Az én generációm már egy csomó mindent elrontott a világban, csak a fiataloktól várható, hogy helyrehozzák azt. 

– Miért éppen színművészeti egyetemek és főiskolák fesztiválját indítottad el Miskolcon?
– Tizenöt éve tanítok a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és mindig hihetetlen lelkesedéssel néztem a vizsgaelőadásokat. Ugyanis ezekben annyi eredetiség, kreativitás, újkeresés, megmutatkozási vágy, dinamika és erő van, olyan bátorság, amilyet „megállapodott” kőszínházi produkciókban nem nagyon lehet látni. Ugyanakkor őszinteség is, mert még kialakulatlanok az eszközök, nincsenek manírok, nincs rutin, mindenbe ezerrel dobja bele magát a színész. Amikor a miskolci színházat megpályáztam, már tudtam (benne is volt a pályázatomban), hogy ilyen típusú előadásokból szeretnék fesztivált szervezni. Ráadásul „A” kategóriásat. Azokat a fesztiválokat nevezik így, amelyek mindent fizetnek: szállást, szállítást, napi háromszori étkezést… Mi ezt azzal egészítettük ki, hogy a fellépőket a fesztivál egész idején vendégül látjuk; feltétele is volt a meghívásnak, hogy öt napig maradniuk illik. Azért akartam így, hogy ne „fellépünk és hazautazunk” típusú fesztivál legyen, hanem ismerkedjenek, dolgozzanak együtt az emberek, szövődjenek szakmai barátságok. Ezt azzal is megsegítettük, hogy az egyetemen tanító tanárok segítségével workshop-sorozatot szerveztünk, amelyen a magyar színészképzés elemeit mutattuk be a külföldieknek. Délelőttönként tíztől egyig a mi színészpalántáink, a külföldi hallgatók, valamint a Miskolci Nemzeti Színház fiatal színészei, táncosai együtt dolgoztak, és ez hihetetlenül összekovácsolta a társaságot. A fesztiválklubban hajnalig folytak az eszmecserék, mindenki mindenkit látott, mindenki mindenkivel kapcsolatba került.
– Életedben nemcsak színművészeti egyetemeket láttál belülről: Kolozsváron elméleti fizikát hallgattál…
– Távolról indultam. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy Kolozsváron már másodikos elméleti fizika szakos hallgatóként az egyetemi színpadot vezettem, játszottam is, darabokat is írtam. Tehát a színház sohasem volt idegen tőlem.
– Miskolc sem. Jó húsz éve is egyik vezetője voltál a színházának. Már akkor készültél rá, hogy egyszer visszatérsz?
– 1992-93-ban én itt igazgatóhelyettes voltam, és ez most is alapvető meghatározója miskolci létezésemnek. Akkor kezdődött az a nagy rekonstrukció, melynek következtében a miskolci színház ma Közép-Európa egyik legizgalmasabb színházi tömbje. A maga öt játszóhelyével, a műhelyeivel, színészmúzeumával, balett-termével egy párját ritkító színházi komplexum.
– Író vagy, rendezel, színházat vezetsz. Mennyire van hasznodra ebben a reál tantárgyakkal edzett racionális éned?

Kiss Csaba. Bócsi Krisztián felvétele

– A logikus gondolkodásra és a rendszerezőképességre főként az igazgatásban van nagy szükség. Meg kell különböztetni a lényegest a lényegtelentől, át kell látni a stratégiai lehetőségeket – akár a várossal, akár a társulattal kialakított viszonyban. A racionalitás biztosan nem válik az ember kárára. De amit itt, Miskolcon most a legfontosabbnak tartok, az egyfajta szigetszemlélet. Az első pillanattól tudatosan törekszem arra, hogy ma, amikor minden érték felbomlik, a kultúra napról napra súlytalanabbá, egyre áttetszőbbé, silányabbá válik, amikor minden veszít a tartalmából, megpróbáljak létrehozni Miskolcon egy olyan művészközösséget, amely mintha egy szigeten létezne a súlytalanság tengerében. Ezen a szigeten szeretném nagyon komolyan venni, akár egymáson is számon kérni az értékeket… És a közönségnek is ezt akarom kommunikálni: itt az operetteket, a gyerekdarabokat is nagyon magas színvonalon fogjuk játszani.
