Mikor Szorin arról győzködi testvérét, ugyan adna már fiacskájának némi pénzt, mert hisz szegénynek még télikabátja sincs, Arkagyina lazán odaveti neki: válasszon. Szemközt a nézőtérrel, a szélesen elnyúló játéktér-kifutó mögött kabátjaink lógnak a fogason. Alkalmi szociológiai mintavétel. Ideiglenességünk tárgyiasult rekvizitumai.

A remekművek sajátossága, hogy az idő, a társadalmi környezet szüntelenül újraértelmezi szituációikat. (Ahogy a drámák is újraírják a kor történéseit.) Mást jelenthetnek a szavak, ha új kontextus rajzolódik köréjük. S akkor még egy szót sem szóltunk a rendezői-színészi értelmezésről.

Mikor a búcsúzó díva azt kéri udvartartásától a Sirály harmadik felvonásának végén, hogy „tartsatok meg jó emlékezetetekben”, szavai jelenthetik az érzelmes elköszönést, az elszakadás kínzó érzését a megszokott, kedves környezettől; az elvesztett szerelmet. Mikor Básti Juli Arkagyinája előrejön, s hozzánk, a nézőkhöz intézve szavait még hozzáteszi, itt van egy rubel, osszátok szét, akkor ugyan az 1895-ben született szöveg szólal meg (Makai Imre mindössze apró pontokon módosított fordításában), de megérkeztünk a mába, 2013 januárjának Magyarországába, a Nemzeti Színházba.

Mint egy sokszólamú, nemes zenemű, úgy hangzik most fel a Sirály, a fájdalomnak, az elvágyódásnak, a búcsúzásnak, a szerelmi tébolynak s a céltalan pusztulásnak ez az illúziótlan, súlyos szimfóniája. Rég tudom, Csehov hihetetlenül könyörtelen szerző, figuráinak rétegzettségét, ellentmondásosságát, szituációinak dupla fenekűségét a maguk teljességében a legritkábban sikerül komplex módon színre vinniük a színházcsinálóknak.

Alföldi Róbert rendezése, bár beleillik ama sorozatba, amelyben időről időre kortársi játékokká avatta a kanonizált klasszikusokat (Az ember tragédiájától a Szent Johannán át a Hamletig), mégsem aktualizál, hanem, mondhatni, konzervatív módon nyúl a drámához. A külső forma, a merész térhasználat, a díszletkép pőre nyersesége (tervező: Menczel Róbert), a kortársi jelmezvilág (Nagy Fruzsina munkája) mindennek ellentmondani látszik. Ám a rendezői értelmezés lényege mégiscsak az, hogy Alföldi a dráma immanens tartalmait állítja éles fénybe, aprólékosan kielemezi a szituációkat, s színészeivel szoros szimbiózisban, kreativitásukat maximálisan kiaknázva szólaltatja meg a dráma rétegeit. Mindehhez megvan az összeszokott, ütőképes csapata: a Sirály alkotógárdája is a Nemzeti érett, kiforrott együtteséről hoz hírt.

Tompos Kátya és Farkas Dénes / Schiller Kata felvétele

Mint a hányatott sorsú színház ritka, kegyelmi periódusaiban, színészóriások játszanak most együtt a Nemzeti színpadán. Arkagyinát Básti Juli játssza, s innentől kezdve arról kellene hosszú-hosszú bekezdéseket írni, hogy mi történik a színen, mikor bejön Básti színésznője, aki nemcsak a jóval fiatalabb Trigorin szerelmét akarja megőrizni a maga ellentmondást nem tűrő módján, hanem féltékenyen és diadalmasan uralkodik férfiak és nők felett. Aki hisztérikusan és empátiával viseli lázongó fia, s elvénült bátyja botladozásait, a fiatalság konkurenciáját, s mutatja fel a korosodó, ám szellemének lucidus frissességéből, női varázserejéből jottányit sem vesztett nagy színésznő viharzó szenvedélyességét, szélsőséges érzelmi hullámzásait. Básti Arkagyinája zsarnok anya (Trepljovot rendre megalázza, a lelkébe gázol), a korától zsigerien szenvedő, toporzékoló nő, halálosan féltékeny szerető, s mindenkin uralkodni akaró (és tudó) félelmetes erejű asszony. Ruganyos léptekkel vonul át a színen, ingerülten caplat végig a kifutón: jobb, ha mindenki tudja, itt ő diktálja a feltételeket. Felcsattanva, sziszegve hisztériázik. Dühöngve tombol. Megalázkodva, fenyegetőzve zsarolja ki Trigorin szerelmét, hogy aztán csak nevessen, győztesen, végtelenül. Ördögi, harsány kacaja hirtelen halk suttogásba, néma fuldoklásba vált. Mikor Kosztyával ölre mennek, előbb visítva tajtékzik, majd összezuhanva, kislányosan magába száll, s alig hallhatóan fohászkodik bocsánatért. Nem a fiához, istenhez. Élesen csattannak a szavai. Gyilkosan fenyegetőzik. Kigúnyolja, akit legjobban szeret. Vagy nem szeret? Nem tud veszíteni.Básti Juli, a Katona Három nővérének Másája (és sok más, remekmívű drámai alak megformálója) viszonylag kevés szerepben tűnt föl a Nemzetiben, s most teljes színésznői ragyogásában mutatkozik meg újra: virtuózan, gazdagon. Dorn doktort Kulka János játssza; ironikus, könnyű mosolyokkal értelmezi, kommentálja a szituációkat, amelyekben jelen van. Ócska kis régi slágereket dudorászik (holnap, ki tudja holnap…, ahogy lesz, úgy lesz), a hatvanas évekből. Élveteg malíciával, jótékony cinizmussal adja a világtól megcsömörlött, rezignált férfiút, aki nem győzi hangsúlyozni, hogy ötvenöt éves. Mert hát most is tapadnak rá a nők, mint egykoron. Szelíden, empátiával tűri a szeretetrohamokat. Mikor Arkagyina odaáll Mása mellé, hogy meggyőzze őt női erejéről és fiatalságáról, Kulka Dornja csak olvas, magába temetkezve. Alig pillant föl, hogy konstatálja partnere fölényét.

