A Verdi-év és a magyar operajátszás szempontjából is markáns pillanat a Nabucco miskolci előadása. Operakultúránk fokozatos lecsúszása és a vidéki műhelyek eljelentéktelenítése előbb-utóbb talán kiváltja a dacreakciót, és a beláthatatlan jövőben elkezdődhet az opera visszafoglalása Magyarországon. Napjaink egyik tragikusan szükségszerű kulturális programjának tartom – tiltakozom ellene, de megértem – „a közönség visszacsábítása az operába” szlogent. Nem tudok róla, hogy máshol ki kellene adni ezt a jelszót, nincs rá szükség, a közönség magától csábul, az operaházak – egyedül Németországban nyolcvan van belőlük – virulens élőhelyek, a zenei és a színházi innováció központjai, vitafórumok és közlekedési csomópontok. Sokszor művészeti „botrányok” kísérik a bemutatókat. Nincs jobb egy operai botránynál. És nincs rosszabb a kultúrafogyasztói konzumoperánál, a klasszikus unalomnál.

A miskolci Nemzeti Színház anyagot, kultúrát, szellemet és pénzt ölt a Nabuccóba. Látszik, hogy fontosnak tartja a bemutatót. Ez nagyszerű – elismerés jár érte. Kesselyák Gergelynek mint karmesternek és rendezőnek szívügye a darab, része a múltjának, a szegedi szabadtéren már színre vitte. A műről alkotott impozáns vízióját ezúttal is megőrizte, kőszínházi méretekre leigazítva, és a konkrét babiloni-zsidó tematika alapkoncepcióját egy általánosabb, kozmikusabb jelentés irányában „időtlenítve”. Koncepciója a látványosságon és a dekorativitáson alapul, amely másfelől a tablószerűséget is igyekszik feloldani és dinamizálni. Kevésbé használja a históriai jelképeket, inkább univerzális szimbolizmusra törekszik, amiben nincs kivetnivaló, Verdi is inkább saját korának politikai mozgalmait tükrözte, mint a zsidók babiloni fogságát. A Nabucco nem történelmi, hanem hazafias risorgimento-opera. Kesselyák pedig az univerzumba vetett emberiség önmagával való békétlenségének válságát ábrázolja, és a kiegyezés utópiájában hisz. Ha jól értem.

Jelenet az előadásból / A fotók Bócsi Krisztián felvételei

A színpadkép – Zeke Edit díszlete – körívekkel és körforgókkal kialakított, önmagában zárt semleges dekoráció, amelyet a színek és formák, mindenekelőtt az esztétikusan és professzionálisan használt fények uralnak. Továbbá az asszír-babiloni csillagászatra utaló, bearanyozottan guruló rácsos univerzum-gömb, amelyet „helyi csillagjós-atléták” mozgatnak belülről, fölötte pedig jelképes bikafej-monstrum lebeg. Dekorációnak szép, helyenként kissé előre tolakszik, erőszakosan vonja hatáskörébe a fennhéjázását gimnasztikával megtoldó Abigélt – mindenesetre kifejezi a tündökletes celebritást jelképező világhatalmat. Az első felvonás tere túlságosan zsúfolt, a többszörösen megnövelt létszámú kórus csak a nézőtér két oldalában fér el – ennek nincs más tartalmi jelentése, hiába is gondolnánk az ellenkezőjét, mint a helyhiány -, és az álruhás asszírok templomfoglalása, a túszejtéssel, illetve a láthatatlanság karzati magasából leéneklő Nabuccóval meglehetősen sután statikus. A második felvonástól azonban érvényesül a majdnem üres tér szépsége, és egy-két különlegesen szép megoldás, elsősorban a forgóra állított kvintett, a belépések idejére beforgó szólistákkal, a nervózusan toporgó, háttal álló, majd a „horror-látomás” dinamikai csúcsán felénk forduló kórussal. A rabkórus a vízöntő-korsós „Danaida-lányokkal” – persze csak tréfálok, de mit tegyek, ha ez jutott eszembe – kissé öncélú szépsége is megkapó, akár a finálé kivonulása hátra, az égi kör kinyíló szabadsága felé. (Mindenesetre sokkal jobb, mintha a sokéves konvenció szerint frontálisan fejlődnének föl arccal felénk, a rivalda elé.)

Elöl: Rácz István

A visszacsábítás-gondolat jegyében magyarul és új fordításban (Anger Ferencében) adják elő a darabot. Megértem, ugyanakkor tamáskodom. A szövegből csak szavakat érteni, a kórust egyáltalán nem, egyes szólisták olasz kiejtése talán jobb lehet, mint a magyar. Temistocle Solera nem Shakespeare, akit le kellene fordítani „mai nyelvre”, részint mert a Nabucco nem a nyelvében, hanem a zenei nyelvében él (Shakespeare esetében tényleg igaz, hogy akik más nyelven rendezik, a kor változó nyelvállapotát érvényesíthetik), részint mert a zenei textúrából többet lehet megérteni belőle, mint a tényleges textusból. Vannak operák, amelyeknél nem így van, speciel a Nabucco esetében feliratokból könnyebben követhetőek a direkt történések. Ettől függetlenül mint a demokratizálás-popularizálás idealista elvét – elvben – helyeslem magyarítást.

