Turbuly Lilla: Perpetuum mobile
Állandó változásban vannak az emberi viszonyok is…
Ebben az előadásban minden mozgásban van. Ami elsőre szembetűnik, hogy a rendező Alföldi Róbert által tervezett díszlet is: kereket kaptak a szobafalak, az ajtók, a bútorok, így a színészek folyamatosan mozgathatják, alakíthatják a teret, vagy éppen igazodhatnak hozzá, ahogy Figaro is teszi a nyitójelenetben, amikor a centijével a gróf és a grófné szobája között neki jutó és egyre szűkülő teret méricskéli. (A mozgó díszlet egyetlen hátulütője, hogy a nézőtér széléről néha nem látszik minden, aminek látszania kellene, cserébe viszont beláthatunk a színfalak mögé.) De állandó változásban vannak az emberi viszonyok is: így lesz az önző, Figarót erőszakkal megszerezni kívánó Marcelinából szerető anya, a hűséges menyasszonyból (látszólag) csalfa feleség, a szoknyabolond grófból féltékeny férj. Nincs biztos pont, semmi sem működik úgy, ahogy kellene, legyen az házasság vagy igazságszolgáltatás, minden kifordítható, minden az ellentettjére válthat. Ez őrli-gyötri Figarót is, amikor elmondja az egész, folyamatos és kényszerű változásokkal, újrakezdésekkel teli életét, amelyben legalább egyetlen biztos pontra vágyna: Susana hűségére és szerelmére – ám ebben is kételkednie kell. Az őrlődő-gyötrődő Figaro persze csak az egyik Figaro, hiszen ahogy az ő kedélyállapota, az előadás hangulata is változik, néha elkomorul az önfeledt komédiázás.
Pap Lujza és Sztarenki Pál / Fotók: Umberto Pezzetta
A meghatározó azonban ez utóbbi: a sodró, jókedvű játék. Ebbe az is belefér, hogy a szereplők időnként megállnak, kijönnek a színpad szélére, és szólnak/kiszólnak hozzánk: nők a férfiakról, férfiak a nőkről, kisemberek a hatalomról (és nemcsak a grófról, hanem mondjuk az országgyűlési képviselőkről), peres felek a bíróságról mondanak egy-egy szentenciát. A rövid megállók között azonban nagyon is tempós a játék, jól kiszámított minden berohanás-kirohanás, ajtócsapkodás, ablakon kiugrás, bokorkerülgetés, bútortologatás. És minden stimmel.
Ahogy az már az idei évad eddigi előadásaiból is látszott, az igazgatóváltás utáni harmadik évadra a zalaegerszegi társulat újra jó formát mutat, összeérett. Külön meglepetés, hogy Szakály Aurél, akit az elmúlt években elsősorban a nyári, kvártélyházas előadások könnyű vígjátékaiban láthattak a nézők, a többnyire hasonló színészi eszköztárral megjelenített, tuti nevettető szerepkörében, az idén két főszerepben is bizonyítja, hogy tehetségéből ennél jóval többre futja, és jóval több arca van: La Mancha lovagja után most Figaróként. Sztarenki Pál, a társulat művészeti vezetője, most először lépett színészként is színpadra Egerszegen, Almaviva szerepében. Ez a gróf mindig pontosan azonos az adott pillanatbeli önmagával: ha szerető férj, akkor nagyon az, de a következő pillanatban már feleségére mit sem gondoló kéjenc vagy – ugyanazzal az intenzitással és ugyanazzal a belső meggyőződéssel – az (ál)hódolatban (ál)szerénységgel fürdő hatalmasság. Csak hát, istenem, ez a meggyőződés nála percről percre változik. Pap Lujza (Susana) egyszerre érzelmes, szerelmes nő és racionális diplomata, ha a szerelme érdekében erre van szükség. Tánczos Adrienn zilált grófnéja ugyanezeket a végleteket éli meg, másképpen hitelesen. A remek összjátékban a többieknek is jut emlékezetes pillanat: a salátája széttrancsírozását személyes veszteségként megélő kertészként Wellmann Györgynek, a rövid talárban, félrepofozott parókában száguldozó Balogh Tamásnak az infantilis, dróton rángatott bíró szerepében, Barsi Mártonnak a saját szerelmi révületébe beleszédült Querubinként vagy Urházy Gábor Lászlónak a közmondásokba folyton belekavarodó, ráadásul magát folyton mellőzöttnek érző, sértődött zenetanárként.
Pap Lujza, Tánczos Adrienn és Barsi Márton
És ha már közmondások és színpadi nyelv: Hamvai Kornél kortársra hangolt fordítása, az ajtókkal együtt odacsapott káromkodások a mához kötik a történetet; Zöldy Z Gergely mait és XVIII. századit lazán vegyítő jelmezei és a zeneválasztás is az „akár akkor, akár most” között lebegtet. Ez a kevertség azonban épp olyan természetes ebben az előadásban, mint a hangulati váltások vagy a játékmód időnkénti elrajzoltsága. (Legfeljebb az össznépi ordítozás tűnik egyszer-kétszer a szükségesnél hangosabbnak, de lehet, hogy csak a második sorból.)
Van egy jelenet, amelyben Figaro megénekelteti a közönséget: a grófot éltetjük, úgy, hogy ezt egyedül ő veszi komolyan, miközben eszébe sem jut, hogy a színpadon és a színpadon kívül mindenki rajta nevet. De nézőtér és színpad között nemcsak ebben a jelenetben van összhang ezen az estén.Beaumarchais: Figaro házassága
Fordította: Hamvai Kornél. Díszlet: Alföldi Róbert. Jelmez: Zöldy Z Gergely. Világítás: Gibárti Tibor. Rendezőasszisztens: Vass János Pál. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Sztarenki Pál, Tánczos Adrienn, Szakály Aurél, Pap Lujza, Barsi Márton, Debrei Zsuzsanna, Farkas Ignác, Balogh Tamás, Wellmann György, Tolnai Hella e.h., Urházy Gábor László.
Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg, 2013. április 6.
