Szikora János vesztaszűzként őrzi a Wagner-szentélyt.

Tulajdonképpen mit játszanak az Operaházban A bolygó hollandi címen? No jó, A bolygó hollandit – de melyiket? A műsorfüzet kilencszáz forintért két szóban, a cím alatti zárójelben igazít el, a karmester Ralf Weikert viszont a színház honlapján valamivel bővebben kifejti, hogy az 1841-es ősváltozatot, „amelyet a világon eddig így, ebben a formában senki sem hallhatott”. Ami nem egészen igaz, mert – erről speciel tájékoztat a műsorfüzet – 1929-ben Berlinben játszották (igaz, a ma élők között elég öregnek kell lennie annak, aki hallhatta), és egy 2005-ben kiadott CD is ezt az úgynevezett „párizsi változatot” rögzítette. Az elsőség kérdése egyébként mellékes. A kérdés: mi az értelme?
Manapság divat visszatérni az „ősváltozatokhoz” (Muszorgszkijnál például igen indokoltnak tűnik, hiszen a későbbieket mások hangszerelték), vagy csak a változatokhoz (Donizettinél vagy Verdinél az általuk, önszántukból vagy különböző operaházak kérésére átírt, olykor francia nyelvű verziókhoz), de Wagnernál, a Tannhäuser kivételével, ez nemigen merül fel. Ráadásul a Hollandi esetében az eredeti változatnak nem is a „párizsit”, hanem a „drezdait” nevezik (ez volt az ősbemutató 1843-ban), amelyet Wagner élete során folyamatosan többször átdolgozott. Általában ezt szokták az operaházak játszani. Amikor a tavalyi bayreuthi felújítás karmesterét, Christian Thielemannt megkérdezték, nem gondolt-e az eredeti – tehát a drezdai – változatra, azt válaszolta, nem, mivel azt maga Wagner sem tartotta sokra, és későbbi, főként a Ring komponálása közben szerzett tapasztalatai előnyére váltak a hangszerelési módosításokban, illetve a kiegészítésekben.
Persze ki az a Thielemann, hogy higgyünk neki? Tegyük föl, hogy más a leányzó fekvése, ha Dalandot Donaldnak nevezik (nem tévesztendő össze az ismert kacsával), Eriket pedig Georgnak. De akkor magát a leányzót miért nevezik Sentának, ahelyett, hogy Annának neveznék, mint az ős-ősváltozatban? Mindegy, nincs jelentősége. Zeneileg keményebb a preferált őseredeti, mondja Weikert, a rézfúvósokat például halkabbra kell venni, mert a Wagner-korabeli rezek decensebben szóltak. Szakvélemények szerint a korabeli hangzás csakugyan lágyabb volt. Lehet, hogy a keménységet emlegető karmester a később beírt megváltásmotívumra gondolt – a fináléba és ennek megfelelően a nyitányba -, amelynek hiánya éteri átszellemülés helyett kétségkívül részvétlenebb. Ami a hangszerelést illeti, az mindenképpen vastag, Thielemann szerint egyenesen „behemót” – mit mondana, ha saját bevallása szerint nem „diplomatikusan” fogalmazna? -, ezért vigyázni kell a zenekarral. Vigyázott is. Én még olyan finomra hangolt, puhán melodikus, a sötét tónusokat ellenpontozó líraian „könnyed”, spirituális Hollandit nem hallottam, mint tavaly Bayreuthban.