A zenei megvalósítás heroikus és igényes. Az akusztikával folytatott többesélyes küzdelemben a pontozott ritmusú indulózenék a nyertesek a lírai árnyalatokkal szemben, a tompa hangzás fölerősíti a harcias „katonazenét”, de a zenekar ettől függetlenül összefogottan és pontosan játszik, Kesselyák Gergely minden kétséget kizáróan érvényre juttatja a partitúra – a későbbi Verdihez viszonyítva – keveretlennek mondható színeit. A debreceniekkel és helyi növendékekkel kiegészített kórus is többnyire tömören, egységesen szólt a bemutatón, egyedül az Izmael harci felbuzdulását kísérő férfikar esett ki a ritmusból. Ami a szólistákat illeti, a hazai énekes ínség közepette szordínót kell tennünk a kritikai kijelentésekre. Mindenestre a bemutatón egyetlen, optimumhoz közelítő teljesítményt könyveltem el, ami paradox dolog, mert van mihez hasonlítani, és ez a tény erősen csökkenti a relativizálás lehetőségét. Rácz Istvánról van szó, az ő kivételesen értékes orgánuma, ez a minden regiszterben, de különösen a mélységekben ércesen és mégis bársonyosan zengő basszus tökéletesen kitöltötte Zakariás szerepét és betöltötte a légteret. Egy csipetnyi spiritualitás tehetne még hozzá annyit, hogy elérje a maximumot. Massányi Viktor küzdelmesen birkózik a nem igazán neki való címszereppel, az ő hangkarakteréből hiányzik a hősbariton volumene és valőrje, Nabucco megistenülésében és összetörtségében is árnyaltabb, úgyszólván néhány számmal nagyobb formátum nála. Rálik Szilviáról nem tudok mást mondani: hangja kritikus állapotban van. A magasságokban nyers, éles – magyarán: sikít -, a mélysége elfakul, elszíntelenedik, eltűnik. Jelen állapotában nem tudja elénekelni Abigélt. Karakterformálása pedig ugyanúgy kívánnivalót hagy maga után, mint csaknem mindig: külsődleges és ihlettelen. Valami alapbajnak kell lenni akkor, ha Senta – A bolygó hollandi operaházi előadásában – és Abigél ugyanannak az üres gesztusokban megnyilvánuló musical-celebnek a hatását kelti. Horváth István kissé vékony tenorja eléggé sápadt Izmaelt mutat (ebben a kis szerepben tűnt fel évtizedekkel ezelőtt egy stagione vendégjátékán Budapesten Bruno Prevedi, az egész előadásból csak rá emlékszem, legnagyobb élményeim egyike). Balga Gabriella (ha ő énekelt, mert a napi szereposztás sehol nem volt feltűntetve) finom jelenség és finom hang Fenena szerepében.

A tapsrendben zenekari reminiszcenciák aláfestő zenéjére jöttek ki meghajolni a szereplők, mint egy igazi musical-előadásban. Bár ízlésem határozottan tiltakozik az ilyesmi ellen, és mély szomorúsággal tölt el, hogy „a közönség visszacsábítása” program keretében szükség lehet rá (nem hinném, hogy bárhol a világon van hasonló), de nem szeretnék arisztokratikusnak vagy sznobnak látszani, ezért elfogadom, sőt pártolom, mint a hazai kulturális állapotok feletti kétségbeesés megnyilatkozását. A végén Kesselyák Gergely – kiosztott szövegpéldányok segítségével – a rabkórussal megénekeltette a közönséget is, mint a közelmúltban Muti a római operában, drámai tiltakozásul a kulturális pénzelvonások ellen (igaz is, nálunk mikor lesz ilyen?), a kialakult dünnyögő kórusban volt valami fájdalmasan megható. Megadom magam. Ha bátorításként ez kell ahhoz, hogy kimásszunk a mínuszból, legközelebb magam is énekelni fogok, rémületbe ejtve a mellettem ülőket.Verdi: Nabucco
Szövegét írta: Temistocle Solera. Fordította: Anger Ferenc. Díszlettervező: Zeke Edit. Jelmeztervező: Papp Janó. Zenei vezető: Kesselyák Gergely. Karvezetők: Regős Zsolt, Gyülvészi Péter. Koreográfus: Kozma Attila. Vezényel: Kesselyák Gergely / Cser Ádám / Philippe de Chandelar. Rendező: Kesselyák Gergely.
Szereplők: Massányi Viktor / Cseh Antal, Horváth István / Alessandro Codeluppi, Rácz István / Gábor Géza, Rálik Szilvia / Herczenik Anna, Kincses Károly, Balga Gabriella / Busa Gabriella, Baranyai Anett, Tóbisz Titusz / Hegedűs Richárd.

Miskolci Nemzeti Színház, 2013. február 22.