…ne higgyük légyzümmögésnek a mégoly halk segítségkérést sem.

„Ha tudtam volna… Mert most, hogy visszagondolok, tudhattam volna.” Egy tragédiának az növeli elviselhetetlenné a súlyát, ha az orrunk előtt játszódik le, mi meg vagyunk olyan lusták, gyávák, érzéketlenek vagy naivak, de leginkább talán közömbösek, hogy észre sem veszünk belőle semmit. Ilyenkor jöhet az elsőhöz hasonlóan sokkoló felismerés: ha nincs az a közöny (vagy naivitás vagy érzéketlenség vagy gyávaság vagy lustaság), amivel burába zártuk a másikat, az könnyen lehet, hogy még ma is élne. Mert a kamaszkori öngyilkosság ritkán átgondolt, tudatos döntés, legtöbbször inkább segélykiáltás, vagy egy segélykiáltás elnyújtott utolsó hangja – ha valaki meghallotta volna, valahonnan csak keríthetett volna egy méretre szabott mentőövet. Ha pedig nem hallotta meg, hát elmehet a fülészhez, hogy legközelebb jobb legyen a hallása.
A hazai fülészetek legjobbjai között régóta bérelt helye van a Kolibri Színház nevűnek is, ahol hatékony kezelésekkel a szelektív halláskárosodás egyre több fajtája ellen küzdenek. Legyen szó bandába tartozásról és kirekesztésről (Helló, náci), tanárok és diákok mély sebeket hagyó súrlódásairól (Kikatt, Klamm háborúja), tinédzserkori szexualitásról (Lila története), a kamaszok megváltozott, digitalizálódó környezetéről (Cyber Cyrano), zűrös családi háttérről (Kirúgberúg) vagy a kamaszlélek bármiféle fájdalmáról (Kövek, Kócsag, Völgyhíd, A webáruház) – az embernek az az érzése, ha eleget jár a Kolibribe, vele majd nem történik meg, ami másokkal: nem felejti el, milyen istentelenül nehéz kamasznak lenni. És minél kevesebben felejtik el, talán annál kevésbé is lesz nehéz annak lenni.
A színház drámapályázatának egyik nyertese, Győri Katalin tanár Delete című darabja tökéletesen illeszkedik a sorba; tétje, hogy ne higgyük légyzümmögésnek a mégoly halk segítségkérést sem. Hogy ne csak a koporsó mellett állva vegyük észre, hogy valaki nem bírta tovább az életet. Győri Katalin nagyon pontosan rajzolja meg, hogy milyen könnyű elmenni azok mellett a jelek mellett, amelyek arra utalnak, hogy valami gond van, és hogy milyen könnyű megvetni vagy csodálni valakit azért, amiért más, mint a többiek, ahelyett hogy megpróbálnánk megérteni, mi lehet ennek a hátterében. Hogy mennyire nem gondol az ember soha semmi rosszra, ha kényelmetlen azt tenni. Hogy hányan vannak, akik nem kérdeznek semmit, csak lájkolnak, ha valaki kiírja a Facebookra, hogy Delete.

Jelenet az előadásból / forrás: Kolibri Színház

A darabban egy osztály öt jellemző karaktere magába tudja sűríteni a teljes közösséget: az éltanuló élsportoló, akit rövid pórázon fognak a szülei, a számítógépguru, a menő csajszi, a mindig lazának mutatkozó, a legnépszerűbbek közé beférkőzni sehogy sem tudó srác – meg a magányos farkas, a titokzatos, kigyúrt Lakos Gyuri, aki lebukott a felsőbb osztályból, aki biztosan bandázás közben szerezte monokliját, aki valamiért mintha örült volna, amikor az apja nem jött be a nyílt napra, aki érthetetlen, miért érdeklődik a mennyről és pokolról. És akinek így, visszagondolva talán mégsem olyan meglepő az öngyilkossága.