– Visszatérve a fesztiválhoz, van olyan titkos szándékod, „hátsó gondolatod”, hogy a SZEM fesztivál színházi stílusa, tartalma, tehát a sokmozgásos fizikai színház esetleg majd hat a miskolci társulat arculatára is?
– Mindenképpen. Fontos része volt a fesztiválról gondolkodásnak, hogy a saját társulatomban is erősítsem azt a felfogást, hogy egy színész – bármilyen korú – folyamatosan képezze magát. Tehát ne elégedjünk meg azzal, ami könnyen megy, ami a kisujjunkban van, hanem vegyük fel mindig a ritmust, a kapcsolatot más kultúrákkal, más országok fiataljaival. Úgy érzem, hogy a közönség is nagyon értékeli, átérzi ezt a gondolatot. „Hiper” házakkal játsszuk az előadásokat, nem lehet jegyet kapni, és fantasztikus hangulat övezi a fesztivált. Nagyon fontos, hogy ezzel a miskolci színház sokszínűségét, nyitottságát húzzuk alá egy erőteljes vonallal.
– Tehát a fiatalos fizikai színháznak a szemléletmódját akarod általánosságban meghonosítani, és nem olyasmiben gondolkodsz, hogy – akár a tánctagozat bedobásával – megjeleníts a színházban egy markáns fizikai színházi arculatot?
– A tánccal hosszú távú terveim vannak. Szeretném, ha a tánctagozat művészileg önállóvá válna. Tervem, hogy létrehozzam a színházon belül a Miskolci Balettet. Persze lehet, hogy nem így fogják hívni, de egy országosan elismert, elfogadott táncegyüttest szeretnék, olyat, amelybe jó tartozni, ahol fontos dolgok történnek. Többtagozatos színház lévén, a táncegyüttes mindig fel fog lépni a zenés darabokban, és az „alkalmazott táncos” feladatait is végre fogja hajtani, de szeretném, ha saját repertoárral rendelkező, fesztiválképes együttes lenne. Ezek nem csak hangzatos szavak: Kozma Attilával, a tagozat mostani vezetőjével Négy negyed címmel pályázatot hirdettünk fiatal koreográfusok számára, és a művészeti tanáccsal közösen – leírások, életrajzok, zenék és szinopszisok alapján – ki is választottunk öt jelentkezőt, akiknek a húszperces darabjait áprilisban egy táncesten bemutatjuk. Góbi Rita, Kulcsár Noémi, Újvári Milán, Kerényi Miklós Dávid és Halász Gábor koreográfiatervei nyertek.
– Iszonyatosan sokat vállaltok. Megszámoltam: az évad első félévében tizenöt premieretek volt. Én még olyan színházi honlapot, mint a tiétek, nem láttam, ahol a repertoár és premier menüpontok alatt ugyanazok az előadások sorakoznak. És a közeljövőre már négy újabb is ki van tűzve. Hogy lehet ezt győzni? És a tavalyi repertoárból egy előadás sem volt méltó arra, hogy tovább játsszátok?
– A vidéki színházak bérletrendszerének jellemzője, hogy az előadások kilencven százaléka egy évadra szól. A következő évadban újabb bérlet, újabb bemutatószéria. Egy-két zenés vagy gyerekelőadás szokta túlélni az évadot. A Halasi Imre rendezte Nyomorultakat, amely igazgatásának emblematikus darabja volt, meg akartam tartani, többször ki akartuk tűzni, de anyagi és egyeztetési okok miatt nem sikerülhetett. Ráadásul egy új társulat épült fel közben – sokan elmentek, voltak, akiket én küldtem el -, nagyon nehéz volt azt a csapatot újra összehívni.