Szorin, a vidéki párialétbe szorult elaggott testvér hosszú pillanatokra szinte meghal a játékban. Blaskó Péter hátrahanyatlik a széken, mozdulatlanná dermed, szája elnyílik, tátva marad. Arkagyina ijedten kiált segítségért, körülveszik a testet, Szorin még pár percig nem mozdul, majd hirtelen magához tér. Blaskó nagy precizitással adja az elvénülten is élni akaró, roncséletébe görcsösen kapaszkodó férfit. Csúfondárosan kiröhögi magát, mert hiszen úgy öregedett meg, hogy nem is volt élete. Elfekszik a színpad mellé. Vonít, szűköl, mint a megsebzett állatok. Egyszerre láttatja a csehovi alak tragikumát és nevetségességét. A lepusztultságot és a fenségességet.

Ez az egyik legnagyobb erénye az előadásnak: finom lélekelemzésekkel mutatják fel az alakok ambivalenciáját. A monumentálisban a kisszerűt, ami majdnem mindig együtt jelentkezik Csehovnál. Polina (Nagy Mari) végigsírdogálja a játékot. Minél hangosabban vihorásznak körülötte, annál keservesebben zokog. Megrendítően tragikomikus. Óhatatlanul mulatságos. Ő az, akit mindig kisemmiznek; hiába csimpaszkodik reménytelenül Dornba, élete újrakezdését remélve a doktortól. Mégsem hajlandó felismerni, hogy fölötte is elviharzott az élet. Esetlenül szorongatja Arkagyina virágcsokrát. Majd úgy vágja földhöz, hogy csak úgy nyekken. Szarvas József Samrajevként a lepusztult, elnehezült, duhaj vidéki jószágigazgatót adja: elhanyagolt külső, nagy röhögések, kierőszakolt, erőltetett tréfák, mindig együtt a többiekkel. Ahogy kirúgja maga alól a széket, ahogy kaján élvezettel zsarnokoskodik felesége s a lánya felett, az a szétesettségnek, a züllöttségnek, az agresszív önkénynek árnyalt színészi megfogalmazása. Földi Ádám Trigorinként érzékenyen hozza színre az akaratgyenge, de betegesen hiú írót, aki iparosként gyártja műveit, s aki nem szabadulhat Arkagyina egyre szorosabban ölelő karjaiból. Vágyik az igazi szerelemre, el persze sosem éri.

A fiatalok arcélei elmosódottabbak. Tenki Réka robusztusságában is egyszerű, alkoholizáló, naturbursch Másája akkor a legjobb, mikor gyilkos iróniával játssza el, miért is megy férjhez a szegény tanítóhoz. Erős egyéniség: van akaratereje, s nem ijed meg önmaga frusztrációitól. Tompos Kátya Nyinája az ártatlanul naiv dilettánst játssza, illúziót keltően. Akkor nyílik meg, mikor színésznői hányattatásairól beszél, s rájön, hogy muszáj megőriznie szerelmét. Trepljov (Farkas Dénes) lassan ébred (írói és fiúi) öntudatra, végül megérlelődik benne az önmagával való leszámolás gyilkos indulata. Fehér Tibor tétova Medvegyenkója mindvégig halovány marad.

Haláltánc zajlik Alföldi színpadán. Mindannyian vadul vágyakoznak a valódi életre, a megváltó szerelemre. Keresztül-kasul szeretik, szeretni vagy birtokolni akarják egymást, a nagy érzelmek, a sistergő indulatok mégis elsiklanak egymás mellett, szétfoszlanak az időben. Makai Imre több mint negyvenéves fordítását épphogy csak megigazítva, takarékos vendégszövegekkel operál az előadás. Sokat nevetnek, hangosan, bugyborékolva, valóságos nevetés-áriákat hallunk. Alföldi speciális térszerkezetben mozgatja figuráit. A nézőtérrel szemben, a ruhatár fölött, mint valami emeletes tribün, hosszan elnyúló üres tér húzódik. A szofisztikált díszlet hibátlanul funkcionál. A végkifejlet jelenetei alatt, egymás mellett ülve, néma megfigyelőként nézik a játékosok, amint lejátszódnak az utolsó történéssorok. Tanúk ők is. Nézik, ami még alant következik.

S akkor kinyílik az oldalajtó, besüvít a jeges dunai léghuzat.

Mása, a kényszerházasságba menekült, alkoholizáló falusi forradalmár, sokadik gyerekével terhesen, a távoli jövőről szövi fantazmagóriáit.

Megkapjuk kabátjainkat a színészektől.

A fájdalom ott marad a levegőben.

Csehov: Sirály
Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Nagy Fruzsina. Dramaturg: Vörös Róbert. Rendezőasszisztens: Kolics Ágota. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Básti Juli, Farkas Dénes, Blaskó Péter, Tompos Kátya, Szarvas József, Nagy Mari, Kulka János, Földi Ádám, Fehér Tibor, Tenki Réka.

Nemzeti Színház, Gobbi Hilda Színpad, 2013. január 12.