Jelenet az előadásból / Schiller Kata felvétele

Ez az ellenpontozás a darab lényege. A mitologikus és a hétköznapi szembeállítása. A tengereken elátkozva hánykolódó, archetipikus Hollandi és a kisszerű világ által kitaszítva álmodozó Senta egyesülése a közös megváltásban. Ezt a kettősséget legérvényesebben Harry Kupfer máig utolérhetetlen, általam 1979-ben látott rendezése jelenítette meg. Azóta négy Hollandi-felújításhoz volt szerencsém Bayreuthban, ezek fokozatosan szakadtak el a mitologikus felfogástól, a csupán Senta víziójában létező Hollanditól és ennél radikálisabban a sokaknak elengedhetetlen tengermotívumtól. Egészen az említett tavalyi előadásig, amelyben az elidegenedett, anyagias világ zsúfolt internethálózatának tengerében (rejtett metafora!) bőrönddel utazó címszereplő megnyugvást talál Daland asztali ventilátorokat gyártó üzemében, és ahogy a raktári dobozok tetején a halhatatlanság emblémájaként egyesül a papundekli-festéssel foglalatoskodó, elvarázsolt Sentával, kettejük szoborrá merevült pózából lesz az „új sorozattermék”, a kurrens áruvá váló megváltás-nipp.
Szikora János vesztaszűzként őrzi a Wagner-szentélyt. Felfogása hagyományos és korengedményes. (Az utóbbi jelzővel nem a nyugdíjasokra gondolok, hanem a jelenkor ízlésének beszűrődésére.) A Kormányos hálózsákba cipzározza magát, de a vetített háttérben hagyományos árbocos vitorlás hánykolódik a hagyományosan kavargó ég alatt hagyományosan háborgó tengeren. A romantikus hajóvízió a képzelet terméke, bár nem derül ki, hogy kié. A Hollandi egzotikus narancsszín tűzkarikás, bordó palást-kompléban lép elénk, inkább emlékeztet a csodálatos mandarinra vagy valami perzsa hercegre, esetleg egy science ficton fejedelemre (Berzsenyi Krisztina szín- és formaszimbóluma nyilván jelent valamit), mint az óceán elcsigázott vándorára. Senta ugyanilyen kelet-ázsiai vagy hollywoodi fantáziaruhát visel a köpenye alatt – hétköznapra a Hollandi is hasonlót ölt a (hétvégi helyett) hétévi kimenője fölé -, mégpedig jól láthatón, vagyis az ő mitikus összetartozásukat előre megírja a rendező. Senta egyébként mindjárt a nyitány után kikötői jelzőlámpával ad jeleket a süllyesztőből fölmerülve, vagyis az ikonográfiai jelentés szerint ő „hívja be” vagy „kelti életre” a Hollandit. Esetleg a legendát.
A mitologikus világgal áll szemben a való világ. A hétköznapiság jele, hogy a lányok („fonónők”) férjük-vőlegényük-barátjuk filmnyomott képét viselik a pólójukon, a férfiak („tengerészek”) pedig az „I love” szívjelét, mellé női neveket vagy hobbijukat téve közhírré. Mary, a „dajka” mint munkafelügyelő a „fonókórus” alatt fejhallgatóval a fülén popzenére mozog, és magazint olvas. Viszont a fonókórus valami koreográfiának alig nevezhető stilizált magaillegetés (Horváth Csaba) csuklók közé kifeszített fonalakkal, a matrózkórus pedig trappolásra hagyatkozó kímélő mozgás. Egyikben sincs elég bátorság, hogy elszakadjon a konvenciótól, és elég fantázia, hogy kitaláljon valami eredetit. Eldöntetlenül lebegnek realizmus és absztrakció között.
Tetézi a zavart, hogy Senta nélkülözi a különbözést (attól eltekintve, hogy szövőszék mellett ül!), vagy ha mégsem, akkor a hátrányára más. Rálik Szilvia primadonnás szőkesége, piros csizmás, vereczkyszilviás tűzről pattantsága, akaratossága megfordítja a többséghez való viszonyt: a csúfolódó-gonoszkodó kotnyeles barátnék által lenézett, kinevetett, magányába és álmodozásába menekült elnyomott helyett ő lesz az elkényeztetett, affektált, magát többre tartó különc. Rálik vokális habitusa erre még rá is erősít, túlvezérelt, forszírozott, magas fekvésben éles fortéi, szinte teljesen nélkülözött átszellemült pianói – az alakítás egészéből hiányzó belső odaadás, extázis és spiritualitás – kérdésessé teszik, hogy az előadással kapcsolatban lehet-e egyáltalán értelmezésről beszélni. Ebben a helyzetben Kálmándi Mihály Hollandijának nincs partnere, pedig ő minden tekintetben kiemelkedik a produkcióból, kontraproduktív jelmeze ellenére hozza a kárhozott lélek súlyos, baljós, fájdalmas magányát, sötét izzását és vágyakozását, amit a magvas hangkarakter és a kifinomult, árnyalatokban gazdag éneklésmód közvetít. Hang szempontjából Bretz Gábor Donaldja (Dalandja) is meggyőző, a nemes basszus egyre pompásabban bontakozik ki az énekes felívelő pályáján; más kérdés, hogy inkább Senta testvérének látszik, mint az apjának, és a figura anyagiasságra épülő kedélyes ügyködésének meg sem próbál a nyomába szegődni. Boncsér Gergely szép hangon és technikásan énekli a Kormányost. Ugyanez csak erős megszorításokkal mondható el Corey Bix dallamívekkel küszködő alibi énekléséről Georg (alias Erik) szerepében, ami ráadásul a vadászzsákmányként lelőtt fácánok kiterítésének rettenetes ötletével is meg van terhelve.
A Honvéd Férfikarral kiegészített kórus teljesítménye nem hagy kívánnivalót maga után, és lényegében, apró rézfúvós hibáktól eltekintve a zenekar is jól szolgálja az elképzelést, ha ezen nem annyira Wagner intencióit értjük is, mint inkább Ralf Weikert kissé derb, az ígértnél is keményebb, főleg „vaskosabb” hangzásigényét. (Kíváncsi lennék, a szokásosnál kevesebben ülnek-e a zenekarban. Ha már mindenben az ős-ősváltozathoz ragaszkodunk.)
Ha a tartalomszolgáltatás kívánalmától eltekintünk, az előadás látványos és technikailag működőképes. Szikora János ért a képalkotáshoz és a színpad megszervezéséhez. Hatásos a vetítés, tetszetősen mozog a háromoldalú, dekoratív díszletfal (Szendrényi Éva a tervező), a szereplőket valóságosan vagy virtuálisan megjelenítő közbülső panel, a kikötői kötélzet, szemléletes a Hollandit képkeretben megjelenítő ajtókeret, rendesen liftezik a kórust szállító süllyesztő (de miért áll szörnyfejű zombikból a kísérethajó/kísértethajó Hollandi-egyenruhás legénysége?), ízléses a világítás, a gomolygó szárazjégfüst – az egész produkció a maga élénkségével, színességével, mozgalmasságával, fényességével, csillagos egével, szcenikai virtuozitásával és sziporkázó flexibilitásával olyan, mint egy Broadway-musical.
Kár, hogy A bolygó hollandi sötét, komor, ellenséges világot ábrázoló és a tragikus felindultságot csak szórt fényekkel oldó darab.

Richard Wagner: A bolygó hollandi
Szövegíró: Richard Wagner. Karmester: Ralf Weikert. Díszlettervező: Szendrényi Éva. Jelmeztervező: Berzsenyi Krisztina. Koreográfus: Horváth Csaba. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Rendező: Szikora János.
Szereplők: Palerdi András / Bretz Gábor; Lukács Gyöngyi / Rálik Szilvia; Fekete Attila / Corey Bix; Balatoni Éva / Kovács Annamária; Horváth István / Boncsér Gergely; Thomas Gazheli / Kálmándi Mihály.

Magyar Állami Operaház, 2013. január 20.