– Békés volt a váltás, az átvétel-átadás?
– Igen. Ha megnézzük az utóbbi tíz év magyarországi igazgatóváltásait, ez volt az egyetlen, amely botrány nélkül zajlott le. Ekörül is volt politikai feszültség, volt sajtókampány mind a két részről, elhangoztak keményebb kijelentések is, de az, hogy egy menetben, a szakma és a közönség által is egyaránt pártolt színházi koncepció kapott Miskolcon bizalmat, szinte példaértékű. Amikor fellángoltak a két pályázat körül a politikai harcok, sokan megkérdezték tőlem, hogyan élem meg ezt. Mindig azt mondtam, ez az érettségem jele lehet, ha ilyen erős mezőnyben is meg tudom védeni a magam igazát.
– A politika által (is) feltüzelt harcok közepette megromlott a személyes kapcsolatod Halasi Imrével?
– Hát, feszültté vált. Az első találkozásokon Imre és köztem jó értelemben vett szakmai tisztelet volt. Személyes gondunk nem volt egymással. Amikor mindkét részről elkezdődtek a támadások és védekezések, nyilvánvalóan mindenki kapott sebeket, és ez nem használt a viszonyunknak.
– A színháztól egy kicsit eltávolodva, úgy általánosságban mi a véleményed az országot átszövő politikai megosztottságról?
– Nagyon szomorúnak dolognak tartom. Rengeteg energia megy el olyasmire, ami nem építő jellegű. Nagyon határozott törekvésem – és ezt a városi politika, a miskolci társadalom is elfogadta az első perctől kezdve -, hogy sikerüljön a színházat a napi politikai harcok fölé helyeznem. Azt gondolom, ebből a szempontból Miskolc országosan is egészséges kompromisszum példája lett. Állítom, ezt azért tudtuk megcsinálni, mert komolyan vettük a pályázatomban is leírt nemzeti színházi koncepciót. Tehát egy vidéki nemzeti színháznak az a dolga, hogy a régió kulturális életének fő motorja legyen. Irodalomban, képzőművészetben, zenében, mindenfajta szempontból. Nagyüzem a színház, háromszázan dolgoznak benne, több mint százezer jegyet adunk el, egymilliárd forint a költségvetésünk egy évre. Rengeteg kapcsolatunk van iskolákkal, egyetemmel, társadalmi szervezetekkel, diákszínjátszókkal, táncosokkal… Én az első pillanattól kezdve azt képviseltem, engedjék meg, hogy én ezt a napi politikai küzdelmektől, vitáktól függetlenül vezessem. Tehát a színház azt csinálhassa, ami egy nemzeti színház dolga: a művészetet éltesse, a magyar nyelvet ápolja, a magyar kultúrát regionális és nemzetközi szinten képviselje. Ebben az évadban hét magyar bemutatónk van. A város nagyon mellénk állt. Negyvenkét százalékkal nőtt a bérleteseink száma, ez országos viszonylatban is kiemelkedő. Ezt nagyon hamar felismerte a politika is, így a színház lehetőségeit folyamatosan tágítják.
– Azért Miskolcról is érkeznek, néha országossá is duzzadnak megosztó politikáról szóló hírek. Hogy kommentálod azt a hírt, hogy a miskolci polgármester a jelentős önkormányzati intézmények élére sorban erdélyi/partiumi földijeit nevezi ki?
– Már a kérdés feltevése is hamis. Ezek politikai fogáskeresések. Ha korrekt volna az újságírás, azt néznék meg, hogy Miskolcon száz nagyobb önkormányzati intézményből ötnek vagy nyolcnak az élén van Erdélyből vagy határon túlról jött ember, a többi kilencvenkettőnek meg nincs. És különben is igen rossz üzenete van annak, ha a baloldal kezdi el firtatni a származást, mert akkor a végén már tényleg nagyon össze fog kavarodni minden.
