A korrupcióról szól a mese. Lélegezzünk mélyeket.

A nevetés oldja a görcsöt. A nevetés felszabadít. A nevetéstől áramlani kezdenek a testnedvek. Nemhiába mondják humornak az ilyesmit.
Gogol köszörűkövön sivító nevetése, Osztrovszkij robusztusan vágtázó kacaj-paripái, Örkény élesre fent, kihegyezett kaccintásai, s a Táp Színház visító röhögése egyazon gazdag televényről fakad. Kikacagják, ami elviselhetetlen. Kiröhögjük, velük, a nyomorúságunkat, közben nyeldeklünk, fuldoklunk, bambulunk, szánkat tátjuk, leesik az állunk is, hiszen magunkon röhögünk. Ilyen önfeledten ezt csak tömegesen lehet. Szeriőzebben szólva, együttlélegezve. Ha olyan sűrű, forró masszába merülünk alá, mint a Trafóban, a Jövedelmező álláson, megsokszorozódik a nevetésünk. Végre szabadjára engedhetjük a máskor jól fésült érzelmeinket. Szabad infantilisen visongani. Az én tapasztalatom a te tapasztalatod. Ami nyomja az oldalad, én is érezni kezdem.
A korrupcióról szól a mese. Lélegezzünk mélyeket. Óvatosan emeljük szemünket a szomszédunkra. Vagy hagyjuk a szemforgatást. Egyszerűbb, ha magunkba nézünk.
A nyitó képsor videóján kismagyar pénzszállító nyomja, lelkesen magyaráz a cinkelt suska átadásának technikájáról, hatker talán, nincs jelentősége, bárhol lehet, ahol korrupció van, ott korrupció van; nincs nokiás doboz (bár ez speciel már kezd necces lenni, nemá, hogy a nokiás dobozba’ se bízhatsz), eurókötegek vannak, borítékban, kis helyen elfér, és feldobjuk a mazsolát a yardnál, aki olyan gügye, hogy nem látja, kamu az egész.
És akkor rásiklik a játék a finoman ironikus, néhol bohózati stílre, s ehhez tartják magukat a játékosok mindvégig, nagyon bölcsen. És eljátsszák Alekszandr Nyikolajevics darabjának jelenetsorait is, ahogy illik, s hozzáteszik a magukét, ahol kell; és színre csoszog az öreg maffiózó, Visnyevszkij, a maga udvartartásával, a bókoló inassal, a kistafírozott ifjú feleséggel, akit rendesen megkettyinteni sem tud (az asszonyka itt más szót használ, természetszerűleg). Hegedűs D. Géza hátranyalt hajú, elnehezült, lomha járású és észjárású főhivatalnoka mindenestől félelmetes és groteszk jelenség, ahogy bóbiskol aktus közben, s ahogy csuklóztatja az alattvalókat, a rokonokat, mindenkit. Ismerjük e figurát, Osztrovszkijból és napjainkból is (hja, a klasszikusok mindent megírtak), tőle függ a zsíros állás, a kipárnázott pozíció, Pistike egyetemi felvételije, a feleség nercbundája. Hegedűs a kőkemény, hatalommániás, szenilis Don karaktervonásai közé mai, valamelyest kikupálódott bitangok, és tegnapi, meg örökös és elpusztíthatatlan hatalmasok gúnyrajzát illeszti, köztük néhány villanásnyira az elaggott, leépült néhai pártfőtitkárét is, amint még egyszer és utoljára meg akarta mutatni magát. De nemcsak Visnyevszkij alakja félelmetes (és röhejes), hanem a korrupciós gépezet is, a tápláléklánc, amelyben mindenki nyal mindenkinek, közben intenzíven retteg; ahol mindenki szem a láncban, az anyuka például, aki férjhez akarja adni lánykáit, meg akarván szabadulni tőlük végre, s ehhez pénz kell, sok pénz. Mármint a vőjelöltek részéről.