Győri Katalin életszagú, hiteles nyelven és jó érzékkel jeleníti meg e közösség kapcsolatait, interakcióit, a kamaszok magukról közvetíteni akart és valós képét, osztályon vagy egy-egy barátságon belüli helyezkedéseiket. (Igaz, néha kicsit „túl jól” beszéli a kamasznyelvet: egy-egy, a szövegtestből némiképp kilógó popkulturális utalás mintha csak azt akarná bizonyítani, hogy tényleg jól ismeri ezt a közeget.) Vidovszky György rendező pedig ki tudja már, hányadik alkalommal bizonyítja, hogy egészen pontosan látja, és képes láttatni az osztályok belső dinamikáját: apró, de félreérthetetlen gesztusokból építkezik, s színészei – az önmagát kemény, de áthatolható fallal védő Bárdi Gergő, a szövegüket rendkívüli természetességgel mondani képes Császár Réka és Kőszegi Mária, meg a két egyetemi hallgató, a többieknél valamivel „tanultabb”, és így művibb hanghordozással beszélő, de érzelmeiket mindig pontosan mutatni tudó Ágoston Péter és Czupi Dániel – egy-egy mozdulattal, arckifejezéssel, hangsúllyal adnak a szöveghez kis sértődéseket, titkolt érdeklődéseket, akaratlan önleleplezéseket, tettetéseket. A dráma épp ezért kissé túl bőbeszédűnek is tűnik: egy-egy momentumot előbb elmondanak virágnyelven, aztán pár perc múlva konkrétan is.
Vidovszky és a dramaturgként jelen lévő Tasnádi István erre alaposan rá is segít, amikor átvariálják a dráma jelenetsorrendjét: míg Győrinél az öngyilkosság sok kisebb-nagyobb lépésből álló folyamat eredménye, addig az előadáson az osztálytársak már az első jelenetben a tragédia utáni reakcióikat sorolják – ez után kevéssé érthető, miért kell még egyszer el is játszani mindazt, ami itt már szóba került. (A dráma eredeti szerkezete szerint a záró „kihallgatások” értelmezni segítik a korábbiakat.) Ezzel a változtatással csökken a drámában a feszültség, hiszen pontosan tudjuk, mi felé haladunk, és végül elmarad a katarzis is. Ez pedig nehéz helyzet elé állítja a színészeket és a rendezőt is, nem is sikerül megoldaniuk: hiába mondja el az egyik srác az előadás végén, hogy „Asszem, az egész Lakos Gyurival végződött. A gyerekkorunk. Vagy legalábbis az a része, hogy mindenki csinálja a dolgait, és nem felelős senkiért”, azt csak elhisszük, de át nem érezzük. Hiszen így, hogy az egész cselekmény afféle visszaemlékezés, a néző már kvázi a „gyerekkor után” kapcsolódik be, s nem éli át a folyamatot, ami ide vezetett.
Vidovszky és Tasnádi ráadásul ennek a folyamatnak igen fontos részeit is kihúzta: Lakos Gyuri minden olyan monológja kikerült az előadás szövegkönyvéből, ami a drámában bemutatta azt a hátteret, amelyből a fiú ilyen drasztikus módszerrel akart elmenekülni. Sőt törölték az öngyilkossághoz vezető konkrét esemény motivációját és a fiúra gyakorolt hatását is. Ezzel némiképp talán általánosabbá, univerzálisabbá változtatták a darabot, cserébe viszont mind a helyzetek, mind a viszonyok kevésbé árnyaltak, kevésbé érthetők, kevésbé motiváltak lettek.
Így hát az előadás inkább az észre, mintsem valami másra hat – arra megmarad az öngyilkosság nagyon szép és nagyon színházi, stilizált, visszafogott, de tökéletesen érthető ábrázolása, ami a nézői érzelmeken kívül Patrick Bullock díszletét is egy percre életre kelti. Amely díszlet korábban oly sok problémát okozott: a síneket formázó, hosszúkás, a két széksor között végigfutó díszletelem olyan megoldásokhoz vezet, amelyeknek hátránya jól, előnyei viszont semennyire sem látszanak. Bizonyos jelenetek a nézők egyharmadának háta mögött játszódnak, anélkül, hogy ez a különös elhelyezkedés többletjelentést kapna; sokszor pedig a hosszúkás tér két végéből beszélnek egymáshoz a szereplők úgy, hogy egyszerre csak az egyiküket lehet nézni – de a köztük lévő távolság csak ritkán válik jelképessé, hasznossá. Nincs használva az öngyilkosság-jelenet jelentésformáló ereje sem: nem látszik, hogy amin mindenki lépdel, az valakinek a legutolsó állomása volt.
Vajon hány frissen betemetett sír mellett mondták már el, hogy „ha tudtam volna…”? És vajon mi kell ahhoz, hogy ne legyen mindig ott az a „volna”? Valószínűleg rengeteg minden – de ezeknek biztosan egyike az olyan bemutató, mint a Kolibrié.Győri Katalin: Delete
Dramaturg: Tasnádi István. Díszlet: Patrick Bullock. Zene: Monori András. A rendező munkatársa: Gyevi Bíró Eszter. Rendezőasszisztens: Hajsz Andrea. Rendező: Vidovszky György
Szereplők: Bárdi Gergő, Császár Réka, Kőszegi Mária, Ágoston Péter, Czupi Dániel.

Kolibri Fészek, 2013. január 18.