– Hogyan értékeled a fesztivált, elégedett vagy-e, mely előadásokat tartod esetleg kiemelkedőnek?
– Már a válogatásnál fontos szempont volt, hogy a meghívott előadásokkal különböző irányokat tudjunk bemutatni. Például a varsóiak Júliának meg kell halnia című előadása színészi foglalkozás a Shakespeare-darabbal. A svájci Dimitri Színházi Iskolából érkezett hallgató pedig egy one man show-ban a testtel és a közönséggel bánni tudás olyan briliáns példáját mutatta be, amely – biztos vagyok benne – a társulatom tagjaira is megtermékenyítő hatással lesz. A románok A mi osztályunk-előadása nagyon érzékeny bánásmód egy nemzedék történelmi tragédiájával, a szarajevóiak 1984 című produkcióját pedig nyilván áthatja az a trauma, amely a délszláv térséget érte a háború alatt. Minden előadásban találhatunk valami olyasmit, ami túlmutat azon, hogy ez csak egy jó előadás. Kerestük is a válogatáskor, hogy a produkció mely okból szól hozzá a világhoz, mit közöl azokról, akik hozták, és azoknak, akik nézik.
– A mi osztályunkat nézve döbbenetesen hatott rám, hogy nagyon fiatal, huszonéves fiatalok milyen bölcs rálátással tudnak szembenézni a múlttal. Aztán a szakmai beszélgetésen kiderült, hogy a történelmen nem sokat gondolkodtak, nincs is szembenézés, hanem az emberi viszonyok alakulásából meg az egyének belső drámáiból építkeztek. Azóta sem tudom eldönteni, örüljek-e, vagy szomorkodjak, amiért ilyen a színházjátszás: nem kell hozzá mély történelemismeret, jó technikával, megfelelő felkészültséggel hitelesen el lehet játszani a bölcsességet is…
– Szerintem igazából még egyik generációnak sem sikerült szembenéznie a múlttal. Thomas Bernhard és Elfriede Jelinek is azért magányos jelenség az osztrák irodalomban, mert ott sem sikerült a szembenézés. Annak idején Németországban Fassbinder nemzedéke próbálkozott meg a dologgal, de nekik sem sikerült igazán. Nagyon nehéz az emberen olyasmit számon kérni, amit nem ő követett el. Sokat beszélgettem a bukaresti hallgatókkal. Éreztem, hogy egyfajta mély viszonyuk van a darabhoz, amit hoztak. Előtanulmányokat is folytattak, mielőtt nekiláttak a darabnak, de nekik von Haus aus is erős képzetük van a diktatúráról és az erőszakról. Erősebb, mint egy hasonló korú magyar fiatalnak. Amikor Ceauşescu vérengző vadállatként dühöngött, itt mi vidám, puha barakkban éltünk. És a beszélgetéssel kapcsolatban el kell mondani: nem minden tapasztalat verbalizálható. Talán nem is a beszélgetés a legjobb forma az ilyesmiről való megnyilvánulásra. Viszont az előadás alatt többször elgondolkodtam azon, hogy mi is az én viszonyom ehhez a történethez. Pedig az előadás nem is akar személyesen engem felelőssé tenni, nem akarja azt mondani, hogy nézzél szembe a bűneiddel… Nekem személyesen nincsenek is ebben a történetben bűneim. Nagyon nehéz kérdés ez. Nem hiszem, hogy egy fesztivál szakmai beszélgetésének a feladata lenne tisztába tenni a viszonyunkat a történelemhez.
– Adott ez a fesztivál képet arról, hogy különböző országokból érkező fiatalok hogyan látják, vagy éppen hogyan akarják birtokba venni a világukat, vagy inkább a szakmai tapasztalatcsere, a különböző képzési módok megismerése volt a cél?
