen esetleges, nagyon keveset tudnak egymásról, és nagyon különböző körülmények között dolgoznak. Helyzetüket meghatározza, hogy az ország melyik részén, milyen nemzetiségi összetétel mellett, mekkora potenciális közönségnek játszanak, milyen helyi politikai viszonyrendszerben léteznek. Ettől függően változik az is, hogy arculatukban mekkora szerepet szánnak az identitás megőrzésének vagy a más anyanyelvű közönség megnyerésének. Csak egy-két példa: Marosvásárhelyen az 50-50 %-os arány mellett úgy igyekeznek a román és a magyar tagozatnak közös repertoárt kialakítani, és ezzel egymás nézőit bevonzani, hogy minden évben a román társulatnak egy magyar, a magyarnak pedig egy román darabot is be kell mutatnia. Volt, aki a lokálpatriotizmus, a népszínház és a művészi igények közötti egyensúlyozást tartotta szükségesnek (például Parászka Miklós a Csíki Játékszínből), a székelyudvarhelyi Nagy Pál viszont arról beszélt, hogy Hargita megyében 120 ezer magyarra három színház jut, és mivel a Tomcsa Sándor Színház még csak tizenöt éves, nincsenek messzire nyúló gyökerei, egy városvezetői döntés a végét jelentheti. A beszélgetés olyan gyakorlati részletekre is kiterjedt, hogy hol mennyi önálló bevételt vár el a fenntartó a színháztól, és milyen jegyárakkal dolgoznak. Végül abban maradtak, hogy ezeket a találkozókat valahogy intézményesíteni kellene.

A színészképzés és a színész-munkanélküliség kérdése más alkalmakkal is előkerült a fesztiválon. A romániai magyar színházi képzésről, amely két egyetemen, Kolozsváron és Marosvásárhelyen is folyik, Bodó A. Ottó, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Magyar Színházi Intézetének igazgatója tartott vitaindítót. Hallhattunk arról, hogy a bolognai rendszerre való áttérés számos nehézséggel jár, mert a hároméves képzésbe lehetetlen mindent belesűríteni, de a minőségi oktatás feltételei sincsenek meg mindig, hiányoznak az igazi mesterek. Az is kompromisszumokhoz vezet, hogy kicsi az érdeklődés, idén a tíz helyre első körben mindössze heten jelentkeztek. Hogy még így is keveseknek jut hely a pályán, arról a volt színművészetisekből alakult Váróterem Projekt Mit csináltál három évig? című előadása is beszélt, egy jelenetfüzérben mutatva be az egyetemi élet többnyire szórakoztató, néha komor pillanatait – kétség kívül meglehetősen egyenetlen színészi teljesítményeket felvonultatva. (Az off programban egyébként mindkét intézmény bemutatkozási lehetőséget kapott: a kolozsváriak a Kakuk Marcit, a marosvásárhelyiek viszont egy táncelőadást, a Midnight tangót hozták el a fesztiválra.)

Váróterem Projekt: Mit csináltál három évig? / fotó: www.facebook.com/pages/Ifeszt-2012

Két program is foglalkozott a kritikai visszajelzés kérdésével. A román nyelvű szaksajtóról Alice Georgescu beszélt. Elmondta, hogy a rendszerváltás óta változott a helyzet, de a román kritika még mindig Tompa Gábor, illetve az utóbbi időben – a fesztiválszerepléseknek köszönhetően – Bocsárdi László rendezéseire figyel elsősorban. A színházak a kritikai recepció érdekében maguk is sokat tehetnének fesztiválszereplésekkel, a kritikusok meghívásával, mindenekelőtt pedig a minőségi elv szem előtt tartásával. A romániai magyar nyelvű kritika viszont új orgánummal jelentkezett. Sebestyén Rita főszerkesztő szerkesztőtársaival a fesztiválon mutatta be a Játéktér című, negyedévesre tervezett folyóiratot, amelynek internetes kiadása is lesz. A beköszöntő interjúban ők is Tompa Gábort és Bocsárdi Lászlót szólaltatták meg, de az első szám előadás-elemzéseket, tanulmányokat és portrékat is közöl. (A kolozsváriak egyébként párizsi vendégszereplésük miatt nem voltak jelen a fesztiválon, Bocsárdi Bánk bánja viszont megkapta a legjobb rendezés díját.)
A fesztivál versenyprogramjának áttekintése nem tartozik e cikk témájához, annyi azonban igen, hogy feltűnően sok előadásban szerepelt mikrofon, többek között a Bánk bánban is. Mintha nem bíznának a saját hangjuk erejében, mintha úgy éreznék, hogy kisebbségben jobban kell kiabálni. Az Interetnikai Fesztivál gazdag, a romániai kisebbségi színjátszás helyzetét sok szempontból körbejáró szakmai programja ezzel szemben a maga csendes módján arra is felhívta a figyelmet, hogy a kisebbségi helyzet csak az egyik fontos eleme lehet egy színház öndefiníciójának, a kisebbségi színház szószerkezetben a második elem még fontosabb.Nagyvárad, 2012. november 19.

A fesztivál díjazottjairól ITT olvashat.