Jelenet az előadásból / Drucker Dávid felvétele

Ahhoz meg mi kellene más, mint hivatal és előléptetés, meg jövedelmező állás. Lázár Kati Kukuskinné mamája dühödten, könyörögve, hisztérikusan, bölcsen és rikácsolva szajkózza lányainak, hogy a jó élethez pénz kell, pénz, pénz, pénz, s az asszonynak nincs fontosabb dolga, mint hogy kitapossa a mulya férfiból, ami jár neki. Julinyka (Gera Marina) meg is szerzi a szükséges betevőt, mert embere, a némiképp retardált Belogubov (Szabó Simon) hamar felismeri az idők szavát, s betagozódik a Visnyevszkij-klánba. S bár később zokogva számol be testvérkéjének, a sanyarú sorban tengődő Polinának a fene nagy jómódjukról, azért eljátssza a rongyrázó delnőt, akinek minden csak móka és kacagás. A másik leányzó, Polina (Gergely Katalin) a szerelem erejében bízik, arra alapozza jövőjét, míg anyuci fel nem világosítja a dolgok valódi természetéről. Gergely Katalin cserfes Polinkája üde, naiv, fertőzetlen teremtés. Tiszta, akár a forrásvíz. Ártatlan, mint a ma született bárány. Amíg meg nem győzik arról, hogy mi kell a nőnek. Úgymint társasági élet, szép ruhák, házicseléd, egyebek. Ahogy összedugják a fejüket s csacsognak az áhított rózsaszín jövőről, akárha Julikát és Marikát látnánk a Liliom ligeti padján. Polina párja, Zsadov (Kovács Krisztián) a nemes erkölcsiségét őrző naiv fiatalember paródiája. Lúzer és lánglelkű forradalmár, aki öntudatosan vállalja a nélkülözést. Amíg őt is fel nem világosítják. Kovács Krisztián arcán az elszántság dühe, s amint piciny, infantilis szektájukkal összeesküvést szőnek a társadalom megreformálására, ugyanolyan röhejesek, mint a korrupt hivatalnokok, s a baksis után sóvárgó családanyák.
Közben delikát zenei futamok övezik a játékot (a Puszi együttes zenél), a dzsesszfílingbe mozgalmi nóták dallamai vegyülnek nyálas és szívdöglesztő slágerekkel. A szereplők egy-egy fontosabb megszólalás után mikrofont ragadnak és könyörtelenül a képünkbe búgják az eszmei mondanivalót. (A sötét ruhás, rozoga Visnyevszkij a Sunny Boyt zengi védenceinek.) Paradox módon, egyáltalán nem zavaró ez a didaxis, mert beleágyazódik az előadás frivol miliőjébe. A rendező, Vajdai Vilmos erős kézzel tartja egyben a sokszálú, sokfele indázó szeánszot, megteremtve a játék stílusegységét. Üdítő a kócosság is, a karcosság, a jelenetek töredezettsége. A bohóctréfákig elrajzolt szituációk közepette elringatnak a blőd futamok. A hatalmas, kivetített mozgóképes háttéren ironikus-lírai képsorok futnak, hull a hó, tél van, és hatalmas fekete varjak szálldosnak, köröznek a játékosok felett, vagy falvédő-ornamentika keretezi a képet. A hivatali akták és dossziék végtelen sorának látványából irodaházak épülnek. A mozgóképek prímán megágyaznak a színpadi cselekvéseknek. Szépen megrajzoltak a függelmi viszonyok. Thuróczy Szabolcs fő-fő-aktakukaca, az örökös szürke eminenciás Juszov meg-megpaskolja a málé Belogubov arcát, bevezeti a fiút a jó társaság rejtelmeibe. Utóbbi magas polcra, jólétre vergődve orállal is fizet, hiába, a karrier mindent megér. Thuróczy Juszovja és Lázár Kati Kukuskinnéja együtt hahotáznak, összeborulva, a naiv fiatalokon. Stork Natasa törékeny asszonykája jógázva gimnasztikázik akkor is, mikor ura és parancsolója épp kezelésbe veszi. S mire a szélsőbal öregek csokornyakkendős férfikórusa régi munkásmozgalmi nótába kezd, már felsorakozik a kijáratnál a feketesapkás, gárdamellényes kórus, hogy végül beüvöltse az újnáci csatakiáltást. A főgengszter halott. A szélsőségeket éltető korrupció örök és kiirthatatlan.Alekszandr Nyikolajevics Osztrovszkij: Jövedelmező állás (TÁP Színház)
Átdolgozta: Fekete Ádám. Dramaturg: Keszthelyi Kinga. Látvány, világítás: Juristovszky Sosa. Jelmez: Juhász Dóra. Videó, technika: Gábor Marci. Produkciós menedzser: Kulcsár Viktória. Rendező: Vajdai Vilmos.
Szereplők: Kovács Krisztián, Gergely Katalin, Lázár Kati, Hegedűs D. Géza, Stork Natasa, Thuróczy Szabolcs, Szabó Simon, Gera Marina, Schönberger Ádám, Fekete Ádám, Mózes Balázs, Sebő Ferenc, Horváth Kálmán.
Közreműködik: a Puszi Együttes, a Ferencvárosi Herz Férfikar.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2013. február 5.