– Szerintem a mai fiatalokat mindenhol erősen sújtja az, hogy nem avatják be őket a jövőjüket érintő kérdésekbe. A felnőttek világa, amely intézi a politikát és a pénzt, azt mondja: menjetek be az egyetemekbe, tanuljatok, aztán ha majd kijöttök onnan, meglátjátok, hogy jót csinálunk nektek. Én mint az egyetem egyik tanára látom, hogy milyen mértékben van kizárva a fiatalság a véleményformálásból. És nemcsak a Színművészetire gondolok, hanem általában is. Mintha a nagy társadalmi kérdéseket nem akarná a politika a fiatalokkal megbeszélni. Erre nyilván csak egyfajta stilizáció lehet a válasz: akkor a férfi-nő viszonyban vagy a mozgásban, vagy a technikában találjuk meg a viszonyulási módot ehhez. Nem igaz, hogy a fiataloknak nincs markáns véleményük arról, ami körülöttük zajlik. Csak ez művészileg nem artikulálódik, mert nincs rá fogadókészség.
– Öt külföldi és három magyar „egyetemista” produkciót láthattunk. Megkockáztatom: a magyar előadásokon erősen érződik a tanár vagy a rendező keze nyoma, míg a külföldieket nézve az volt a benyomásom, hogy azokban nagyobb teret kapott a hallgatók kreativitása. Köztudott, hogy osztályfőnökök nálunk a későbbiekben is egyengetik tanítványaik pályáját. A mi oktatási rendszerünk poroszosabb, mint a környező országoké?
– Igen. De ebben van egy jófajta felelősség is. A budapesti Színművészetiről a diákok nagyon erős örökséggel lépnek ki a világba. Az osztályközösségek is általában erősek, és a hallgatók színvonalas szakmai képzésben részesülnek. A végzősök további sorsát igazán csak azok a tanárok tudják befolyásolni, akik színházat igazgatnak. Én is hét frissen végzett színészt szerződtettem Miskolcra, és van további négy pályakezdőnk. Ezt a fesztivált egy kicsit nekik is szerveztem: érezzék meg, hogy a fiatalokra komolyan építek, mert csak tőlük várható el, hogy majd valamit máshogy fognak csinálni. Az én generációm már egy csomó mindent elrontott a világban, csak a fiataloktól várható, hogy helyrehozzák azt. Szerintem ezt pártállástól függetlenül mindenkinek be kéne vallania, és jóval nagyobb teret kellene engednünk a fiataloknak.
– A miskolci tempót fiatalok nélkül nem is lehetne bírni. A jövő évadra hány bemutatót terveztek?
– Hat rendezőnk, két dramaturgunk, zenei és tánctagozat-vezetőnk, tizenkét tagú művészeti tanácsunk van – ők nemcsak tanácsokat adnak, hanem meg is akarják tölteni tartalommal a színházat. Ha a hat rendező csak fejenként kettőt rendez egy évadban, az már tizenkét premier, és még nincs operánk, nincs táncunk. Ezért a kiindulási alap évi tizenhat premier, de ez nem szörnyű nagy szám egy olyan színházban, amelynek négy játszóhelye van.
– És hogy bírja mindezt negyvennégy színész?
– Tavaly négy hónap alatt tíz bemutatónk volt. Igaz, hogy fáradtak voltak az emberek, de nagy boldogság is volt, hogy sikerült mindenkinek a tehetségéhez, megmutatkozási vágyához illő feladatokat kapnia. Ebből nem szeretnék jövőre sem alább adni. Sőt, Operácska címmel gyerekeknek beavató programot is indítottunk, jövőre szeretném ezt tánccal is kiegészíteni. Ha ezeket nem tesszük meg, tíz év múlva nem lesz közönségünk. Úgy érzem, a társulat fél év alatt összeért, összeszokott, bemutatóról bemutatóra egységesebben, karakteresebben dolgozik. A művészeti tanács is szépen működik, egymás munkáját egyre mélyebben értik, értékelik a rendezők. És sokszor száz-százhúsz ember áll sorban nyitás előtt a jegypénztárnál.